A Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett hegedűművészt, alkotót megtérésről, a menny ígéretéről, bátorságról, félelmekről és vallási neurózisról is kérdeztük.

Alább az interjú 1. része olvasható.

A 2., befejező rész itt olvasható.

A Szabadság vándorai interjúsorozatunkból. Korábban Bod Péter Ákossal, Falus Andrással, Izsák Norberttel, Nádori Gergellyel, Pecsuk Ottóval, Bolba Mártával és Lackfi Jánossal beszélgettünk.

Amikor úgy döntöttél, hogy beszélsz nekünk egy ismert budai gyülekezetben eltöltött hosszú évtizedeidről, az interjú kezdete előtt azt írtad, hogy fizikai tüneteid lettek, vacogtál és émelyegtél. Most hogy érzed magad?

Jobban, köszönöm. Megtanultam, hogy hallgassak a testemre, és ne válasszam le a fejemet. Nem tudta volna ennél nyilvánvalóbban jelezni azt, hogy félek. Hogy még mindig tudok ennyire megijedni. Fontos koncertek előttről ismerem ezt az érzést, vagy legalábbis hasonlót ehhez. Az első 10 km-es futásom előtt pár órával is megijedtem. Ennyire személyes ügy esetében, aminek úgy gondolom, hogy van és lesz társadalmi haszna, de nagy bátorságot igényel megszólalni, ez nem baj.

Születésedtől fogva jártál a pasaréti református gyülekezetbe. Mi jut először eszedbe ezekről az évekről?

Egy dolog nem tud eszembe jutni, millió igen. C. S. Lewis szavaival: az akkori szenvedés része a mostani boldogságomnak. Nem lennék az, aki, ha nem oda járok. Így mostanra lassan békességem lesz vele, de azért

meg kellett keresnem a dühömet, hogy beszélni tudjak a félelemről. 

A hit jut eszembe. 

Nagyon aktív tag voltál, többféle segítői, szolgálói csoportba jártál, gyerekcsoportokat bíztak rád.

A gyülekezeti élet legfontosabb lépése a konfirmáció, 13-14 éves korban. Utána lehet szolgálatokat vállalni. Amit én legtovább csináltam, azt úgy hívják, hogy gyerekmisszió. Szerettem. Ovisokkal játszottunk, bibliai történeteket meséltünk nekik, sokat hajtogattunk, énekeltünk. A vasárnapi 10 órás istentisztelet alatt tartottuk: fél óra játék, 15 perc igei alkalom és 15 perc játék követték egymást. Egy belvárosi pesti kerületben nőttem fel, félórányi BKV-távolságra. Ez rengeteg gyülekezetnek adott időt jelent. Ha nagyon aktív hetem volt, akkor részt vettem a csütörtök esti alkalmon, szombaton az ifi-n, és vasárnap mindkét istentiszteleten, a gyerekistentisztelettel együtt. Sokat voltam templomban.

Miért jöttél el?

Mert szembejött az élet, és addig pofozott, amíg rá nem jöttem, hogy nem tudom összeegyeztetni az addigi hitemet a jelenlegi valósággal. A világ más volt, mint amilyennek addig hittem. Megértettem, hogy ha ott maradok, az egy élethazugság. Amikor eljöttem, azt a mondatot írtam a naplómba, hogy most hoztam egy döntést, és ha emiatt 5 év múlva a Lipótmezőn kötök ki, vagy drogos leszek, vagy meghalok, akkor az emiatt volt. Mert én ma otthagyom a gyülekezetet.

Ennyire fenyegetőnek hittem a hit és gyülekezet nélküli életet. 22 éves voltam.

