Az írót, költőt, műfordítót az idő pergéséről, az ukrán háborúról, a tanárok helyzetéről, apolitikusságáról, az ökumenéről, a keresztény fundamentalizmusról, a csodákról és új regényéről kérdeztük.

A Szabadság vándorai c. interjúsorozatunkból. Korábban Bod Péter Ákossal, Falus Andrással, Izsák Norberttel, Nádori Gergellyel, Pecsuk Ottóval és Bolba Mártával beszélgettünk.

Az interjút eredetileg tavaly májusban terveztük. Sok idő telt el, és mintha évek múltak volna el, annyi minden történt a világban. Ahogy gyarapítjuk éveink számát, mintha gyorsabban múlna az idő. Minden évben mintha kicsit gyorsabban peregne le hatvan perc. Ön hogy érzékeli az időt?

Igen, mindig ledöbbenek, milyen gyorsan múlnak a hetek-hónapok, bár visszagondolva mindig is torlódó volt az életem. Huszonegy évesen egyszerre voltam apa, férj, alkotó, egyetemista, cselgáncsedző, újságíró, szerkesztő, kritikus, pár év múlva magam is egyetemi oktató. Sok írókolléga mondja, hogy csak néma csöndben képes dolgozni. A legdurvább Proust volt, aki mindig öt hotelszobát vett ki, egyet középen magának, kettőt-kettőt kétoldalt a csendnek. Na, én akkor semmit se írtam volna, hiszen többnyire nem volt dolgozószobám, a gyerekek keresztbe-kasul szaladgáltak köröttem, időnként tüzet oltottam, békét teremtettem, orrot fújtam, tisztába tettem, enni-inni adtam nekik, ha kellett.

Szeretek sűrűn élni, csak ma már igyekszem ügyelni, hogy legyen csend is, szemlélődés is,

ne égjek ki benne. És ma is van jó pár szerep: apa, nagyapa, férj, alkotó, kreatívírás-tanár, színpadi ember. Igyekszem helytállni, hisz mindet szeretem.

Azt írta egyszer, hogy „…minden fűszálban, minden sejtben / egy időzítő ketyeg rejtve, / minden létezők voltba veszve / járnak át a vanból a leszbe, / elnyeli őket „nincs” vagy „volna” – / zörög az Isten órásboltja.” Milyen a time management egy átlagos Lackfi-munkanapon?

A Covid előttig volt vagy évi 150-160 fellépésem, ezt le akartam csökkenteni jelentősen, hogy több idő jusson írásra. Most olyan hetven körüli esemény van egy évben, plusz a sajtó, plusz Kapolcs a maga húsz feletti fellépésével, plusz harmincöt előadás az írókurzusomon. Ettől eltekintve többnyire itthon vagyok, és lövök, ahogy a csövön kifér. Nemrég fejeztem be a Könyvhétre megjelenő regényemet, most adtam le egy kicsiknek szóló ABC-s kötetet, de adódnak közben tárcák, mesék, interjúk, tévézés, rádiózás, kisvideók. Van iroda-napom, számlakiállítással, nyilatkozatok kitöltésével. Könyvcsomagolós, dedikálós idő, ha az olvasók példányokat rendelnek. Téli időszakban este befűtés, ehhez fapakolás. Csodás cseréphőkályhánk van. Heti két-háromszor foci, kosár. Misére járok, ha lehet, naponta, másnaponta. Van három különböző imakörünk egy héten. És persze vendégségek, ha jön a család, hat gyermekünk vagy négy unokánk valamelyike. Julcsi meg még kicsi, hét éves múlt, nagy öröm elképesztően kreatív jelenléte. Nem unatkozunk.

Alig lett vége a karantén- és Covid-időszaknak, kitört a szomszédban egy háború. Mit érzett akkor, mint hívő, akkor februárban, amikor először ráébredt, hogy ez tényleg megtörtént? És mi adott és adhat azóta is vigasztalást, reményt? 

Az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy csak ijesztgetés, izomfeszegetés. De a nagyhatalmak nem viccelnek, a béke nem elég kifizetődő. Még a legjobban eresztő koksznál és lánykereskedelemnél is vonzóbb a fegyvereladás és a majdani újjáépítésekkel kereshető vagyonok, területszerzések, piac-einstandolások tétje. No meg ott a nagyhatalmi gőg és mámor. Durva. Az ember sárkányfog-vetemény, ahogy Vörösmarty írja. Az ő versét is átírtam kijevi változatba. Sokszor reagáltam a háborúra, mert nagyon megrázott.

