Az elidegeníthetetlen emberi méltóság

Az elidegeníthetetlen emberi méltóság

Egy hitébresztő táborban történt. Nem foghatom a szüleimre, mint a cserkésztábort. Ide már magamtól mentem el. Tizenhét éves voltam. Némileg átvertek, mert akkori barátnőm nem tájékoztatott arról, hogy itt majd az lesz a felállás, hogy vannak a hívők és a megtérítendők. Ő csak annyit mondott, hogy közös keresztény „nyaralás” lesz, és hú, de milyen jó, és ő volt már ilyenen, és idén is megy, csak most egy másik turnusba. Valamiért ez az akkori barátnőm úgy ítélte meg, hogy jó ötlet engem beajánlani, mint úgymond hitetlen, ámde kereső fiatalt. Jóllehet tudta, hogy neveltetésemnél fogva és személyes döntés által is keresztény vagyok.

c34d409e-dbde-4259-8cf6-fc6a0ad44aaf.jpeg                                                                                                                                            kép forrása: Pinterest/nakedpastor

Hallottam róla, hogy Magyarországon is vannak ilyen közösségek, akik úgy tekintenek az összes többire, hogy azok mind tévelyegnek, és csak az a hívő, aki náluk tért meg. Amikor elfogadtam a meghívást, még nem tudtam, hogy ez is egy hasonló társaság. Mindenesetre a második napon úgy éreztem, hogy ami ott megy, az számomra túl erőszakos stílus. Szinte minden beszélgetés alkalmával azt próbálták bizonygatni, hogy én még nem hiszek igazán. A kérdéseikre adott válaszaim számukra mindig csak azt igazolták, hogy még nem tapasztaltam meg azt, amit ők.

Hiába próbáltam a szájuk íze szerint megfogalmazni valamit, csak szánakozóan összemosolyogtak. Minden szavamba belekötöttek, minden megfogalmazásomat kijavították. Konkrétumokat nem mondtak. Szerintük ha én átadott életű és újjászületett lennék, akkor magamtól is tudnám, hogy mi hiányzik most még az életemből. Ha viszont kérdezni mertem, az végképp kiverte náluk a biztosítékot.

Nem volt kedvem az örökös értelmetlen vitákhoz, pláne, hogy mindig védekező pozícióban kellett volna a nézeteimet képviselnem. Elhatároztam, hogy inkább hazamegyek. Telefonáltam is a nénikémnek, akinél laktam, hogy nem maradok végig, hanem előbb érkezem a tervezettnél. Szóltam a többieknek, hogy vacsorára már ne számítsanak rám. Összecsomagoltam, és kisétáltam a buszmegállóba.

Vesztemre azonban a következő járat csak két óra múlva indult. Amikor eljöttem, a táborvezető pásztor éppen beszerzőkörúton volt. Mint utólag megtudtam, visszaérve a táborba tajtékozni kezdett, hogy miért engedtek el, és egy kísérővel utánam is jött a buszmegállóba. Nagyon jól álcázta magát. A féltő, aggódó keresztény lelki gondozó szerepét öltötte magára, aki személyes felelősségének tartja az én üdvösségemet. Odaült mellém a padra, és elkezdett a lelkemre beszélni. Elmesélt néhány történetet a kárhozatról és Isten megmentő szeretetéről. Aztán mosolyogva mélyen a szemembe nézett, és megkérdezte, nem érzek-e én is felelősséget a többi táborozóért, akik most majd mindenféle kételyekbe eshetnek az én távozásom miatt.

Szinte éreztem, ahogy kimegy az erő a tagjaimból. A lábamból, a karjaimból, a fejemből, a nyelvemből, és közben forgott a gyomrom az idegességtől. Pont úgy, mint amikor a cserkésztáborban a szemem láttára pofozott meg egy nagyobb fiú egy lányt. Közben a pásztor kérdéseket kezdett intézni hozzám. „Ugye tudod, hogy az Úr Jézus nem akarja, hogy a pokolba kerülj? Ugye tudod, hogy ő a te bűneid miatt szenvedett a kereszten? Ugye tudod, hogy most az Úr Jézus azt akarja, hogy gyere vissza a táborba? Ugye tudod, hogy ott bizonyságot kell tenned az Úr erejéről, aki megtalált téged, és kimentett a Sátán karmaiból? Ugye tudod, milyen nagy jelentősége van annak, hogy az Úr Jézus utánamegy az elveszett báránynak?”