Három fő okot emelnék ki. A legelső, ami eszembe jut, az akkor még működő lipótmezei pszichiátriai intézethez kötődik. 20 éves koromban történt, egy véletlen találkozás nyomán. Aznap mentem látogatni valakit, amikor valamiért – azóta se volt ilyen élményem – nyitott csoportfoglalkozás volt. A nyílt osztályon körben ültek az emberek, közöttük bejárósok, bent élők, ápolók, orvosok. Ki utcai ruhában, ki pizsamában, ki melegítőben. Sok ember mondta el, hogy mivel küzdött a héten. Voltak köztük hanghallók, skizofrének, mindenféle mentális betegséggel küzdők. És volt egy ember, aki elmondta, hogy mit lehetne csinálni. Olyan autoritással adott tanácsokat, amilyenhez én szokva voltam. Olyan biztos tudással mondta, amit mondott, hogy megnyugodtam: jó helyen van a barátom. Jó kezekben. És egy pillanatban, az egyik félmondatában így folytatta: én, mint Gábriel arkangyal. 

Ez volt az első repedés. Hogy miként lehetséges az, hogy én elhittem egy őrültnek, hogy egészséges? Hogy ő az orvos? Mert olyan ruhában volt, mert biztos volt a tudásában, mert nem kérdőjelezte meg a mondatait, mert kétségek nélkül beszélt. Ez volt számomra a megfelelő autoritás. 

A másik repedés a szerelem volt. 19 évesen szerelmes lettem egy hívő házas tanáromba, akivel soha egymáshoz nem értünk. Három hónap alatt kiszeretett belőlem, de nekem másfél évig öngyűlöletem volt a hamis bűntudattól. Ami abból fakadt, ahogy minket az egyházban tanítottak arról, hogy miről tehet egy lány, és miről egy fiú. Az a fajta szégyenérzés majdnem elpusztított. Holott tényleg nem tettem semmit. Fenntarthatatlan volt, nem lehetett tőle levegőt kapni.

Két évembe került, mire rájöttem, hogy az érzéseimért nem vagyok felelős. Hogy érezni nem bűn. 

Ez is egy nagy újdonság volt, hogy akkor a többi érzésem is engedélyezett. De akkor hirtelen túl sok mindent kezdtem érezni, és az sem volt elviselhető. Ez egybeesett a Zeneakadémia első éveivel, amikor a tanári kar egy része is aktívan törte össze az önértékelésünket. Nem voltak könnyű évek.

A harmadik, leghosszabb folyamat amiatt volt, ahogy a hitemet kaptam és ami szerint éltem. Megtért keresztényként aktívan vártam Jézus második eljövetelét. A világ végét. Mindent úgy fogadtam el, ahogy tanítottak, és ahogy a Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy lesznek jelek. És mi figyeltük a jeleket és láttuk, hogy közeledik. Lukács 21,11: „mindenfelé nagy földrengések, járványok és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égen.” És mi ezt láttuk. Cseri Kálmán, a gyülekezet vezető lelkésze (több lelkész szolgált a gyülekezetben) többször prédikált róla, olykor statisztikával mutatva, hogy tényleg egyre több a földrengés, és a többi jelet is lássuk meg, közel az óra. Ami végül is nem baj, a halál után jön a menny. De tudtuk, előbb még jön a rossz része: mindenki üldözni fog minket, sőt, Lukács evangéliuma szerint gyűlölni fognak minket Jézus nevéért. És egyéb borzalmak. És én ebbe az utolsó időket élésbe akkor 22 évesen már nagyon fáradt voltam, csak nem tudtam szavakat adni hozzá.

Kimondva sosem volt, hogy a halált vágyjuk. Fura is lett volna. Erős megtért keresztény hitem, mint halálvárás. De ha visszagondolok, az volt. 

Egy személyes blogban részletesen írsz a veled történtekről, az érzéseidről és a küzdelmeidről. Szeretnéd ezt az oldalt nyilvánosságra hozni?

Igen. A blog egy terápiás folyamat része volt. Sok részét előbb írtam és később raktam fel a blogra, mert annyira féltem, leírva látni a szavakat, amikkel a korábbi hitemet engedem el. Utólag elolvasva csak fáj az egész. Biztos vannak benne részek, amik valakiben megbotránkoztatást keltenek. Az vesse rám az első követ, akinek Jézus megengedi. Csak úgy tudtam megírni, hogy kreáltam egy másik nőt, Angéla lett a neve. Elképzeltem, hogy csellista és van egy lánya. A blogom címe: angelautja.blogspot.com.