Legutóbb épp az, ahogy kislányom a csomagküldővel érkezett pukifólián ugrándozott, feleségem pedig felvette videóra vicces táncát. A mobil lelassította a jelenetet, és ettől a pukkanások becsapódó lövések hangjává változtak.

Párszáz kilométerre tőlünk viszont valóban golyók süvítenek a gyerekek körül. Végtelenül szomorú, hogy ezt is meg lehet szokni, hogy már természetes adottságként gondolunk a mellettünk zajló ütközetekre, mintha egy hegylánc lennének, egy tenger, valami természeti jelenség. Ami ott van, és kész.

Nem beszélve a válságról, amely már érzékelhető, de az a gyanúm, hogy még mindig csak ott tartunk, hogy egy nagy követ a vízbe dobtak, és a kimélyült buborék kezd visszatérni a medrébe iszonyú erőkkel. Az igazi szökőár talán még mindig várat magára.

Persze én hiszek benne, és tapasztalom, hogy Isten írja titokban a maga szép és kalandos történetét. Most a globális agóniánál tartunk, Isten és az emberiség feltépett szívsebénél. De a végállomás a feltámadás.

Csak brutális út vezet oda.

Az idei és tavalyi év egy másik nagy eseménye a tanárok ügye és helyzetük romlása. Néhány éve azt mondta egy előadásban, félig ironikusan, hogy „az iskolában nagyon sok értelmes, fontos dolgot tanulunk az élethez, Vörösmarty rózsaszín korszakától kezdve a mitokondriumig és a vesztfáliai békéig, miközben önismeretből, párkapcsolati ismeretből, gyereknevelési alapismeretekből nem tanulunk semmit. Nagyon furcsa emberszabászati tudomány az, amit egymás kezébe nyomunk közoktatás címén.” Ki volt a kedvenc tanára, vagy akitől a legtöbbet kapott?

Másodéves egyetemista koromban ott akartam hagyni az ELTE-t, ahova magyar-francia szakosként jártam. Túl sok volt a ránk erőszakolt kötelező tárgy, névtan, morfoszintaxis, uralisztika, nyelvelmélet, hasonlók, ezek nem érdekeltek. Az irodalom viszont igen, és úgy éreztem, tudom, mit akarnék vele kezdeni, verseim, kritikáim, cikkeim, novelláim, tárcáim, interjúim jelentek meg már akkor. Ha katapultáltam volna, akkor később nem tanítok tizenhét évig a Pázmányon, mintegy húszezer diákot. És nem kaptam volna alapköveket későbbi gondolkodásomhoz nagy tanáregyéniségektől, Kenyeres Zoltántól, Vajda Andrástól, Ferenczi Lászlótól, Lator Lászlótól. Máig tudok tőlük idézni meghatározó mondatokat. Nélkülük nem lennék, aki vagyok!

Igazán nem szeretném állásfoglalásra késztetni, de ha jól sejtem, foglalkoztatja a téma, úgy is, mint nagycsaládos szülő és nagyszülő, mint értelmiségi, és mint aki maga is hosszú évekig tanított. Ha röviden kellene megfogalmaznia az érzéseit, gondolatait a tanárok tüntetéséről, és a velük szolidarizálókról, mi lenne az?

Bajos dolog, hogy kétbitesre van beállítva közéletünk. Nemcsak a miénk egyébként, ez világszintű jelenség. Szóval vagy lelketlen, gonosz hivatalnokok packáznak a hős tanárokkal. Vagy a válsággal küzdő, szegény, ártatlan államapparátusra még ez a lázongó csürhe is rátámad igaztalan vádakkal. Mindkettőben lehet részigazság, de így, ebben a formában mindkettő ferdítés.

A sztrájkjog alapjog. Az állampolgári elégedetlenséggel viszont a politika szereti a maga malmára hajtatni a vizet. Több közszereplő nyugtázta úgy a tanártüntetést az oldalán, hogy „lám, milyen sokan vagyunk!” Épp csak a választócédulákat nem szedte be. Nehéz megmondani, mi az ízléses ilyenkor.

Hiszen ha egyetértett, ha ő is ott volt, ugyan mi mást írjon? És az is biztos, hogy sok szempontból nagy sárban van az ország, a világ. Valószínűleg nem ez a leghiggadtabb pillanat a számlák benyújtásához. Közben nagyon megértem, aki már nem bírja, és kilép a sorból, fellázad.

