Korábbi írásomban – mely különösen az evangelikál lelkészek körében tett szert nagy „népszerűségre” –, már figyelmeztettem a keresztény fundamentalizmus egyházi tendenciáira és politikai térnyerésére. Továbbra is hangsúlyozom, ha a fundamentalizmus politikai támogatásra tart igényt, akkor határozottan fel kell lépni vele szemben, mert előbb-utóbb be kíván hatolni a magánszférába is – miként külföldi példák bizonyítják.
Hazánkban a szekuláris vs. fundamentalista állam téma érdemi vitája a közbeszédben nemigen üti meg az ingerküszöböt. A „vallásilag nem muzikális” ellenzéki politikusok jóhiszemű félrenézése, a balos ellenzéki kommentelők „mocskos csuhások”-jellegű hozzászólásai és a kormánypárti politikusok „rákosista egyházellenességet” deliráló frázisai mellett a probléma a szélesebb tömegek ambivalens legyintésével találkozik.
Egészen addig van persze így, amíg a klerikális hátterű fundamentalizmus nem érinti az átlagember privátszféráját is – ahogy történik most éppen Lengyelországban az abortusz korlátozása kapcsán.
A magyar kormányzat számos rendelkezésével vívhatta ki a hazai egyházak elismerését és támogatását (pl. az örökbefogadás korlátozása, a házasság alaptörvényi szintű szabályozása, az egyházi örökségvédelem bőkezű finanszírozása, a közoktatási és a gyermekvédelmi szakellátási intézmények klerikalizálása okán). A hitéleti tevékenységre és örökségvédelemre fordított milliárd forintok mellé az egyház azonban – a kötelezően választható iskolai hitoktatáson túl – láthatóan további ideológiai és politikai térnyerést követel.
A Lengyelországban folytatható terhességmegszakítások végzésnek korlátozása nem hagyott kétséget afelől, hogy a hazai kormányzat is bepróbálkozhat a magzati élet védelméről szóló törvény szigorításával a (szélsőjobber) „lengyel, magyar két jó barát” szellemiség jegyében. Múlt héten a KDNP-s megmondó oldal, a Vasárnap.hu publicistája fejtette ki, hogy itthon is ideje az abortusz szigorításának.
Az esetleges szigorítás valószínűleg elégedettséget váltana ki a – rendre a kormánypárti kommunikációra rezonáló – katolikus püspöki konferencia elnökéből. Igaz ugyan, hogy egyháza (tanítása) évtizedek óta kriminalizálja a fogamzásgátló eszközök használatát – megnyomorítva ezzel elsősorban Fekete-Afrika millióit –, pedig azok széleskörű elérhetővé tétele – a hatékony iskolai szexuális oktatás mellett – az egyetlen valóban hatékony módszer a nem kívánt terhességek miatt bekövetkezett abortuszok számának csökkentéséhez.
Gileád Köztársaság a Szolgálólány meséjében (www.vulture.com)
A következő lépés a fundamentalizmus gileádi útján a konferencia elnök-püspök megelégedésére esetleg a lombikprogram általa vágyott, gyakorlatból való „kiiktatása” lesz, majd jöhet a fogamzásgátló eszközök hozzáférhetőségének kereskedelemben történő korlátozása – hiszen a katolikus egyház tanítása szerint ezen eljárások és alkalmatosságok használata mind bűnnek számít.
Első körben talán csak gyógyszertárakban lehet majd óvszert árusítani – ahogy dohánytermék is kizárólag nemzeti, felnőttfilmes karikával megjelölt kiskereskedelmi egységben kapható –, aztán már csak receptre lehet hozzájutni, és a vásárlók sokaságának kell majd úgy pironkodniuk a patikában, mint Bodrogi Gyulának a klasszikus kabaréjelenetben.
Akit a dohányboltos példa sem gondolkodtatott el, és szerinte a fogamzásgátló eszközök hozzáférhetőségének esetleges jogszabályi korlátozása abszurd feltételezés, tegye fel magának a kérdést: az elmúlt évek magyar valósága nem olyan-e amúgy is, mintha azt David Lynch vagy Terry Jones rendezné?
Ahol a honvédelmi miniszterhelyettes (népesedés)politikai céllal teleszületné a világot, a pedofil diplomata hitét mélyen megélő keresztény, az anya nő és az apa férfi mivoltát rögzítő alaptörvény szellemi atyja meleg orgia résztvevője, az egészségügyért felelős és a tízparancsolatot egy „közel tökéletes népegészségügyi programnak” ítélő miniszter pedig egy világjárvány közepén akarja összelegózni Mátyás királyt.
A fundamentalizmus nem potenciális veszélyként fenyeget tehát, hanem része az abszurd drámába hajló mindennapjainknak és a kormánypárti közbeszédnek. Olykor a bértollnokok és militáns hitvédők inkvizíciós felhangjával, olykor a kibertér sztárpapjai antiszexuális és áltudományos roadshowinak köszönhetően. Az pedig kiszámíthatatlan, milyen agyszülemény válhat egyszer csak valósággá. Idő kérdése talán, mikor ölt jogszabályi formát a szexuális önrendelkezés korlátozása.
További kérdés az is, mikor hajlandó a nem-kormánypárti közvélemény a dolog súlyának megfelelően konstruktív – nem uszító, de nem is mentegető módon – foglalkozni a fundamentalizmus, az állam és az egyház összefonódásának gyakorlati kérdéseivel.
Mert bár az állam-egyház koalíció ma háborítatlan és a valamikori szovjet-magyar barátsághoz hasonlóan megbonthatatlan, egy esetleges kormányváltást követően a probléma rendezetlen marad. Ahogy a rendszerváltás utáni 30 évben is az volt, megörökölve az ügynökmúltú klerikális vezetést a Kádár-rendszerből és az egyházi aspirációt a két világháború közti „szép emlékű”, keresztény-nemzeti ideológián alapuló állam-klérus szövetségre.
A szerző szociológus, a Felszabtér blog szerkesztője