A koronavírus egy meglehetősen ijesztő és sokakban – persze okkal – pánikot keltő betegség. De nem csupán betegség, hanem egy egész sor jelenség: miként kezeli a politika, az egészségügy és maga a társadalom a váratlanul előállt sok szempontból fenyegető helyzetet. Egy történet arról, hogy mi mindent meg kell tanulnunk még az önfegyelemről, önmagunk és embertársaink védelméről, a bajbajutottakkal valós szolidaritásról. Vannak filozófusok, aki már a civilizatórikus veszélyt is meglátták abban, hogy ki tudja meddig, nem lehet a tudományos élet eredményeit konferenciákon megosztani, bezárnak a szellemi és kulturális élet templomai: a színházak, a koncerttermek. No és persze maguk a templomok is. Most mégis azon meditálok, hogy lehet-e bármilyen pozitív tanítás ebben a nem várt helyzetben, ami mindannyiunkat arra kényszerít, hogy túllépjünk megszokott életünk jól bejáratott és biztonságot adó komfortzónáján. Vajon milyen illúziókból képes felébreszteni minket a félelem és a tudat, hogy vannak olyan dolgok, amiket bár nagyon szeretnénk, mégsem tudunk irányítani? Nem-e éppen a halál árnyékában jövünk rá arra, hogy végre meg kellene tanulnunk élni? Mert rájövünk, hogy az elszalasztott pillanatok, a félelemből ki nem mondott szerető szavak, a félbehagyott ölelések soha nem térnek már vissza. Most vagy soha. – Perintfalvi Rita írása. 

Az ember azt hiszi, hogy biztonságban van. Úgy érzi, hogy élete dolgait maximálisan tudja irányítani, hogy nem érheti őt semmi váratlan, hogy mindenre fel van készülve. Mindent kézben tart. Pedig a valóság az, hogy minden dolog minden egyes pillanatban tökéletesen bizonytalan. A biztonság az illúzió. A kontroll az illúzió. Állandóan és menthetetlenül zuhanunk. A pánik abban a pillanatban tör ki a lélekben, amikor felismeri, hogy valójában nincsen kontrollja a dolgok felett. S a valóság az, hogy meg fogunk halni. Mindannyian. És nemcsak mindenki más, hanem én magam is. Egy ilyen krízishelyzet, amin most megyünk keresztül, képes felébreszteni az embereket, akik amúgy inkább csak alszanak.

No, de miből kell felébredni? Például az örökkévalóság kísértéséből. Abból az illúzióból, hogy lesz holnap. Valójában ki tudja, hogy lesz-e? Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem. Milyen hatalmam van felette? Semmilyen. Csak a most van. A jelen. Ezt tanítják a spirituális utak, az összes. És nem véletlenül. Bennük halmozta fel az emberiség mindazt a bölcsességet, amire kelet és nyugat eljutott és az eredmény ugyanaz. Ha felébredtünk abból a hipnózisból, hogy örökké fogunk élni, akkor lesz igazán súlya a mostnak. Mert rájövünk arra, hogy minden, ami igazán fontos, az a jelenben van. Ahogy Feldmár András fogalmazta: „Amikor tényleg szembetűnő, hogy bármikor bárki meghalhat, akkor az emberek felébrednek, mert közelebb kerülnek a valósághoz.”

Nemrég egy cikkírás kapcsán feltették nekem azt a kérdést, hogy vajon a krízishelyzetek hedonistává teszik-e az embert vagy éppen ellenkezőleg, a hagyományokhoz, a megszokotthoz, a klasszikus értékekhez ragaszkodóvá? Hát ki tudja. Számomra minden, ami hagyomány, ami megszokott, valahogy a múlt része. És így valójában már nem létező valóság. Én képtelen vagyok olyasmihez ragaszkodni, ami már nincsen. Nem látom értelmét. Ahogy annak se, hogy rettegjek attól a jövőtől, ami még nincs is. Mi fog történni holnap? Hány újabb megbetegedés? Vajon mikor éri el a barátaimat, a családomat? Vajon mennyire durvul el a helyzet? Ki tudja. De ez a jövő még nincsen. Csak a tőle való félelem létezik a fejemben, s saját valóságot kreál magának, hogy aztán foglyul ejtsen. Ilyenkor szoktam mondani magamnak egy mantrát: „Maradj a jelenben, mielőtt megőrülnél!” Mert az ember tényleg meg tud őrülni, ha beleragad a múltba vagy a jövőtől való rettegésbe.

 

Társas_Ház