Egy helyen részletesen írsz arról, hogy amilyen következményei lettek az akkori hitednek a későbbi életedre, azokat a szakirodalom a szektából szabadultak kapcsán sorolja fel: bűntudat, harag, elidegenedés, bizalmatlanság, izoláció, félelem a megőrüléstől. Döntésképtelenség, alacsony önértékelés, zavarodottság, munka- és karrierproblémák, állandó elhatárolódás, lebegés a semmiben, rémálmok. Családi és függőségi problémák, koncentrálási nehézségek, lelki élményekkel szembeni bizonytalanság. Hogyan és mikor ismerted fel ezeket?

Ez mind hosszú folyamat, felnőtt életem első 10 éve. Egészséges embernek van összefüggő narratívája az életéről. Nekem sokáig nem volt. Szeretem azt az angol szót, hogy numbness. Zsibbadtság. Zsibbadt voltam. Ahogy felnőttem, amiket gondoltam, a megéléseim, köztük az istenélményeim, minden addig átélt perc mintha értelmét vesztette volna azáltal, hogy lám, nem hiszek többé és mégis élek. És jól élek. Aránylag még boldogságot is képes voltam megtapasztalni. 

Lassan jöttek a felismerések. Rengeteg év kellett hozzá, amíg a zsibbadtság múlni kezdett.

Először a rettegést ismertem fel. Hogy én gyerekként rettegtem Istentől.

Amire persze lehet azt mondani, hogy nem volt hitem, meg hogy a szeretet kiűzi a félelmet. Bibliai igéket erről én is tudok tucatjával idézni, de nem ez a lényeg. Hanem a megélés, amit zsigeri szinten éreztem. A test nem felejt.  Most már felismerem, hogy az alapérzés a félelem volt. Félelem a teljes megsemmisüléstől, rosszabb esetben az örök haláltól, az örök haragban levéstől. Istentől távol. Nem konkrét képeim voltak a pokolról, nem szurkáltak kis piros ördögfigurák szurokban megfövő embereket. Cseri Kálmán-tanítvány vagyok, ő sose használt bárgyú vagy bugyuta képeket. A pokol az Isten nélküliség. Örökké.

Gyerekként ez a kép belém ivódott, részemmé vált. Az a tapasztalatom, hogy amit ez hosszútávon okoz, azt nehéz megérteni, nehéz elmondani is.

A keresztre feszítés maga. Ha valakinek van kiskorú gyereke, vagy látott már, akkor nem mesél neki ilyeneket, ha van egy kis józansága. Ahogy

azt sem tudom, hogy egy józan ésszel megáldott szülő hogy tud ránézni a kisgyerekére és azt gondolni, hogy sátáni befolyás alatt van. Nekem nem megy, így felnőtt józanságomban.

Egyik sem. A gyülekezetben nem józanság volt, hanem az életem féltése. Az örök életem féltése. Ha az utolsó ítéletben oda kerülök, mert nem tértem meg, akkor ott is maradok. Fény nélkül, Isten nélkül, szeretet nélkül. És a gyülekezet vezetése mindent megtett, hogy senki ne kerüljön oda. Minden igei alkalom evangelizáció volt. Olyan tanítások hangzottak el minden vasárnap, hogy annak hatására az emberek megtérjenek. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a kereszten vállalt áldozatról beszélnek. Én nagyon szerettem Istent. Nagyon szégyelltem, hogy miattam megfeszítették az egyetlen fiát. Az én bűneimért. Rettenetes bűntudatot okozott az, hogy még meg sem születtem, és anyám bűnben fogant engem. Zsoltárok 51:7, ugye.

Mondasz néhány példát, milyen hatása volt és van ma mindennek a személyes életedre?

Most már remélem, hogy egyre kevesebb. A fehér-fekete világkép, amiben felnőttem, és amiben minden meg volt ítélve, minden el volt döntve, mindent megnehezített. Hogy minden vagy Istentől, vagy a Sátántól való.

Arra voltam kondicionálva, hogy mindenki elkárhozik, aki nem úgy hisz, mint mi. Így az emberi kapcsolataimban meg kellett tanulni másokhoz másképp viszonyulni.

