A felszabadítás pszichológiáját a szabadság érdekli. Hogyan lehet ellentartani a hatalmi szerkezeteknek; hogyan lehetnek a pszichológia helyei az elnyomás és a kizsákmányolás elleni küzdelmekben? És akkor: ugyan mi közünk nekünk a dél-afrikai helyzethez? Mit tanulhatunk belőle, hogy rálássunk arra, hogy mi hogyan bánunk azokkal, akikre mi idegenként tekintünk. Fehér T. Dániel írása.
A Felszabtér blogon ismeretterjesztő cikksorozatot indítottunk, hogy bemutassuk, hogyan termékenyítették meg a felszabadítási teológia kérdései a pszichológiai gyakorlatot. Ennek érdekében a Maritza Montero és Christopher C. Sonn által szerkesztett Psychology of Liberation (Felszabadítás pszichológiája) kötet fejezeteit igyekszünk közérthetően összefoglalni, hogy magyarul is elérhetők legyenek. A kötet ötödik fejezetében Duncan és Bowman dél-afrikára tekint, és azt vizsgálják, hogy magát a tudást hogyan lehet felszabadítani. Hiszen a dél-afrikai pszichológia korábban épp, hogy hozzájárult, hogy igazolja a fehérek felsőbbrendűségét a feketékkel szemben.
A rasszizmusra gyakran úgy gondolunk, mint valami egyéni dologra. Ahogy a budapesti panaszkórus is megénekelte 2007-ben:
„egy ember ül egy autóban; én állok a leglassabb sorban.
Fűre lépni tilos! A nagyanyám rasszista”.
De lényeg, hogy általában azt mondjuk, hogy valaki lehet rasszista. De a szerzők azt javasolják, hogy ezt nyissuk ki, hogy egy teljesebb képet lássunk. A rasszizmust beszélgetésekben, szövegekben, konkrét mindennapi gyakorlatokban termeljük újra (Therborn, 1980), valamint, hogy aránytalanul, nem szimmetrikusan osztjuk el a hatalmat embercsoportok között. A rasszizmus tehát nem valami egyéni „aberráció”,, ahogy ők írják, hanem egy társadalmi jelenség.
Dél-Afrikában volt talán ez az intézményesülés a legjobban megfigyelhető. Ahol az ún. apartheid rendszer alatt 4 fajt különítettek el (a szó minden értelmében): fehérek, afrikaiak, színes( bőrű)ek és indiaiak. A színesbőrű a vegyes házasságból születettekre vonatkozott, míg az indiai az ázsiai eredetű csoportokra. Ebben az elnyomásban a pszichológia tudománya is sokáig vétkes volt. Az 1910-es évek végén Loram (pl. 1917) intelligencia teszteket vett fel mind a négy „faj” gyermekeinél, és megállapította, hogy
az afrikai gyerekek sokkal kevésbé hatékonyak és sokkal lassabb a gondolkodásuk.
Fick (1929) ezt „erősítette” meg, amikor is jól bebizonyította, hogy az afrikai gyerekek több IQ-teszten se bírják elérni a fehér kisgyerekek értékeit. Amikor pedig a Carnegie Vállalat vezetője, F. P. Kepple felkérte az egyik dél-afrikai pszichológust, Malherbét, hogy vizsgálja meg, mi Dél-Afrika legégetőbb társadalmi problémája. A derék pszichológus minden hezitálás nélkül rávágta, hogy a „fehér probléma”. Azonban ezalatt nem azt értette, hogy a fehérek intézményesen elnyomják a feketéket, hanem a szegény fehér problémáját, azaz, hogy van az országban 100.000 kevésbé tehetős fehér lakos, akik
„elkezdtek fenyegetést jelenteni a mi fehér fajunk önfentartására és presztízsére”.
