Heller Ágnesről emlékezik a Felszabtér közössége. Heller korábban mesélt egy Adorno-konferenciáról, ahol beszélt egy emberrel, aki úgy ismerte személyesen Adornót, mint ő Lukácsot. Ez az ember mondta: hallgattam a beszédeket – ez az ember halott. Mindenki beszél róla, de az emberek nem vele gondolkoznak, hanem elhelyezik. Heller Ágnest bár mélyen, személyesen egyikünk sem ismerte, mégis, ez az elképzelt beszélgetés úgy akar megemlékezni róla, hogy nem a Pantheonba akarja elhelyezni. Hanem egy kicsit visszaadni abból az érzésből, hogy milyen volt őt olvasni. Fehér T. Dániel írása.
(„Lawrence és Joachim nappalijában. Röviddel délután öt óra előtt”)
Joachim: „Kávét kérsz vagy teát?”
Lawrence: Köszönöm, de semmit. Se enni se inni, mióta olvastam, hogy mi történt Ágival.
Joachim: Megértem. Haza akarsz menni?
Lawrence: Nem, jó ez így. Nekünk is el kell engednünk. Nekem legalábbis segít, ha pár szöveget együtt újraolvasunk tőle, amik anno sokat jelentettek.
Joachim: Jaja, nézd csak ezt: „emlékeink a mi tulajdonunk, mert rajtunk múlik, hogy milyen történetet kerekítünk ki melyik tapasztalatból a sok közül”
Lawrence: Szép, meg szépen is írja le a Ági, de lehet, hogy én ezt mégsem fogom bírni.
Joachim: Figyelj, csak, ha neked is jó. Csak beszélgetünk. Ez nem egy filozófiai szöveg ez a mi beszélgetésünk. Nem kell okosnak lennünk, elég, ha csevegünk.
Lawrence: Hát jó.
Joachim: Nézd meg ez, ez egy hosszabb, de milyen szép, amit Ági ír. Szerintem jó példa arra, hogy fogod, kicseréled a „zsidót” benne, és mindig aktuális lesz a szöveg a mindenkori elnyomottakról vagy a társadalom szélére szorított embernekről: „az antiszemita tekintete határozza meg a zsidót”.
Lawrence: Ja, egy cigánygyűlölő ránéz egy cigányra, és már mondja is a magáét róla. Vagy egy homofób a melegekről.
Joachim: Na várjál, olvasom tovább: „kezdik magukat olyannak látni, amilyennek az antiszemita” – itt ugrok egyet – „kezdik szégyellni azt, hogy zsidók”.
Lawrence: Jaja, értem, ahogy a melegek vagy a cigányok is kezdik szégyellni magukat amiatt, ahogy másik látják őket. Aztán ki tudja, melyik csoport lesz a következő.
Joachim: Abszolút. Szerintem ez a fontos, nézd: ami
„velünk született […] nem minden formába illeszthető be konfliktus, feszültség, szorongás nélkül, s nem mindig ugyanabba a formába illeszkedik be”.
Lawrence: Na, ez valahol a kényszeresen alkalmazkodó drámája is lehetne: mint egy látens meleg fundamentalista, aki akárhogy akarja, de nem illeszkedik bele a formába, amibe mindenki mást is be akar nyomni. Aztán meg emiatt mások sérülnek, mert ez a feszültség, szorongás konkrétan szétfeszíti.
Joachim: Hmmmm. Ja, de közbe meg ellen lehet állni az ilyen gondolkodásnak. Ági ugye azt mondja, hogy a személyiséget a Mások tekintete csak egy bizonyos határig határozza meg. Ez szerintem fontos. Csak egy határig. Mert mindig marad hatalom. Mindig marad hatalom a kezedben. Mert írja is: „Mindig marad »mozgástér«”.
Lawrence: Igen, de folytasd csak tovább, már emlékszem, mert most egy fontos rész jön!
Joachim:
„ami az egyiknek játéktér, a másiknak börtön”.
Ja, értem mire gondolsz. Hát igen.
(Lawrence átveszi a könyvet)
Lawrence: „míg egyeseket csak megérint, mások számára katasztrófába torkollik”. Most csak hirtelen az jut eszembe, hogy amikor ezt először olvastam, akkor arra gondoltam, hogy rendbe van, hogy mindenkinek kényelmetlen az a cipő, amibe a társadalom szükségszerűen be akar nyomni. De én azokkal akarok lenni, akiknek ez „katasztrófába” torkollik. Akinek mondjuk le kellene vágnia a sarkát, hogy ráilljen a cipő. Mármint: azért mondom, hogy cipők mindig lesznek, mert Ági is azt írja utána, hogy
„a személyiség sosem illik egészen össze […] a külső elvárással […] egymással ellentétes, szembenálló elvárásrendszerrekkel [él] együtt”.
Nyilván elvárások mindig lesznek, de van, akiket ez meg tud nyomorítani. És mellettük meg ki áll?
Joachim: Ja, abszolút, meg hát utána mondja, hogy „[a] gondolkodás értéke tehát abban van, hogy minden készen kapott tudásban, meggyőződésben kételkedni tudunk”. Nekem a hitélet kapcsán volt ez egy nagyon súlyos mondat. Valaki azt mondja, hogy ő csak úgy tud hinni, hogy van benne egy hívő és van benne egy ateista, és ezek folyamatosan vitatkoznak egymással. Ez szerintem ugyanaz a kép, mint, ami itt van: ha csak visszamondod tök passzívan azt, amiben mások azt mondják, hogy ebben hinni kell, akkor abból sok jó nem származik. De nem?
Gondolkodom „azokon az […] erkölcsi normákon, amelyeket másoktól »készen kapok«”.
És nekem ez a felnőtt hit. Ági lehet, hogy nem használta volna ezt, de tudod: a „tűzben kipróbált arany”.
Lawrence: De akár még használhatta volna is. Azt mondta, hogy ő egy tisztességes zsidó, aki bizonyos értelemben Krisztus követője. Egy lakatlan szigetre is, ha csak egy könyvet vihetett volna el, az a Biblia lett volna. És amúgy meg igen, nekem is tetszett, amikor azt írta, hogy „készen” kapom ezeket. Főleg, hogy „a jóról és rosszról, a szépről és a rútról, az igazról és a tévesről (hamisról) való fogalmainkat”.
Joachim: Máskülönben ez a vakon követett kötelesség, nem? Figyelj, ez pont erre rímel:
„a kötelességek őserdejében botladozó ember nem válhat erkölcsi személyiséggé”.
De érted, ezt, ha megmutatod valakinek, aki belekényelmesedett abba, hogy azt gondolja, amit gondolnia kell, az azt fogja mondja, hogy ez valami liberális, feminista zsidó tévtanítás. Aztán max lesöpri az asztalról. Néha azt érzem, hogy annak hiába mondod, ami például itt van: „minden megértés egy kor megértése”. Ők akkor is azt fogják gondolni, hogy, amit gondolnak ez az igazság és kész.
(Lawrence rábök egy részre)
Lawrence: Ha már ezt mondod, akkor ezt nézd meg. Nekem ez az egyik kedvencem Ágitól: „nem akarom, hogy csak egyféle igaz Hamlet-interpretáció létezzék! Nem akarom, hogy” – jól valaki – „csak egyféleképpen cselekedhessen!”. Én sem akarom.
Joachim: Abszolút, én se.
(Joachim előveszi a telefonját és rákoppint a Youtube-applikációra)
Biztos nagyon sokáig lehetne erről beszélnünk, csak ez most hirtelen az eszembe jutott. Azt hiszem, az Urániából van ez a felvétel:
„Véletlen következtében jövünk a világra, és véletlen következtében hajítanak be pontosan abba a környezetbe, ahova belehajítanak bennünket.”
Joachim: Sose tudunk „teljesen összeilleszkedni azzal a világgal, amelybe belehajítottak bennünket – ez a vége ennek a résznek.
(„Az est további történéseit az olvasó képzeletére bízom”)
Források:
- Kezdőkép: Vallomások Lukács Györgyről, magyar dokumentumfilm, 1989
- Idézetek forrásai: Személyiségetika (1996/1999), Az önéletrajzi emlékezés filozófiája (2015), A filozófia radikalizmusa (megjelent: 2009), Hová tűnt a nyugalom? Félelem, szorongás, pánik (ehangzott: 2008)