“És nem tudtam egyszerűen csak elmosolyodni és annyit mondani, […] és azóta is, ha eszembe jut, mindig bőgök belül […] mindig rácsodálkozom, mennyivel bölcsebb férfi ő, mint én voltam az ő korában.” Szerkesztőnk, Bartha István lírai írása.

Gyónás

Előjönnek nosztalgikus érzések. Július van. Nyár van. És a régi nyaralások emléke. A társalgó a tóparti táborban. Apám kollégáinak, barátainak a hangja, az unásig ismételt viccek, a nevetések, a sok felszínes jópofizás, ami így utólag mégis olyan meleg és meghitt. Ahogy előkerült reggel a pálinkás üveg, és körbejárt egy kis pohárral, mintha valami szertartás lenne. 

Süt a nap, reggel van, és az az érzésem, mintha nyaralnék. Hiszen ez a heti pihenő napom. Az a jó és felszabadult érzés hat át, hogy ma nem kell semmit sem csinálnom, csak amihez kedvem van. Akár bambulhatok is egész nap, fröccsözhetek, fekhetek, olvashatok, beszélgethetek, vagy csak úgy magamban gondolkodhatok. 

Ma persze mégsem leszek egészen tétlen, mert tízkor hívnak telefonon egy ügyben, aztán egy rövid személyes megbeszélésem is lesz valakivel a sarki presszóban, és kora délután egy konkrét tárgyalás, de megszoktam, hogy nekem ilyen egy laza nap.

Elvégre ára van annak, hogy az ember annyit keres, hogy meg tudjon belőle élni. 

Kedvesem reggel elment a szomszéd városba a húgához. Este nem volt semmi kedvem előkészíteni a mai dokumentációt, viszont viszonylag korán lefeküdtem, így kialudtam magam. És reggel az volt az első dolgom, hogy megcsináltam őket, majd még le kell pecsételni, aláírni, amit kell laminálni, amit kell spirálozni. 

Egy másik dolog is motoszkál bennem. Ez már régebben előjött. A tea. Egyszer régen, amikor még együtt volt a család, és első feleségemmel közepesen boldogan és elégedetten éltünk egy légtérben. Az előző munkahelyemen dolgoztam egy másik városban. 

A konyhában történt. Ültem az asztalnál, és egy sört ittam. Illetve inkább küzdöttem vele. Hiába, hogy üveges, hiába, hogy pohárba töltöttem, valahogy nem esett jól. A ma már felnőtt fiam akkor kicsi volt. Ő is ült az asztalnál, a másik oldalon a gyerekszékben. Nyakában kendőcske, és talán tejes kávé volt előtte. Nézett engem, és megkérdezte: „Apa finom a tea?” 

És akkor is, meg azóta is ha eszembe jut, mindig rám jön a bőghetnék. Egy kicsi és ártatlan lélek kérdése,

aki látja, hogy valami sárga folyadék van az apja előtt, ami az ő ismeretei szerint csak tea lehet. És én meg ittam a sört, és tudtam, hogy ez valami olyan, ami egy kicsit bűnösen felnőttes dolog, sőt, sok esetben nem kicsit bűnös. Mint ahogy az én esetemben mindenképpen. Annyiban egészen biztosan, hogy a gyereknek nem szabad ilyet innia. 

És ittam a keserű és kissé langyos sört, és nem is esett annyira jól, és valójában egy hígított citromos tea, amit gyerekkoromban a tóparti táborban adtak reggelire, az is jobban esett volna talán akkor és ott, és tele voltam skrupulusokkal, elvekkel, félelmekkel.

Mintha valami gonosz gép tartaná fogva az összes testrészemet de még a gondolataimat is. 

És nem tudtam egyszerűen csak elmosolyodni és annyit mondani, hogy igen, drága kicsi fiam, finom a tea. Hanem ott bömböltek bennem az otromba gondolatok, hogy

„de hisz ez nem is tea!” „Nem oszthatnám meg veled, fiam, és igazából ez most kivételesen nem is esik olyan jól, pedig amúgy én felnőtt vagyok, és szoktam sört inni, és az nem is olyan nagy baj, hiszen ez egy viszonylag alacsony alkohol tartalmú, ugyanakkor üdítő, szomjoltó, frissítő ital, erre van kitalálva!” 