De, ha a pszichológiára úgy tekintünk, mint segítő tudományra, ami csökkenti az ember szenvedését, akkor fel lehet tenni azt a kérdést, hogy miért is működött közre a dél-afrikai rasszista intézményrendszer igazolásában és fenntartásában? A szerzők viszont arra is rákérdeznek, hogy miként lehetne egy ellentétes irányú pszichológiát működtetni napjainkban Dél-Afrikában. Hisz szép számmal voltak olyan kutatások is, melyek a fenti eredményekkel szemben arra mutattak rá, hogy
a “faji különbségeknek” nem genetikai okok van, hanem környezeti. Sokkal inkább az elnyomást láthatjuk bennük, mintsem az elnyomott alacsonyabb rendűségét.
A szerzők azt mondják, hogy a pszichológia segíthet olyan tudást termelni innentől kezdve, ami hozzásegíti az országot olyan politikai szabályozáshoz, mely pszichológiai-társadalmi változásokat tud hozni. Míg a rasszizmus által megnyomorított embernek segítséget jelenthetnek az egyéni terápiák, addig egy megbetegítő társadalomban valamilyen társadalmi megoldásra van szükség. Sedat (1997) a felszabadítási teológia által is hangoztatott dologhoz tér vissza: a felszabadítás pszichológiájának a feladata
visszatérni az elnyomott valós, megélt élményéhez.
Mivel ezzel tudja ellensúlyozni a rasszizmus legnagyobb hatását, hogy elnémítsa az áldozatát. Egy felszabadítási pszichológia utána pedig kérdésfelvetéseinek közepébe kell emelnie az elnyomást. Miért van olyan kevés fekete pszichológus? A meglevő fekete pszichológusok pedig miért vannak az akadémiai élet peremén? A fehér akadémikusok pedig miért úgy gyártanak elméleteket a dél-afrikai elnyomásról, hogy magukat a feketéket zárják ki ezekből a közös gondolkodásokból?
Ugyanakkor Dél-Afrikában számos előremutató eredmény is született. 1995-ben megalakult a Pszichológiai Kutatók és Szerzők Fóruma (Psychology Research and Authorship Forum), amely a fekete szerzők kezdeményezéseit karolta fel. Önsegítő, aktivista csoportok alakultak, hogy hálózatot hozzanak létre és közösen győzzék le azokat az akadályokat, amik elzárták a fekete tudósokat a tudástermelés köreiből.
A fejezet alapján azonban feltehetjük a kérdést, hogy miként jelenik meg a cigányság a magyar pszichológiában?
Természetesen (természetesen?) számos kutatást idézhetnénk a témában, amely leírja a nehézségeket vagy a különbségeket. De a fentiek tükrében hány olyan kutatásról tudunk, amely bevonta őket a róluk szóló kutatásba? Hány olyan kutatásról tudunk, amely nem csak leírta a nehézségeket, hanem például (közösségi alapú) részvételi akciókutatással igyekezett valamit változtatni is? Amely hatalmat adott volna nekik a róluk szóló beszélgetésekben. És akkor még nem is beszéltem arról a konferencián elkapott félmondatról, amikor a keleti országrész egyik pedagógiai szakszolgálatában dolgozó pszichológus hosszasan ecsetelte, hogy ő a hosszú évek után bizony tapasztalati alapon tudja bizonyítani az IQ-tesztek alapján, hogy, szó szerinti idézet, „a cigányok butábbak – ennyi”. Nyilván (nyilván?) ez a vélemény nem tükrözi a magyar pszichológustársadalom egészét. Viszont a fenti fejezet alapján mind a pszichológiának mind bármilyen közösségnek izgalmas lehet olyan új kérdéseket feltenni,
amelyekkel nem csak vérző szívű jóemberkedésből leírja az elnyomást, hanem tesz is ellene.
Korábbi részek:
1. A felszabadulás pszichológiája
2. Mit teszünk az elnyomással szemben?
3. Ki mellett vagyok, és ki van mellettem?
4. 10 lépés a felszabaduláshoz
Kép forrása: