Ki mellett vagyok, és ki van mellettem? Mennyire tudunk mögé nézni annak, ami körülvesz bennünket? Hogy láthassuk, kik vannak hasonló cipőben. K az, aki mellém áll és szövetségesem lesz, miközben más távol marad? De azt is kérdezhetjük: ki mellé állunk mi szövetségesként? Akár így tesszük fel, akár úgy, a kérdés ugyanaz: szenvedéseink közepette miként tudjuk megszervezni magunkat, hogy változtassunk körülményeinken. Fehér T. Dániel írása.

A Felszabtér blogon ismeretterjesztő cikksorozatot indítunk, hogy bemutassuk, hogyan termékenyítették meg a felszabadítási teológia kérdései a pszichológiai gyakorlatot. Ennek érdekében a Maritza Montero és Christopher C. Sonn által szerkesztett Psychology of Liberation (Felszabadítás pszichológiája) kötet fejezeteit igyekszünk közérthetően összefoglalni, hogy magyarul is elérhetők legyenek.

Mégis mire jó egy “harmadik világbeli” pszichológiai áramlat a “fejlett” világban?

Egy katonai diktatúrák és társadalmi elnyomás között született “iskolának” milyen mondanivalója lehet Európában? Ahogy a kötet harmadik fejezetében Mark Burton és Carolyn Kagan megfogalmazzák, legalább három okunk lehet rá, hogy foglalkozzunk ezzel az irányzattal. Először is válasz a hagyományos pszichológiával szemben felvetett kritikákra. Új eszköztárat ad, és segít olyan hasznos tudást termelni, amely megszólítja a társas problémákat. Másodszor: egy modellt nyújt, hogy hogyan dolgozzunk elnyomott csoportokkal. Hisz a “fejlett” világban is találkozunk olyan kirekesztő gyakorlatokkal, melyeknek az alapja valamilyen fogyatékosság, életkor, egészségügyi állapot, nemzetiség, megjelenés, nem, szexualitás vagy szegénység. Harmadszor pedig: segíthet úgy keretezni a(z) (szak)embert, mint valaki, aki egyszerűen egy tágabb mozgalom részeként gazdasági és társadalmi igazságosságért küzd.

Ahogy a fejezetben a szerzőpáros lefesti: a második világháborút követően a tőke és a szervezett munkásság “kiegyezett” olyan jóléti kapitalizmusokban, amelyek egyszerre segítették a kapitalista fejlődést és segítettek ellensúlyozni annak hatásait. Ezt különböző, mindenki által igénybe vehető oktatási, egészségügyi és jóléti intézmények formájában tették. Egészen a 60-as évekig, amikor is a csökkenő profitráta miatt a tőke stratégiát váltott. És piaci körülményeket igyekezett teremteni ezekben a szektorokban is, amik utána számottevő társadalmi nehézségeket okoztak. Ennek a folyamatnak volt az egyik élharcosa a brit miniszterelnök, Margaret Thatcher. A szerzők szerint, tehát, ha nem is találkozunk olyan társadalmi helyzettel, mint Latin-Amerikában, attól még európai környezetünkben is fontosak a felszabadítás pszichológiájának kérdései. De továbbmehetünk: a fejezetet olvasva egyfajta önismereti munkát is végezhetünk magunkon, hogy mi hogyan vagyunk képesek megvizsgálni a bennünket körülvevő helyzetet, és, hogyan tudjuk ezek alapján megszervezni magunkat, hogy változtassunk a körülményeken. Ennek pár lehetőségét gyűjti össze a szerzőpáros.

1. Kritikai tudatosságra ébresztés.  Elgondolkodunk-e azon, hogy miként beszélünk más( elnyomott csoport)okkal? “Jól megmondjuk” nekik, hogy mi van? Esetleg szép lassan elmagyarázzuk nekik, hogy mi a helyzet, hogy ők is megértsék? Ez kicsit egy önismereti kérdés mindenki számára: tudunk-e úgy párbeszédbe elegyedni, hogy segítsünk a másiknak lassanként megfejteni (akár egy kódfejtő) a világot? És benne az elnyomást és az emberhez méltó bánásmóddal ellenes fellépést. Ez a fajta ismeret pedig végre új lehetőségeket tehet az asztalra: új cselekvések felé nyithatja meg az utat.