Persze rám lehet tromfolni, hogy elmegyek én a búsba, mi az, hogy mindenkivel egyetértek, ilyen nincs. Hát, ezzel is egyetértek. De a valóság már csak ilyen bonyolult. Szívből reménykedem az ellenségesség lassú feloldódásában. Abban, hogy a hatalmasoknak lesz füle a jogos igényekre. Hogy a sok sebből vérző pedagógusok ki tudják harcolni jogaikat. Hogy lesz kompromisszumkészség mindkét oldalról, és elhanyagolt, közös dolgaink elkezdenek jó irányba mozdulni. És közben csak a legszükségesebb mennyiségű politikai pecsenye sül meg ennél a tűznél. És

egyik szereplő sem használ kőbaltának élő, érző, szenvedő embereket, csak hogy ellenfeleit ledorongolhassa. Jámbor óhajtás, de én már csak ilyen jámbor fazon vagyok. Ezért nem mennék politikusnak. Jobban érdekelnek a személyes igazságok, mint az érdek,

a felszítható indulatok zavarosában való pecázás. Nem is állna mellém senki, ha ezt a dumát lökném: „nos, egy kicsit így is állnak a dolgok, meg amúgy is, és persze a harmadik-negyedik nézőpontot se feledjük, amúgy meg nemes ellenfelemnek is igaza van egy-két dologban, és simán lehet, hogy én is tévedek időnként… Ugye, milyen szuggesztív vagyok? Szavazz rám!”

Az jut eszembe: Isten tanár is. Meg osztályfőnök. Meg igazgató. Milyen tanár Isten?

Erre ilyesmi a válaszom: a szeretet nemcsak akar szeretni, hanem tud is. Nemcsak tud szeretni, hanem akar is. A szeretet a másikat keresi, nem a saját jóérzését. Tud vágyakozni vagy leleményesen felébreszteni a vágyat. A szeretet képes ugyanazt mindig másképpen mondani. Békességes, de nem unalmas, pontosan érzi, mi a kettő közötti különbség. A szeretet ötletes, de tud határt szabni túlhabzó ötleteinek. Nem ijed meg a mélységektől, nem is keresi mindenáron a szakadékokat. A szeretet nem pánikol be az indulatoktól, a megoldhatatlantól, a hiánytól, a szégyentől, hanem kutatja, mi van mögöttük. A szeretet nem blokkol le a fájdalomtól, nem menekül mindenáron előle. Nem fél kockáztatni a másikért, és nem fél újrakezdeni. A szeretet tud megszólalni és megszólítani, igyekszik, hogy mindig megszólítható legyen. Megvédi határait, és a másikat is megtanítja erre.

A szeretet nem kierőszakolni akarja a vonzalmat, hanem befogadni.

Nem vár, ha cselekedni kell, és nem menekül kényszercselekvésekbe várakozás helyett. A szeretet bátor, és nem vádol gyávasággal. Nem zsarol, nem zsarolható, és nem hagyja, hogy bárkit vele zsaroljanak. A szeretet gyermekien kíváncsi, de felnőttesen elkötelezett. Képes örömöt adni és elfogadni. A szeretet kirobbant a megkövült megszokásokból vagy átitatja azokat. Gyógyít, és hagyja magát gyógyítani. A szeretet létezik, és megengedi magának, hogy csak úgy létezzen, mert az élet barátja.

Nagy kihívás ezt utánozni, de valószínűleg nem érdemes beérni kevesebbel…

Mindig szuperökumenikus művészként gondolok Önre. Írt verset Hanukára és a magyar reformátusok felkérésére, vagy szövegkönyvet a Luther-rajzfilmhez, hogy csak néhány példát említsek. Ha jól tudom, egy karizmatikus gyülekezetbe járnak, és a karizmatikusság inkább a protestánsokra jellemző. Sokszor elmondta, milyen sokat jelent Önnek a katolikus hit, a katolikus szentségek. Sok a protestáns olvasónk, és arra akarok kilyukadni, hogy mit érez, ha egy református vagy evangélikus éneket hall, ilyen templomban jár, ilyen igehirdetést hall? Egyáltalán, hogyan tekint az ökumenére?

Rengeteget kaptam az ökumenétől, egyedül vagy feleségemmel adtam elő már baptista, ádventista, református, evangélikus, görög-katolikus, más szabadkeresztény közegben, megismertem messiási zsidó köröket. Nemrég óriási élmény volt egy neológ zsidó közösségben ugyanazokkal a héber szavakkal imádkozni (nem tudok héberül, persze), melyeket alighanem anyai dédszüleim is használtak, hiszen a Dohány utcai zsinagógában volt még az esküvőjük. Arról nem is beszélve, hogy Jézus imái is nagyon hasonlóan csenghettek. Olyan ökumenében viszont nem hiszek, amely saját felekezeti hovatartozásom feladásából fakad.

Véremben érzem a testvérekkel való összetartozást, de akkor tudom igazán belevetni magam, ha szenvedélyesen élek azokkal a kincsekkel, melyek csak egy katolikus számára adottak.

Katolikus karizmatikus vagyok, ez nagyon komoly, világméretű mozgalom. De nagyon szeretem a gregoriánt, a népénekeket, himnuszokat is. Szoktam hasonló szellemben biztatni más felekezetűeket is, hiszen én biztos nem fogom a baptista egyház legszentebb gyakorlatait életben tartani, nem is ismerem őket. Ki-ki legyen minél elkötelezettebb befelé, s akkor kapcsolódhatunk az egység felnőtt örömével, drága olaj lesz az, mely végigcsorog a hajunkon, a szakállon, le a köntös pereméig… Imádkozzunk közösen mindent, amit csak tudunk, a többit meg külön kis közösségeinkben.

Persze nem vagyok naiv, nyilvánvaló, hogy a hitvita vérre menő, olimpiai sportág, és itt az összes Besenyő Pista bácsinak folyton igaza van. Mindenki profi teológus, és míg ma könnyek közt ír rám, mennyire meghatotta egyik-másik írásom, holnap teljes erővel belém száll, mint mocskos bálványimádó, pedofilpap-ajnározó, kárhozatra méltó pokolfajzatba. Sőt, hasonló támadások saját egyházam tagjaitól, no meg ateistáktól is érnek olykor. Persze ez a nyilvánossággal jár. Örömlánynak álltam, ne ríjak, ha abajgatnak… Valahogy így van a mondás, nem?

Szeretjük az adrenalint, mi, keresztények. Mintha Krisztus kereszthalála meg a vallásháborúk nem lettek volna elég véresek.

Még, még! Jézus is azt mondta, onnan ismer meg bennünket a világ, hogy milyen szilajul hitvitázunk kőbunkóval… Ja, nem. …hogy mennyire szeretjük egymást… Ajjaj!

Ide kapcsolódik, hogy a Felszabtér egyik rovata a fundamentalizmussal foglalkozik, és rendszeres olvasójaként egyből kiszúrtam az egyik októberi jóéjtpuszi-versét, amelyben éppen erről ír. Hogy a keresztények ne ütlegeljék egymást teológiai furkósbottal, inkább együtt imádkozzunk, dicsőítsünk, énekeljünk. „Ettől még nem kell kaszával-kapával hitvitázni, annak se vége, se hossza, se értelme.” Van-e valamilyen kipróbált stratégiája arra, ha egy furkósbottal próbálják meg vitára vagy állásfoglalásra késztetni?

A kedvesség forradalmában hiszek. Az igazamat nem bizonygatom minden áron, nem érdemes, hisz mindig jön újabb elsöprő, megsemmisítő riposzt. Általában bedobok egy könnyed, vicces, feloldó választ, de akinek izzik az agya, azt ez már nem fogja meghatni. A túl sarkos állásfoglalások elől meg azért térek ki, mert nem hiszem, hogy az igazságnak mindig csak két arca lenne. Szívesen bogozgatom a valóság milliónyi szálát, de ha baltával kettévágom a csomót, a kötél hasznavehetetlenné válik. Utoljára Gordiuszban működött az ilyesmi, ott is egy teljhatalmú uralkodó kellett hozzá. Ma diktátornak mondanánk.

Hiszek abban, hogy Isten titokban cselekszik. Jézus csendesen kimondott szavai szépen átfúrták az idő kőszikláját, cseppről cseppre, és itt vannak velünk. Ha hőzöngött volna, gyorsan vérbe fojtják, és lábjegyzet lett volna a történelemkönyvekben.

Pedig a fegyveres lázadás milyen klassz megoldásnak tűnik, ha akciófilmeken nevelkedtünk!

Jól érzem, hogy az apolitikussága is hasonló forrásból fakad? 

