Az ember a gyermekkor évei alatt elidegenedik saját érzelmi világától, abban a tekintélyen alapuló szülő-gyerek viszonyrendszerben, amelyben a szülőkhöz totális tévedhetetlenség, mindentudás és abszolút hatalom van társítva. Ebben a kötődési mintában kialakul az a belső dinamika, hogy a saját érzelmeket és igényeket el kell nyomni a tekintélyszemély elvárásaihoz képest. A Spirituális lehasítás cikkünk második része következik.
A trauma utóhatásaként kialakult pszichológiai állapotot PTSD-nek, vagyis poszttraumás stressz zavarnak nevezi a szakirodalom (Herman 2011). A PTSD-s tünetek egyike pedig a disszociáció. A traumás disszociáció (eltávolodás, lehasítás) a trauma pillanatában jelenik meg. Az emberek képesek trauma nélkül is disszociálni, vegyük csak példának azt a helyzetet, amikor kifelé bambulunk az ablakon. Ilyenkor is megfigyelhető egy minimális eltávolodás a saját testünktől, érzéseinktől és a külvilág történéseitől, ezt nem is nevezzük még traumás disszociációnak. Viszont a trauma pillanatában az egyén mentális és testi épsége érdekében a test egy olyan védelmi funkciót kapcsol be, amivel képes az ember eltávolodni a fájdalmas, vagy akár életveszélyes helyzetektől. Az elviselhetetlen így valamennyire elviselhetővé válik. Így képesek sokan a természeti katasztrófa vagy közúti baleset után akár törött csontokkal nulla fájdalommal szeretteik megmentésére sietni. Más esetekben az áldozatok képtelenek megmozdulni és cselekedni, mivel lefagyással és bénulással is reagálhat a test egy traumatikus eseményre.
A krónikus (hosszabb ideig fennálló) bántalmazásnak kitett áldozatok testi szinten megtanulnak a trauma elmúltával is spontán disszociálni, annak érdekében, hogy ne kelljen megélniük az elkövető által okozott fájdalmat, szégyent vagy félelmet. A hoszabb ideig fennálló traumák hatására (amelyeket legtöbbször ember okoz egy másik, neki kiszolgáltatobb embernek) kialakult állapotot a szakirodalom C-PTSD-nek (Complex post-traumatic stress disorder), vagyis komplex poszttraumás stresszavarnak nevezi (Walker 2013; Herman 2011). Az áldozatok a trauma utóhatásaként kialakult C-PTSD-s tünetek miatt bizonyos helyzetekben, amelyek triggerelik a régebbi traumát, vagy akár már trigger nélkül, a mindennapi életük során, nem érzik az érzéseiket, a testüket, önmagukat (deperszonalizáció), vagy a környezetüket (derealizáció). Vannak, akik a traumák pillanatában lebegő érzést, üresség érzetet, az idő belassulását, vallásos nyugalmat, vagy akár transzállapotokat is képesek megélni. Például az áldozatok úgy élhetik meg a történéseket bántalmazásnál, mintha a szoba egy távoli pontjából figyelnék az eseményeket. Lehasítodik vagy töredezetté válik az érzékelésük. A traumás emlékezetük úgy emlékszik az erőszakos esetekre, hogy vagy látnak képeket, de nem társulnak ahhoz érzések, vagy éreznek a testük bizonyos részein érzéseket, de nincs hozzá vizuális emlékképük. A vallási hagyományokban sem kell sokáig kutakodnunk, amíg nem találunk példát arra, hogyan érnek el transzállapotokat fájdalom okozással: víz alá nyomás, bőr átszúrása, megégetése, étel és alvás megvonás.