A másik, hogy egész gyerekkoromtól ott mozgott a gondolat, hogy nem kaptam igét arra, hogy a zenészi elhívásom Isten szerint való. Hogy a legtöbb jót azzal tenném, ha Jézus evangéliumi üzenetét vinném szerte a világban. Így azért nehéz teljes odaadással gyakorolni a hegedűn. Tehát a tanáraim által annak vélt lustaságom mögött az a kínzó gondolat húzódott meg, hogy ez nem is az én utam. És persze néha kamasz voltam, és egyáltalán nem esett jól a napi több órás gyakorlás. De a lustaság nem okoz rettegést, vagy halál utáni életre való vágyakozásban töltött hosszú éveket. 

Elmesélsz néhány hétköznapi történetet, amelyek a legjobban visszaadják a gyülekezetben tapasztalt atmoszférát és emberek közötti kapcsolatokat? 

Először a megtérés-téma jut eszembe. Az élet egyetlen céljának a megtérés számított. Ezzel minden hasonló gyülekezetben felnőtt ember egyetért, de aki máshol éli meg a  kereszténységét, azt sem tudja, hogy miről beszélek. Ez azóta is meglep. Minden alkalommal felbosszant.

Amikor rájövök, hogy a legtöbb keresztény nem erre fűzi fel a hitét, nem központi téma. Nálunk minden erre volt kihegyezve.

Minden igei alkalom, legyen az istentisztelet, bibliaóra, ifjúsági óra. Mindenki a saját vérmérséklete szerint próbált megtérni, és ezért mindent megtett. Nagyon meg tudtunk ijedni attól, hogy nem térünk meg, és az örök pokolra kerülünk. Egy barátom többször beszámolt arról, hogy többször az őrület közelébe került, mert egyszerűen nem volt olyan élménye, amit magának elhitt volna, hogy az valóban megtérés. Elmondta magában, amit tanultunk, bűnvallást tartott és elfogadta Jézust személyes megváltójának. Mégsem érezte azt a felszabadulást, amit kellett volna. Évekig tartott, hogy azt érezte, nem tud Isten előtt megállni. Hogy nem tud úgy megtérni, ahogy Isten megkívánja tőle. Hogy ő ebbe egyszerűen bele fog zavarodni. Ezt azóta sajnos több változatban is hallottam, másokkal beszélgetve, emlékezés közben.

Olvasmányélmények jutnak az eszembe. Kezdve a kreacionista könyvekkel. 6 nap alatt teremtette az Isten az Eget és a Földet. Az evolúció egy tévedés, istentelen tudomány. Most már viccnek hangzik, de sok kis brossúra, könyv volt a gyülekezet iratterjesztésében, és

én mind elolvastam. 12 évesen a földrajztanárommal vitatkoztam, mert én jobban tudtam. Mert ő nem hitt, én meg igen. 

Aztán jött a konfirmáció előkészítő. Kiskamaszként gályarabok tanúságtételeit olvastuk az ellenreformáció idejéből. Ők voltak hithősként elénk állítva. Hozzájuk képest az én életem holtunalmas és érdektelen volt. Akkoriban a kamaszos nekibuzdulásommal szívesen vettem volna, ha oroszlánok elé vetnek. Hogy be tudjam bizonyítani az elkötelezettségemet. Hogy Istené vagyok testestül-lelkestül. Mások is éreztek hasonlót.

Talán ez volt az egészben az elképesztő, hogy mi tényleg odaszánt fiatalokként ültünk ott és ez sosem volt elég.

Továbbra is minden a megtérésről szólt.

Varga Róbert lelkészünk az egyik fiúhéten (14 éves korunktól külön voltak csendeshetek a két nemnek) arról mesélt az igei alkalmon, hogy ő éjszaka körbejár és a bűneik miatt rémálmukban kiabáló tizenéveseket hallgatja. Ennyire sok bűnük van. És hogy jó lenne, ha a fiúk komolyan vennék a bűneik súlyosságát, mert amíg nem veszik komolyan, nem fognak megtérni. Azon gondolkoztunk utólag, hogy vajon ez megtörtént-e, voltak-e ott kiabáló fiúk, vagy a lelkész afeletti aggodalmában, hogy valaki mégis elkárhozik, egész egyszerűen hazudott. Ha igazat mondott, annak van egy egyszerűbb magyarázata is:

adva volt egy teremtő Isten, aki nulla-huszonnégyben figyel és nézi a bűneinket és van az ő földi megtestesítője, hű szolgája, a lelkész, aki éjszakánként körbejárkál, álmukban ellenőrizni a fiúkat. Lehet, hogy minden egészséges ember ordítana.