Így van, igyekszem megadni a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené. És ez utóbbi a fontosabb, ez az összes többi forrása. Jézus, mikor a tömeggel találkozott, nem pártigazolványokat látott a tekintetekben, hanem azt, hogy olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj, és megesett a szíve rajtuk. Mindegyiken. Nem válogatott, nem finnyáskodott. Viszont elég kemény, határozott is tudott lenni. A bűnökkel, sosem az emberrel. Ha nem helyeslem, amit csinálsz, amit képviselsz, attól még bármikor kezet fogok veled, legyél bár politikus, civil, börtönviselt vagy többdiplomás. Tényleg mind Isten gyermekei vagyunk, ez nem csak afféle kenetes szószolás. Pártrendezvényekre is hívtak, szinte mindenfelől, de ezeket udvariasan elhárítom. Nem az én dolgom. Sok kolléga csinálja, joguk is van rá, engem nem inspirál.

Személyes hitében, amikor megoszt belőle pillanatokat, sok hétköznapi eseményt is csodaként élnek meg. Történtek-e csodák a héten?

Persze, Isten egyik fedőneve a Véletlen. Feleségemről az orvos azt mondta, el van repedve a térdében az egyik porc. Azonnali műtét, hosszadalmas utókezelés. Imádkoztunk érte kézrátétellel egy kis imacsoportban, elmentünk MR-re, kiderült, nincs törés, simán lehet, hogy beavatkozás nélkül rendbejön. Imádkoztunk egy ismerősért, aki rákkal fekszik az intenzíven, azóta jobban van. De csoda maga az is, hogy Isten, ha igéjét olvasom, napról napra személyesen válaszol égető kérdéseimre. Vagy azt üzeni egy rendszámmal: SUM. Ami latinul VAGYOK, AKI VAGYOK, avagy VELED VAGYOK a világ végezetéig, avagy én VAGYOK az út, az igazság és az élet. Mindezekre lehet legyinteni, hogy beképzelem csupán.

A köznapi világban azt mondjuk: hiszem, ha látom. Istennél épp fordítva van: látom, ha hiszem.

Csak akkor értem meg az üzenetét, csodáit, jelenlétét, szeretetét, ha figyelek rá. Ugyanúgy van ez, mint a szerelemben.

Hogy áll a nagyregényekkel? Sokan várjuk.

Két regényem jelent meg, Könyvhétre jön a harmadik, a címe Rocky. Egy értelmi sérült srácról szól, aki kigyúrja magát bivalyerősre, úgy fut, mint Rocky, úgy üt, mint Rocky. Egy kicsit túl erőset. Egy kicsit túl erős az igazságérzete. És közben a kezében van egy féltengely. Féltengellyel igazságot tenni bajos dolog. Kijön a vér a testből, ahol lennie kellene. És Rocky megtapasztalja a börtönt, az emberbőrre varrott Jézusok, a kemény öklök és a nőnek használt férfiak világát. Miközben veszélyes barátokat szerez. És aki őt felnevelte, nagynénje, az ájtatos Zsoffa néni is fura ügyekbe keveredik. Pesta bá pedig darálja vég nélkül a pajzán rigmusait. Felbukkan ott is, ahol nem kéne. Pörögnek az események, kisbolt nyílik, gasztroforradalom tör ki, esküvő, halál, születés, nagy hazatérés, apasági tesztek. Érzelmi hullámvasúton ülünk, csak kapkodjuk a fejünket.

Könnyebben vagy nehezebben ír, mint 10, 20, 30 éve?

Természetesen könnyebben. Az a sok-sokmillió leütés, amely átúszott az agyamon, amelyet az ujjammal a billentyűzetbe böktem, mind-mind tanított engem. Végtelen bolha-hadsereg. A rengeteg kihúzott szóból mind tanultam valamit. A rengeteg szöszölésből, szóismétlések, képzavarok, logikátlanságok, szerkesztési hibák kiszűréséből mind-mind tanultam valamit.

Szeretem a szakmámat és szeretem az életet, így aztán szeretek belecsapni az irodalmi lecsóba.

A regények esetében persze amennyire szeretném írni, annyira frusztrál is, hogy nem látom át az összképet, hogy végtelen a betűtenger előttem, mögöttem. Úgyhogy keresem a kibúvókat az írás alól. És ilyenkor minden jó kibúvó. Egyszerűbb mosogatni, barkácsolni, rendet rakni, neten szörfölni, adminisztrálni, falat fúrni, ebédet főzni, satöbbi. Egyszerre vonz és taszít a feladat. Ilyenkor muszáj ráparancsolni magamra. De az esetek többségében nem kell nekem kétszer mondani, hogy írjak már! És örömömet is lelem abban, ahogy szépen hízik, alakul, testesedik az anyag. A fazekasmester gyönyörűsége ez.

Monostori Tibor

A képeket Lackfi János bocsátotta rendelkezésünkre.