A GYEREKKORI BÁNTALMAZÁS ÉS A SPIRITUÁLIS DISSZOCIÁCIÓ KÖZÖTTI ÖSSZEFÜGGÉS
A trauma pillanatában a disszociáció megmenti az embert az elviselhetetlen fájdalomtól, ám a beépült traumás disszociáció negatív hatással lesz az egyén életére (Piciotto, Fox és Neto 2017; Briggs és Shoffner 2006). Ha az áldozatoknak a gyerekkorukat egy erőszakos környezetben kell leélniük, akkor a személyiségük is ebben a környezetben fog alakulni. A bántalmazott gyerekek nem tapasztalják meg azt, hogy hogyan néz ki egy szeretetteli kapcsolat. Judith Herman a fogsághoz hasonlítja ezt az állapotot. Az áldozat nézeteit az emberi kapcsolatokról, önmagáról, de az egész világról és az abban való létezésről is az elkövetővel (a fogvatartójával) való traumás kötődés fogja meghatározni. Az áldozatok én-képében nem lesz helye az önbecsülésnek, az önállóságnak vagy az asszertivitásnak, mivel a nemet mondást, a dühöt és minden olyan megnyilvánulást, ami az áldozat önálló akaratát és szabadságát fejezné ki, azt a bántalmazó erőszakkal megtorolja. Így a disszociáció a hosszantartó bántalmazásnál például azt a rosszul beépült sémát vonja maga után, hogy az áldozat teljesen elnyomja a jogos dühét és nem tudja a saját valós igényeit vagy érzéseit artikulálni. A bántalmazás hatására a meggyengült vagy egyáltalán nem létező én-határok miatt kialakulhat a tekintélyszemélyektől (vallásos kontextusban egy gurutól) való totális függés. A vakhitet és az egészséges kritika kerülését olyan spirituális eszmékkel lehet idealizálni, mint a „mindenki egy tükör, akiben hibát látok, abba a saját hibáimat projektálom” vagy „a megvilágosodott mester már mindent tud, nem szabad megkérdőjelezni, hiszen ő a magasabb tudat kvalitásait hordozza”. A fájdalom és a felelősség eltüntetésére remek eszköz lehet a spiritualitás, amely az egyént egy hamis megnyugvásba tudja ringatni. A pozitivitáshoz való görcsös ragaszkodás így lesz íratlan szabály a spirituális közösségekben.
Az előző részben említett tanulmány kiértékelésénél egy másik igen jellemző tünet az érzelmi disszociáció és a düh-fóbia volt. „Elmenekültem az érzelmeim és a fájdalmaim elől. Teljesen el voltam távolodva az érzelmi világomtól”. A düh elkerülése spirituális körökben azért is jellemző, mert az számít előrehaladott spirituális gyakorlónak, akinek már nincsenek dühös állapotai, azzal a spirituális közhellyel igazolva ezt a dogmát, hogy lám a mesterek sem dühösek:
„Mert a düh úgy van feltüntetve, minta azon már túl kellene lennünk, és kedvesnek kéne lennünk egyfolytában.”
Csakhogy annak a ténye is lehasításra kerül, hogy bizony azok, akik mesternek mondják magukat, sok esetben hazudnak, önbecsapásban élnek és ugyanolyan hétköznapi emberek, mint az átlag spirituális lehasítók, akik nem hajlandóak foglalkozni a problémáikkal.
Ha az egyén nem is kifejezetten egy fizikailag erőszakos környezetben nő fel, az a fajta feketepedagógia, ami meghatározza évezredek óta a szülő-gyerek viszonyt, szinte minden egyes ember élettörténetében megtalálható. Mit jelent ez pontosabban? Alice Miller (2016) pszichológus szerint, akihez a feketepedagógia fogalma köthető, az emberi lény a gyermekkor évei alatt elidegenedik saját érzelmi világától abban a tekintélyen alapuló szülő-gyerek viszonyrendszerben, amelyben a szülőkhöz totális tévedhetetlenség, mindentudás és abszolút hatalom van társítva. Ebben a kötődési mintában kialakul az a belső dinamika, hogy a saját érzelmeket és igényeket el kell nyomni a tekintélyszemély elvárásaihoz képest. A felnőtt társadalom által definiált “jó viselkedés” jutalmazásra kerül, míg a rossz büntetést érdemel. A sírás, a düh, a fájdalom megélése és kifejezése, az egyén autonómiára való törekvése büntetendő és szégyellnivaló dologként rögzül egyéni és társadalmi szinten is. A negatív érzések kifejezését, a szabad akaratot ezért bünteti a társadalom. Így lesz általános kulturális gyakorlat a disszociálás.
MIÉRT NEM ELÉG ÖNMAGÁBAN A SPIRITUALITÁS?
Mivel társadalmi szinten tabu a negatív érzésekről beszélni, ezért a disszociáció nem csak bántalmazást megélt embereknél fedezhető fel, hanem minden embernél hétköznapi gyakorlattá válhat. Minden ember el van távolodva az ún. árnyék oldalától, a fájdalmas emlékeitől, és a titkokkal terhelt múltjától. Van, aki a vallással, van aki a kapitalista fogyasztói kultúrával, van, aki státusz halmozással, van aki drogokkal tünteti el a fájdalmát. Ám fontos külön tematizálni a vallási disszociáció jelenségét, mint ahogy fontos külön területként kell kezelni az alkoholizmust és a családon belüli erőszakot is.
