10 lépés a felszabaduláshoz

10 lépés a felszabaduláshoz

Lassan mindenkit az érdekel, hogy mikor jön már végre a nyári szabadság. Amikor mindenki végre felszabadultabban pihenhet egy kicsit. De mikor jön el az, amikor megszervezzük magunkat, és nagyobb szabadságfokot vívunk ki magunknak? Amikor közösen teszünk valamit a társadalmi igazságtalanságokkal szemben, hogy felszabadultabban élhessünk közösségeinkben? Fehér T. Dániel írása.

stairs.jpg

A Felszabtér blogon ismeretterjesztő cikksorozatot indítottunk, hogy bemutassuk, hogyan termékenyítették meg a felszabadítási teológia kérdései a pszichológiai gyakorlatot. Ennek érdekében a Maritza Montero és Christopher C. Sonn által szerkesztett Psychology of Liberation (Felszabadítás pszichológiája) kötet fejezeteit igyekszünk közérthetően összefoglalni, hogy magyarul is elérhetők legyenek. A kötet negyedik fejezetében Montero összegyűjt egy sorvezetőt. A felszabadítás pszichológiája azt mondja, hogy nincsenek kőbe vésett előírások, amiket követni kell a felszabadítás érdekében. Nincsenek megkérdőjelezhetetlen (kézi)könyvek. Vagy jól odamondós listák. Mint a magazinok 10-es listái. Azzal főzünk, amink van. Azt a módszert fogjuk a kezünkbe, amink van. Montero ebbe a keretbe helyezi a listáját. Ezeket igyekeztünk emészthetőbben megfogalmazni, hogy fel tudjuk fűzni rájuk a fejezetet.

1. Kihallod-e, hogy miről mondjuk azt, hogy “ez így természetes”?


Aki valamilyen problémára fel akarja hívni a figyelmet, annak, mondja Montero Freirét idézve,
először is hallgatnia kell. Hallgatni, hogy egy idő után feltűnjenek neki az érvelések azon elemei, amik ilyen természetesnek vett dolgokra hivatkoznak. Sokszor ezek kritikátlanul elfogadott dolgok, amik meggátolnak bennünket, hogy tisztán lássuk saját (társadalmi) helyzetünket. Hiszen miattuk tudtunkon kívül viselkedünk mások érdekeinek mentén.

Ha pedig szövetségesként vagyunk benne egy ilyen helyzetben, nem pedig érintettként, törekedjünk részvételre, ahogy hallgatunk. A részvételen alapuló módszerek azt mondják, hogy tegyük aktívvá az ártalmas társadalmi körülményeket elszenvedő embereket. 

A részvétel a felszabadítás sarokköve

 mondja Montero a fejezetben, amikor közösség-központú gyakorlatról beszél. A latin-amerikai pszichológia a 70-es években fogadta meg Freire és Barda igazságát: kérdezd az érintettet. Vegyen részt ő maga is!

2. Törekedsz a párbeszédre?


Hallgatni azonban nem elég. Cselekedni kell. A pszichológus, ahogy senki más sem, ilyenkor nem tud
kívül maradni. A párbeszéd során vissza lehet szerezni történeteinket. Amikor rátekintünk ezekre a történetekre, valahol azt kérdezzük, rá tudunk-e nézni azokra a jelentésekre és kapcsolatokra, amelyeket a feledés vagy valamilyen cenzor elrejt előlünk? Ezzel hozzásegíthetjük az érintetteket, hogy úgy nézzenek magukra, mint főszereplőkre. Milyen szerepeket játszanak ezekben a történetekben? Főleg azokban a történetekben, amelyeket nem lehetett valamiért elmesélni. 

A felszabadítás pszichológiája, Montero szerint, többszólamú. Olyan értelemben is, hogy amikor valamit kritizál, több beszélőt igyekszik összehasonlítani, összevetni és elemezni mégpedig különböző szempontokból. Ha úgy tetszik: több történetet. Kritikája nem jó vagy rossz: csak egy emlékeztető. Hogy a társadalmi létünk és 

mindennapi életünk eseményeinek több definíciója létezhet, nem csak egy értelmezés van.