„De most semmi nem jön össze, pedig nem bánt senki, itt ülünk a konyhában, és ahelyett, hogy egyszerűen csak szeretnélek, ezeken a faszságokon jár a hülye beteg agyam, hogy ez nem is tea, és sörnek sem igazán jó, már csak a hőmérséklete miatt sem, meg némi csalódást okozott ez a márka, de lehet, hogy csak most érzem keserűnek valamiért, meg mert egyedül vagyok, pedig a sör az egy közösségi ital, és a sörözés egy közösségi műfaj, de most már csak azért sem esik jól, mert erőltetem itt magamba ahelyett, hogy kiönteném a picsába, és gyorsan készítenék egy citromos teát, amivel akár meg is kínálhatnálak, és akkor máris nem lennék egyedül, meg te sem, sőt egyformát innánk, és te is meg tudnád állapítani, hogy finom-e.”

És azóta is, ha eszembe jut, mindig bőgök belül, és úgy érzem, hogy visszahozhatatlanul elbasztam valamit. És ilyen pillanatok vannak még bőséggel az emlékeim közt. És most ez a két emlék össze is kapcsolódik annyiban, hogy a tóparti táborban mindig volt egy ilyen híg szar tea a reggelihez meg a vacsorához, és zsíros, kajaízű műanyag bögréből ittuk, de a teának magától is kajaíze volt, mert egy nagy fazékban forralták hozzá a vizet, ami egy kicsit mindig zsíros maradt a mosogatás ellenére, és az ital tetején is ott úszott a kibaszott zsír. De mégis valahogy nagyon szerettem ezt a híg cukros, citrompótlós izét. 

Később, az egyetemi koleszban is volt ilyen. Ott menhely dzsúsznak hívtuk. És olyan jólesett, amikor este hazamentünk kocsmázásból, és ott volt a már kihűlt menhely dzsúsz a nagy fazékban, és ittunk belőle. Vagy ettünk is hozzá valamit, ha volt. Volt, aki simán hozzányúlt mások kajájához – kolbászhoz, sajthoz, felvágotthoz – a hűtőben. Én ilyesmire azért nem vetemedtem. De szinte mindig volt egy szelet zsíros vagy vajas kenyér a teához. Ez a tea összeköt sok mindent. 

Annyira szeretném visszaforgatni az időt oda, ahol a kicsi fiam megkérdezte tőlem ezt, hogy „apa, finom a tea?” és akkor felállnék, odamennék hozzá, ölembe venném, megölelném,

megpuszilgatnám az arcát és a fejecskéjét, és beszippantanám azt a semmihez nem hasonlítható és semmivel nem pótolható illatot. És azt válaszolnám, hogy igen drága kisfiam, nagyon finom a tea, kérsz te is? És töltenék a kis két fülű műanyag kutyás poharába ilyen előre elkészített cukros, citromos teát, és miután megkóstolta, és ő is azt mondja, hogy finom, akkor piszéznénk egyet az orrunkkal, és már kéredzkedne is le az ölemből, hogy mehessen játszani a testvéreivel és a kis autóival.

Szeretnék mindent jóvá tenni. Bassza meg, lehetséges valahogy? 

Feloldozás

Amikor sörözünk, vagy koktélozunk a fiammal, nagyon sokféléről szoktunk beszélgetni, mégpedig nagyon őszintén.

Mindig rácsodálkozom, mennyivel bölcsebb férfi ő, mint én voltam az ő korában. Pedig neki nemhogy diplomája nincs, de le sem érettségizett.

Talán a válás körüli hercehurca az összes testvére közül őt viselte meg legjobban. Kiskamaszként érte ez a sok szar, amit mi, nagyszerű felnőttek a nyakába zuttyantottunk. 

Voltak fájdalmas időszakok kettőnk kapcsolatában, sőt évek is, de ha most találkozom vele, szinte mindig nagyon jól tudunk egymással szót érteni. Őszinte tisztelettel tekintek rá.

Hiszen amióta apám meghalt, és előtte a vele való kapcsolatom is kisimult, ezért nagy hálával és békével tudok rá gondolni, ugyan kit tisztelhetnék az élők közül, mint a fiamat. 

Többször előfordult már, hogy egy szabadabban eltölthető délelőttöm gyümölcseként vittem neki valamit a munkahelyére. Rántott zöldségeket, vagy egy épp akkor kitalált rafinált fűszerezésű ragut, levest, sőt egyszer még smoothie-t is. Csodás érzés, hogy minden ízlett neki. Egyszer még talán teázunk is. 

***

A fenti gondolatokat Phanie Comingson jegyezte le egy távoli földrészen élő, bűntudattal terhelt értelmiségivel való beszélgetés során. A közléshez az alany név nélkül hozzájárult.

_____

Kép címe: Apámmal

Műv_Ház_és_Ima_Ház