Hogy fejeznéd be a Himnuszt
ó, mondd szatmári remete,
ha most itt élnél közöttünk
nagy béklyóval a lelkeden?
Hogyan tudnád befejezni
nemzeti imádságodat,
mit diktálna becsületed
milyen mondattal záródna?
Hová tudnál elbujdosni,
hol nem ér el a rágalom,
a szégyentől nem ég arcod
és nem gyötör a fájdalom?
Hol nem hallod Júdás népét
most miként fröcsköl szerteszét,
szolgálják jó székért, pénzért,
a gyűlölet rút szellemét?
Érzed, miként zúdítják rád
a hazugság diadalát:
a nap nem keleten kel fel,
hanem, ott várja a nyugtát?
Jurátusként mit mondanál,
hogy tolvajtól függ az ügyész,
s a tolvajok fejedelme
bírálja el azok ügyét?
Ha látnád, hogy a Parlament
ma csak egy kis homokozó,
vásott kölykök versengenek
ki a gyorsabb törvényhozó?
Szégyen nem bántja a szabót,
sőt, büszkén, kérkedve vallja,
percenként születik törvény
személyre és testre szabva.
Hogy e móka rendben menjen,
ne ugasson bele senki,
irgalmatlan bajszos huszár
büntet minden ellenzékit.
Ha látnád, hogy a hamisság
miként fertőzi a lelket,
és e métely mámorától
milyen sokan fetrengenek?
Ha hallanád, hogy a magyar
Európa szégyene lett
és senki sem hisz már nekünk,
mert más a szó és más a tett?
Csekei nagy magányodban
kettéhasadna a lelked,
mint a „nemzetegyesítés”
során szétszakadt e nemzet.
Fehér holló a becsület
és már nem is védett madár,
mint irtandó dúvadakra,
dühös falkák vadásznak rá.
Ne gondolkodj! Felesleges.
A politikus dolga ez.
Te csak gürcölj, minek enned,
jól lakunk mi tehelyetted.
Hogy fejeznéd be a Himnuszt
ó, mondd szatmári remete,
ha most itt élnél közöttünk
meggyalázva, bűnbe esve?
Látva rongyos valóságot,
önámító hazugságot,
önimádó hiúságot,
az értelmi tompultságot,
önsorsrontó fásultságot,
a munkát nem találó
éhező milliókat,
a munkát sosem látott
korrupciólovagokat,
a harácsoló latrokat,
a sötétségbe záró
Kánaánt hazudókat,
a mindent letagadókat,
a kákán is csomót találókat,
az energiavámpírokat,
a tanulni akaró
fizetni nem tudókat,
a tanárt, ki csak éhbért kap,
a külföldre vándorlókat,
a külföldre vágyódókat,
a néma szólni vágyókat,
az ellenzékben bénázókat,
a jövőjét nem látókat,
az orvosért kiáltókat,
a reményt megtagadó
ellátást harsogókat,
az emiatt gyászolókat,
a ragályon meghízókat,
a mindent elmutyizókat,
más vagyonát elcsalókat,
az elesettbe rugókat.
A vallás csak álca, látod?
Kufárok adják és veszik,
mint valami ősi átok,
a voksok nagy tömegeit,
s kiknek hivatása lenne,
lelkek megmentése helyett,
az Úr szolgálata helyett,
a pénz fertőjébe estek.
Kifosztották az országot,
mint gyarmatot megfojtották,
nem törökök, nem osztrákok,
a fél ország tapsolt hozzá
és Barabást kiáltott.
Mondd, mi ez, ha nem a „balsors”,
ami régen tép”, és még meddig?
Vajon mennyit kell még várnunk,
„víg esztendő” mikor lesz itt?
A „hányszor támadt tenfiad…”
gyalázatát most is éljük,
s, a „lettél magzatod miatt…”
gyásza lesz még osztályrészünk.
Érzed, hogy e nemzet testén
oly hatalmas már az áttét,
kegyelem, számunkra nincsen,
áldásra esélyünk sincsen?
Mondd, ma hogyan fejeznéd be
nemzeti imádságodat,
lelked „tengerén kínjának”…
milyen mondat kerül oda?
Fáj ez neked nagyon, tudom,
a jövőnk csapdába esett,
iszonyodva ragadsz tollat,
bevésed a kérdőjelet.
Tóth Nándor
2022. április 4.