2. Kritikai realizmus. A fejezet ezen a ponton ismét Martin-Barót idézi:

“nem arról van szó, hogy az elméleteknek kell meghatároznia, hogy mik a helyzetünkből fakadó problémák, hanem sokkal inkább arról, hogy a problémák azok, amik igénylik és kiválasztják a saját elméletalkotásukat”

Ha ezt megpróbáljuk elfordítani: hányszor fordul az elő, hogy csak azokra a problémákra látunk rá, amelyeket a saját “szemüvegünk” megenged? Elkerülhetetlen, hogy mindenki fejében legyen valami kép a világról. De arra törekedhetünk, hogy ezeket tudatosítsuk, és túllássunk rajtuk. Főleg azon tudjunk túllátni, amit Martin-Baró ideológiának nevez. Ami itt a valamiféleképpen elmaszkolt hatalomgyakorlást jelenti.

Rákérdezünk-e arra, hogy miközben valamit sorsszerűnek tartunk valóban az-e?

Amikor valamit egyéni problémánknak gondolunk valóban csak a mi egyéni problémánk-e? Vagy, amikor valamire azt mondjuk, hogy ez természetes. Valóban természetes? Nem azt mondja meg, hogy kell látni a valóságot, hanem egy kritikai, megkapirgálós álláspontra buzdít.

3. Társas-társadalmi irányultság. A latin-amerikai felszabadítás pszichológiája alapvetően egy etikai projekt. A felszabadítás melletti elköteleződés. Ehhez pedig elengedhetetlen azon gondolkodni, hogy milyen konfliktusok vannak a társadalomban. Vagy, hogy a hatalom mindenhol jelen van. És, hogy a különböző társas érdekek konfliktust szülnek.

Amikor konfliktusról beszélünk, például hogy mennyi konfliktus van a munkahelyünkön, vagy a családunkban, akkor képesek vagyunk ezt az egyének között látni. Akkor miért ne lennénk képesek a társadalom szervezésénél is felfigyelni erre?

5. És mi van akkor, ha meghozzuk az elsődleges döntést a szegények mellett (későbbi megfogalmazásban: elsődleges döntés az elnyomott többség mellett)? Akkor, akárcsak a pszichológia, mi is felhagyhatunk azzal, hogy az egyéni problémákra fókuszáljunk. A latin-amerikai pszichológia ezután a felismerés után azt mondta, hogy úgy tudja kielégíteni a szélesebb néprétegek igényeit, ha segít nekik felszabadulni abból az elnyomó társadalmi szerkezetből, ami elnyomta őket. Bennünk is felmerülhet így a kérdés: amikor a mindennapi életünk során valaki segítséget kér tőlünk,

mennyire gyakran van a fejünkben, hogy talán abban kellene neki segíteni, hogy legyen ereje megváltoztatni a körülményeket, amelyekben szenved. Vagy egyenesen segíteni neki megváltoztatni mindazokat.

6. Változatos módszerek. Ez az iskola a hagyományosabb módszerek mellett (kérdőívezés, statisztika, tartalomelemzés) mellett már korán elkezdett vegyes módszertanokkal dolgozni. Helye volt így az interjútechnikáknak, a közösségi fotózásnak vagy akár a drámának is. De megmaradt annál, hogy kövesse a reflektálás – cselekvés – reflektálás modellt. Azaz, hogy szemlélődjön azon, amivel szemben áll, majd utána cselekedjen. Ezt követően ismét át tudja gondolni a dolgokat, ami szintén új cselekvések felé mutat. Ebből talán azt az általános kérdést vethetjük fel, hogy nekünk milyen eszközeink vannak. Illetve, mit csinálunk, ha a meglevő eszközeinkkel nem tudunk rákérdezni valamire? Vagy nem tudunk cselekedni? Fel tudunk-e hagyni azzal, hogy ragaszkodunk a megszokott határokhoz, módszertanokhoz? Ahol persze ez a módszertani eklektikusság nem azt jelenti, hogy akkor minden jöhet, hanem sokkal inkább azt, hogy onnan indultunk, hogy valamit nem értettem meg a saját eszközeimmel. Hátha a máséval jobban fog menni.