Kérdés, hogy bele szoktunk-e gondolni ebbe. Mennyire fogadom el mások történeteit magamról, és mennyire tudok saját történeteimből, szenvedéstörténeteimből, szenvedéstörténeteinkből kiindulva gondolkodni. 

3. Gondozod ezt a párbeszédet?


Ezt azért emeli ki Montero, mert
sokan hajlamosak magas lóról beszélni. Akár kutatók vagyunk, akár nem. Ez szerinte nem azt jelenti, hogy ne figyeljünk a megfogalmazásainkra, hanem, hogy hagyjuk az erőltetett hangnemet és a mesterkéltséget. Ha használunk is szakszavakat, azok mellé rakjunk illusztrációnak egy példát.

Korábban a részvételről volt szó. Ott mondja Montero, hogy a “szak”ember működjön együtt a tapasztalati/gyakorlati szakértővel! Az ő tudása saját kultúrájáról, életéről, közösségéről legalább olyan fontos tudás, mint a pszichológusé. Vagy bárkié. Együtt pedig új tudásformát tudnak létrehozni. Ezért elvonatkoztathatunk: bármi is legyen a foglalkozásunk,

ne valakiről beszéljünk, hanem vele.

Ezzel gondozzuk is a párbeszédet.

4. Emlékszel? A párbeszéd kommunikáció


Ezért lehet fontos biztos, ami biztos megerősíteni: párbeszéd kommunikáció. Kétirányú. Tudásokat cserélünk. Ráadásul nem is úgy, mint egy adóvevő, ami hol küld, hol fogad. Hanem úgy, ahol valaki képes/ képessé válik nem egyetérteni, vitatkozni, válaszolni és kérdezni. 

5. Tudsz-e alázatot és tiszteletet mutatni?

 
Nem vagyunk senki fölött. Tudásaink is inkább különbözőek, semmint magasabb- vagy alsóbbrendűek a másikénál. Főleg azért sem, mert sokszor, amit gondolunk (bármennyire is lehetünk rá amúgy büszkék) lehet, hogy pusztán háziasítás útján jött létre. Freirét idézi itt megint a fejezet, aki
háziasításnak nevezi, amikor elménk és cselekedeteink fenntartják és folyamatosan újratermelik azokat  mindennapi körülményeket, melyek szenvedést okoznak nekünk. És ahelyett, hogy valóságaink aktív formálóiként gondolnánk el magunkat, gyakran tehetetlen elszenvedőként tekintünk magunkra, akikre csak hatnak a társadalmi folyamatok, de megváltoztatni azokat nem tudjuk. 

46245792761_984097b529_k.jpg

A szakszervezeti mozgalom egy módja annak, hogy lehet megszerveződni, hogy változtassunk az életkörülményeinken (az Átlátszó felvétele)

6. Tudsz-e kritikát adni?

 
Bizonyos értelemben a kritika mindig zavaró és idegesítő, mondja Montero, de
a kritika nem egy romboló hozzászólás, hanem egy elemzés. Ami rámutat arra, hogy a párbeszéd során hogyan kezdtünk megérteni valamit. És pont arra mutat rá, hogy attól, hogy (jelenleg) erre jutottunk, más értelmet is adhatunk valaminek. Más is elképzelhető. Olyan szépen fogalmaz Montero:

a kimondás szabadsága

az, ami ilyenkor meg tudunk élni. A kimondás vagy kibeszélés szabadsága. Amikor az ember rátekinthet a tudására, valamilyen hitére vagy életkörülményére és megszemlélheti. Sőt, folytatja egy másik szép képi megfogalmazással,

a kritika megzavarja a mindennapok állóvizét.

A felszabadítás pszichológiája is azért alkalmazza a kritika módszerét, mert ahhoz, hogy valamit megváltoztathasson, tovább kell lépni azon, ahogy korábban tudatosultak bennünk a dolgok.