Ugyanez a lelkész nézett minket ebéd utáni ping-pongozás közben. És a délutáni igei alkalomba ezt beleszőtte. Hogy ott állt és azt látta, hogy hullák pingpongoznak. Mert amíg nem térsz meg, addig lelkileg halott vagy. Az egyik barátom például ezt vitte magáról haza arról a hétről. Hogy ő halott. Mindez tizenévesen, amikor az életnek kellene a középpontban lenni, nagyon erős és nagyon traumatikus élmény volt számára. 

Eszembe jut, hogy mi mindenre sütötte az okkultizmus bélyegét, a francia kártyázástól a természetgyógyászatig. Ezek minket cselekvésre késztettek. Többen hazamentünk és a családi francia kártya paklikat megsemmisítettük, elrejtettük. Többször a természetgyógyászat ellen keltek ki egészen elképesztő hangnemben. Egy ifitársam hazament és elégette otthon az összes olyan könyvet, aminek a természetgyógyászathoz köze volt. És utána mentünk a lelki vezetőnkhöz ezeket az ördögi praktikákat megtagadni. 

Azt gondolom, aki ma is ezeket ugyanígy hiszi, mint az akkori lelkészeink, vezetőink, az nem lepődik meg, de aki nem ebben a gondolatvilágban él, annak szeretném megmutatni, hogy ez milyen volt, miket hordozunk magunkkal. Főleg a következmények miatt lenne ezekről fontos beszélni. 

Rettegés, magány, halálkultusz, halálvágy, düh, mindenre kiterjedő és mindent átható szégyenérzet, lelki nyomor, kifosztottság- és kisemmizettség-érzés, engedelmeskedés, ítélkezés – visszatérő elemek a blogodon. Hogy lehet ezt egyáltalán túlélni? 

Sok más is volt. Szerető család, ahol a szeretet fogalma egészen más volt, mint a mostani családomban, de volt egy biztonsága annak, ahogy együtt éltünk. Nem láttam mást az életükön, mint amit nekünk mondtak. Hívő szüleimnek is rengeteg fájdalmuk van, de nem kétszínű emberek. Jóakarattal neveltek minket, igyekezve jobbat adni. A gyülekezeti életben szintén ott volt az állandóság. És a hit, hogy egy jó ügyért harcolunk.

A keskeny út nehézségei, a lelki és testi aszketizmus, hogy annak oka és célja van. Ezek elég világos keretek voltak és azokon belül lehetett az életet érezni.

A hitem, hogy Isten gyermeke vagyok, vagy hogy leszek, valahogy valóságossá tudott válni. A legsötétebb pillanatokban is ott voltak a fényre mutató igék. Végül is, nem egy fundamentalista iszlám kiképzőközpontban nőttem fel, bár simán értem, hogy miként robbanthatja fel magát valaki a jó ügyért, ha pici korától csak ilyen tanítást hall. A nekünk átadott tanítások minden rettenetük mellett mégis egy olyan Istenről szóltak, aki feláldozta magát értünk. Aki mellett majd megéljük a könnyek nélküli boldogságot. És bár a menny távolinak tűnt, de azért mindig volt remény, hogy még pár évtized és átkerülök oda.

Hamarosan folytatjuk az interjú 2. részével, amelyben Rabovay Júlia beszél gyógyulása folyamatáról és arról, hogy milyen tényezők vezethettek a pasaréti reformátusoknál kialakult légkörhöz és gyakorlathoz. Továbbá arról is, hogy mi késztette arra, hogy elmesélje a történetét, és mit ajánl azoknak a lányoknak, nőknek, akik most ugyanilyen fundamentalista és spirituálisan bántalmazó közegben élnek.

A 2. rész itt olvasható.

Monostori Tibor