Judith Herman szerint minél nagyobb a kulturális nyomasztás azzal kapcsolatban, hogy a negatív érzéseket szégyellnivaló megélni, annál inkább megnyilvánulnak a traumás tünetek fizikai formában. Az emberek inkább elmennek felíratni szorongásoldókat, vagy a szomszédos kocsmába leugranak legurítani „csak pár sört”, hiszen egyszerűbb gyorsan eltüntetni a problémákat külső szerek bevitelével. A spirituális könyvekre, eszmékre és gyakorlatokra való kizárólagos fókusz tökéletesen el tudja látszólag tüntetni a világi problémáinkat. Mégis, hosszú távon megjelennek ennek a gyakorlatnak a negatív következményei. A spirituális és vallásos emberek tovább viszik a spirituális életükbe a traumáikat. Itt fontos megemlíteni, hogy sok spirituális közeg hirdet hamis önismeretet, ami egy általános pop- és pozitív pszichológián alapszik. Ezekből a spirituális “pszichó” tanfolyamokból sokszor teljesen hiányzik egy komolyabb pszichológiai és társadalomismereti tudás. Fontos lenne, hogy a magukat spirituális gyógyítóknak nevező emberek eljárjanak olyan továbbképzésekre, ahol traumakutatással vagy családon belüli erőszakkal kapcsolatos ismereteket is elsajátíthatnának. De erre ritkán látni példát, mert a spirituális lehasítás ezeknél a „gyógyítóknál” is gyakran megjelenik. A spirituális tudásukat a világi tudás felé helyezik, és úgy gondolják ez a tudás minden más ismeretet felülír. Csak azt a vonalat hajlandók követni, amit a mesterük és a spirituális közösségük eszméi kijelölnek a számukra.
A spirituális disszociálás többféle negatív következménnyel jár. A Piciotto és munkatársai (2017) által végzett kutatásban a résztvevők beszámolóiból nyolcféle következmény rajzolódott ki: Az első egy olyan stagnáló állapot kialakulása volt az interjúalanyok elmondása szerint, amelyben a spiritualitáshoz való görcsös ragaszkodás játszott szerepet. „Úgy éreztem magam, mintha meg lennék fagyva. Nem tudtam mit akarok az élettől, melyik irányba induljak el, ugyanazokat a köröket futottam.” A második jellemző a saját életük és kapcsolataik iránti felelősség vállalásának a teljes hiánya volt. A harmadik és negyedik okozat a szorongás és a depresszió volt. Az ötödik következmény az volt, hogy nem voltak hajlandóak befogadni olyan ismereteket, amelyek nem az általuk képviselt spiritualitással volt kapcsolatos. A spirituális nyitottságuk igazából csak a saját spirituális eszméikre korlátozódott. A következő okozat a “szociális beszűkülés” volt. Miközben egyre inkább spirituálisan magasabb rendűnek vélték magukat a többieknél, valójában egyre kevésbé tudtak empatikusak lenni a környezetükkel. A nyolcadik okozat pedig az ön-együttérzés fokozódó hiánya volt. Ezek az emberek nemhogy közel kerültek volna a saját valódi én-jükhöz, hanem egyre inkább eltávolodtak attól.
Zárásként szeretném kiemelni, hogy a jelenlegi írásnak nem az volt a célja, hogy elvesse az emberek spiritualitásra való igényét. Sokkal inkább az a célja az írásnak, hogy egy valósabb, teljesebb, egészségesebb létezéshez segítse hozzá az olvasókat. Piciotto, Fox és Jesse kutatásából (2017) is kiderül, hogy több résztvevő egy pozitív tapasztalatnak definiálta a spirituális disszociációs állapotukat, mert úgy vélték ez a tapasztalat, amelyre utólag képesek voltak kritikusan reflektálni, egy minőségibb önismerethez és holisztikus szemléletű spirituális úthoz vitte őket közelebb.
IRODALOM
Briggs, M. K., and Shoffner, M. F. (2006): Spiritual wellnes and depression: Testing a theoretical model with older adolescents and midlife adults. Counseling and Values, 51, 5–20.
Herman, Judith (2011): Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Budapest: Háttér Kiadó.
Miller, Alice (2016): Kezdetben volt a nevelés. Budapest: Pont Kiadó.
Picciotto Gabriela, Fox Jesse and Neto Félix (2017): A phenomenology of spiritual bypass: Causes, consequenses, and implications. Journal of Spirituality in Menthal Health.
Walker, Pete (2013): Complex PTSD: From surviving to thriving. An Azure Coyote Book.