7. (csönd)

 
És aztán van az a pont, amikor már nem tudunk ugyanazokkal a természetesnek vett dolgokkal érvelni, mint korábban. Akkor megakadunk, mert már nem tudunk se érvelni, se új válaszokat bedobni a beszélgetésbe. És akkor ránk tör egy csönd. Tanúsítva, hogy most… csak úgy együtt vagyunk azokkal az ellentmondásokkal és kapcsolatokkal, melyeket korábban nem láttunk.

8. Tudsz-e konkrétumok szintjén beszélni?

 
E
gy problémafelvetés mindig a mindennapi élet egy adott helyzetére vonatkozik. Bár ebben a fejezetben nem mondja, de a kötet többi fejezetéből kiderül: a felszabadítás pszichológiájának nincsenek általános igazságai, receptjei, utópiái. És arra, hogy milyen tudásokat használunk, hogy ezekre a helyzetekre, körülményekre hivatkozzunk. Hisz a problematizáció célja valahol, hogy egy adott korlátozó, negatív élethelyzetet meg lehessen változtatni. Hogy hozzásegíthessük az embereket, hogy tudatosítsuk bennük, konkrétan milyen jogaik vannak. Hogy milyen konkrét lehetőségeik vannak, hogy valamilyen társadalmi lépést tegyenek.

9. Tudsz-e reflektálni?

 
A problémafelvetés mindig valamilyen kritikus elemzéshez akar segíteni minket. Hogy reflektáljunk a problémaként beállított cselekvésre vagy helyzetre. Lerakjuk, és körbe sétáljuk. Mit gondolunk róla? De több, mint “csak” gondolkodás. Cselekvés. Freire (1970)  javasol is egy hármast: cselekvés, visszatekintés, cselekvés. Ahol a cselekvés valamilyen közösségi, mozgalmi, társadalmi megmozdulás, melyet egy reflektálás után a következő ilyen megmozdulás követhet.

Ilyen problémafelvetés vagy problematizálás, amikor kihívunk egy magától értetődőnek elfogadott magyarázatot. Egy olyan magyarázatot, ami a háttérben úgy működik, hogy az emberek életét nehezebbé teszi. Vagy épp fájdalmassá és igazságtalanná. Amikor valamire felhívjuk a figyelmet mint problémára, akkor egyet nem értést okozunk. Kételyt ébresztünk. És vitát generálunk. Ilyenkor behívjuk a ringbe, és azt kérdezzük, hogy miért is tekintik/tekintjük természetesnek. És ez a nehéz. 

Hogy lehet kikezdeni olyan szokásokat és hiteket, melyek olyan mélyen belénk ágyazódtak a szocializáció során? 

Ennek az első lépése, amit ő denaturalizációnak nevez: amikor kimondjuk, hogy nem természetes, hogy ez így van.

10. Mit tudsz még elképzelni?

 
A végén Goldmannhoz (1972) nyúl Montero, akinek a
lehetséges tudat fogalma azt akarja megragadni, hogy ki tudjuk-e nyitni az ajtót más, alternatív értelmezéseknek. Hiszen, hangsúlyozza újra meg újra, az elfogadhatatlan életkörülményeket meg kell változtatni. Ehhez pedig el kell tudni képzelni, hogy lehet máshogy, mint, ahogy most van. A változtatás pedig lehet gyors vagy lassú, de mindenképp annak a függvénye, hogy milyen erőforrásaink vannak, és milyen erőforrásokat tudunk mozgósítani. Montero szerint ezzel elkerülhetjük, hogy egy romantikus hős cipőibe lépjünk, ami bár sokaknak kedves és vonzó, sokszor köszönőviszonyban nincs a konkrét helyzettel. 

Magányos hősök vagyunk? S ha igen, kikkel tudnánk össze állni, hogy közösen, csoportként tudjunk elérni valamit?

Innentől kezdve pedig már az lehet a kérdés: mi közösen mit tudunk még elképzelni?

 

Korábbi részek:

1. A felszabadulás pszichológiája

2. Mit teszünk az elnyomással szemben?

3. Ki mellett vagyok, és ki van mellettem?

Képek forrása:

1. siam.pukkato/Shutterstock

2. Átlátszó

Facebook Comments