Hogy fejeznéd be a Himnuszt

ó, mondd szatmári remete,

ha most itt élnél közöttünk

nagy béklyóval a lelkeden?

Hogyan tudnád befejezni

nemzeti imádságodat,

mit diktálna becsületed

milyen mondattal záródna?

Hová tudnál elbujdosni,

hol nem ér el a rágalom,

a szégyentől nem ég arcod

és nem gyötör a fájdalom?

Hol nem hallod Júdás népét

most miként fröcsköl szerteszét,

szolgálják jó székért, pénzért,

a gyűlölet rút szellemét?

Érzed, miként zúdítják rád

a hazugság diadalát:

a nap nem keleten kel fel,

hanem, ott várja a nyugtát?

Jurátusként mit mondanál,

hogy tolvajtól függ az ügyész,

s a tolvajok fejedelme

bírálja el azok ügyét?

Ha látnád, hogy a Parlament

ma csak egy kis homokozó,

vásott kölykök versengenek

ki a gyorsabb törvényhozó?

Szégyen nem bántja a szabót,

sőt, büszkén, kérkedve vallja,

percenként születik törvény

személyre és testre szabva.

Hogy e móka rendben menjen,

ne ugasson bele senki,

irgalmatlan bajszos huszár

büntet minden ellenzékit.

Ha látnád, hogy a hamisság

miként fertőzi a lelket,

és e métely mámorától

milyen sokan fetrengenek?

Ha hallanád, hogy a magyar

Európa szégyene lett

és senki sem hisz már nekünk,

mert más a szó és más a tett?

Csekei nagy magányodban

kettéhasadna a lelked,

mint a „nemzetegyesítés”

során szétszakadt e nemzet.

Fehér holló a becsület

és már nem is védett madár,

mint irtandó dúvadakra,

dühös falkák vadásznak rá.

Ne gondolkodj! Felesleges.

A politikus dolga ez.

Te csak gürcölj, minek enned,

jól lakunk mi tehelyetted.

Hogy fejeznéd be a Himnuszt

ó, mondd szatmári remete,

ha most itt élnél közöttünk

meggyalázva, bűnbe esve?

Látva rongyos valóságot,

önámító hazugságot,

önimádó hiúságot,

az értelmi tompultságot,

önsorsrontó fásultságot,

a munkát nem találó

éhező milliókat,

a munkát sosem látott

korrupciólovagokat,

a harácsoló latrokat,

a sötétségbe záró

Kánaánt hazudókat,

a mindent letagadókat,

a kákán is csomót találókat,

az energiavámpírokat,

a tanulni akaró

fizetni nem tudókat,

a tanárt, ki csak éhbért kap,

a külföldre vándorlókat,

a külföldre vágyódókat,

a néma szólni vágyókat,

az ellenzékben bénázókat,

a jövőjét nem látókat,

az orvosért kiáltókat,

a reményt megtagadó

ellátást harsogókat,

az emiatt gyászolókat,

a ragályon meghízókat,

a mindent elmutyizókat,

más vagyonát elcsalókat,

az elesettbe rugókat.

A vallás csak álca, látod?

Kufárok adják és veszik,

mint valami ősi átok,

a voksok nagy tömegeit,

s kiknek hivatása lenne,

lelkek megmentése helyett,

az Úr szolgálata helyett,

a pénz fertőjébe estek.

Kifosztották az országot,

mint gyarmatot megfojtották,

nem törökök, nem osztrákok,

a fél ország tapsolt hozzá

és Barabást kiáltott.

Mondd, mi ez, ha nem a „balsors”,

ami régen tép”, és még meddig?

Vajon mennyit kell még várnunk,

„víg esztendő” mikor lesz itt?

A „hányszor támadt tenfiad…”

gyalázatát most is éljük,

s, a „lettél magzatod miatt…”

gyásza lesz még osztályrészünk.

Érzed, hogy e nemzet testén

oly hatalmas már az áttét,

kegyelem, számunkra nincsen,

áldásra esélyünk sincsen?

Mondd, ma hogyan fejeznéd be

nemzeti imádságodat,

lelked „tengerén kínjának”…

milyen mondat kerül oda?

Fáj ez neked nagyon, tudom,

a jövőnk csapdába esett,

iszonyodva ragadsz tollat,

bevésed a kérdőjelet.

Tóth Nándor

2022. április 4.