Közösségi szociálpszichológiának vagy közösségi társadalomlélektannak nevezhetjük azt az irányzatot, ami az egyén környezetével foglalkozik: közösségével valamint annak helyével a társadalomban. Azonban, mondja a fejezet két írója, ennek az irányzatnak a domináns észak-amerikai iskolája vak pár dologra. Szemben az európai hagyománnyal, ami használ a rendszerszintű társas elemzéseket, látja a kulturális sokszínűséget valamint ismeri a közösségi küzdelmeket. Ez a fejezetrész így azon is elgondolkodtat bennünket, hogy mi inkább “amerikaiasan” vagy “európaiasan” gondolunk saját közösségeinkre? Fel tudjuk-e fedezni bennük a hatalmi viszonyokat? És el tudjuk-e képzelni, hogy milyen közös akciót, cselekedetet, lépést tudja tenni az a közösség, hogy az érdekeit érvényesítve?

Példának hozzák fel a fogyatékossággal élők kérdését. Beszélhetünk a csoportról olyan nyelven, ami egyenlőség jelet tesz a hátrányuk és a rokkantságuk/fogyatékosságuk között. Vagy beszélhetünk a fogyatékosság emberjogi megközelítésének nyelvén: a fogyatékosság egy társadalmilag meghatározott élmény.

Annak az élménye, hogy a társadalomban jelen levő viszonyrendszer miatt nem tud ugyanúgy részt venni a közösség életében vagy kontrollt gyakorolni életének fő területei fölött.

A fogyatékosság szociális modellje a szerzők szerint már megjelent Angliában, amely nem egyéniesíti a problémáikat, hanem segíti a fogyatékkal élők felszabadulását. De nem kell Angliáig menni hasonló hangokért. Itthon az Önállóan lakni – közösségben élni csoport hasonló gondolatokat fogalmaz meg. “Célunk, hogy az önálló, és önrendelkező életvitel minden mozgássérült ember számára elérhetővé váljon. Azon dolgozunk, hogy ennek két alapvető feltétele (lehetőség az önálló lakhatásra, valamint akadálymentes tömegközlekedés) megvalósuljon” – fogalmazzák meg. Szemben azzal, ahogy évtizedeken keresztül beszéltünk a mozgássérültekről, a csoport személyében megjelent egy hang, ami azt mondja:

“azon dolgozunk, hogy a mozgássérült emberek önrendelkező életének feltételei javuljanak Magyarországon“.

A felszabadítási pszichológia így ugyanúgy szerepet vállalhat abban a folyamatban, ami összehozza a hasonló érdekű embereket és szövetségeseiket, hogy segítse őket elérni a változást. Ezt új társadalmi kapcsolódási formák kialakításának nevezik. Azonban látható, hogy pszichológiai ismeretek nélkül, ez a lehetőség bárki számára nyitott. Ugyanígy: gondolunk-e úgy a pszichológiára, mint, ami segíthet, a szerzőpáros szavaival élve, szövetségeket és ellenrendszereket építeni? Például hozzásegíteni különböző csoportokat (pl. tanulási zavarral élők) vagy mozgalmakat (pl. lakhatási mozgalmak), hogy egymással közösen tudjanak ügyeket találni és nyomást gyakorolni.

Összefoglalásképpen: láthatjuk, hogy nem azt mondja a felszabadítás pszichológiája, hogy ő gyarmatosítani akarja a pszichológiának ezt a területet: hanem alkalmazott pszichológiaként akarja becsatornázni a tudását ezekbe a küzdelmekbe. És ugyanígy, bárki a saját tudásával kapcsolatban is fel tudja tenni a kérdést, hogy hogyan és miként lehet azt felhasználni, hogy segítsen a hasonló csoportoknak.

Korábbi részek:

1. A felszabadulás pszichológiája

2. Mit teszünk az elnyomással szemben?

Társas_Ház