Ezután belekezdett egy imádságba, amit fél mondatonként utána kellett mondanom. Ebben szerepelt egyebek közt, hogy megtagadom az okkult bűneimet, a makacs lázadásomat és engedetlenségemet, a hatalmasan terpeszkedő egómat, a gőgös büszkeségemet, a tisztátalan gondolataimat, a paráznaságot, a sátáni rockzenét, a hitetlen irodalmat (véletlenül elszóltam magam egy beszélgetésben, hogy Vonnegut az egyik kedvenc íróm), az illetlen beszédet, és kiderült, hogy a nagynéném által beszerzett véres hurka fogyasztása is halálos bűnnek számított. És nem jött hamarabb az a kurva busz. Az a bárhová tartó. Pedig talán annyi erőm és bátorságom még lett volna, hogy felpattanok és visszanézve bemutatok neki. De ezt inkább csak utólag képzelem hozzá a történethez, hogy egy kicsit biztassam magam, mégsem vagyok akkora nagy lúzer.

Valójában azonban csak annyi történt, hogy megerőszakoltak. Úgy rendesen. És ügyes, együttműködő kislány voltam. Önként húztam le a bugyimat, raktam szét a lábaimat, sőt az előre odakészített ecetes vízzel meg is mostam a puncikámat, nehogy nem kívánt terhesség legyen a dolog vége. Teccikérteni, hogy ez most képletes, ugye? Utálom magamat emiatt. Mármint amiatt, hogy hagytam magam. Meg amiatt is, hogy magyaráznom kell, hogy a lelki erőszak miért ugyanolyan, mint a testi. Meg amiatt is, hogy miért nézem hülyének az olvasót, és miért magyarázom ezt. Meg amiatt is, hogy így utólag egy áldozathibáztató buta picsa vagyok. És a hülye liberális polkorrektségem miatt is. Meg amiatt is, hogy kételyeim támadtak a polkorrektség igazságával kapcsolatban. És így tovább.

Csak a pásztor került ki hősként ebből a szituációból. Ő jól vigyázott a rá bízott báránykákra. Nem emlékszem igazán az arcára. Nem volt sem riadt, sem cinikus, sem fáradt, sem közönyös. Sem ideges, sem értetlenkedő. Lényeg, hogy ez egy felelősségteljes arc volt. Egy pásztori arc. Azóta akaratlanul is a felelősségteljességet és a pásztori öntudatot valami módon összefüggésbe hozom a gyilkos jellemmel. Nem mosolyognék rá a bíróság folyosóján, ahogy a besurranó tolvajjal tettem, aki elvitte a pénztárcámat. Nem fognék vele kezet, és nem veregetném a vállát, és nem mondanám neki, hogy „ugye ilyen többé nem fordul elő?” Mint ahogy ő sem mondana ilyesmit, hogy „csókolom, nagyon meg voltam szorulva, meg ugye be is voltunk rúgva, és nagyon kellett egy kis lélek”.

Persze őt senki nem is állítaná bíróság elé. És ő mindig józan és jól fésült. Sőt ha legközelebb találkoznánk, akkor is atyai és leereszkedő stílusban szólna hozzám. És csak reménykedhetnék abban, hogy már nem emlékszik rám, és nem tudja, mikor és milyen körülmények között találkoztunk, és hogy kicsoda vagyok. Egy azok közül a sokak közül, akiken erőszakot tett. Akiket kifosztott. Akiket meggyilkolt. És még csak nem is szégyelli magát emiatt. Sőt mindmáig büszke a hőstettére.

És vajon hány ilyen van még? És még én érzek felelősséget az áldozatokért. Tennem kellett volna valamit? Tudtam volna tenni? Mindenesetre bűntudatot érzek. Van is egy csutka a fejemben azóta. Igen, olyan kukorica csutka szerűség. Mintha bedugták volna fentről. Úgy bal oldalt, a fülem és a szemem fölött. Vagy már korábban is megvolt? Ki emlékszik? Hiszen másból sem állunk ki, mint hogy egyik a másik után jön, adja a pofont, húzza le a kibaszott sliccét, aztán mint aki jól végezte dolgát, megy tovább.

Mindenesetre nekem a csutka ott van. Nem hiszem, hogy Isten direkt szívatna, de már háromszor, sőt sokkal többször kértem, hogy távozzon el tőlem ez a kellemetlen és fojtogató érzés, de ő soha nem válaszolt semmit. Én meg úgy gondolom, hogy akkor ez biztos azt jelenti, hogy ugyanazt mondaná, amit Pál apostolnak az oldalában lévő tüske miatt: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

*** 

Egyszer azért megmozdult a csutka. Azt hittem, majd’ kiugrik a helyéről. Akkor kezdtem a teológiai tanulmányaimat. Egy intézményi ünnepségen megjelent egy szenátor, aki egyben a helyi közösség egyik tehetős tagja is volt. Totál szereptévesztésben elkezdett arról beszélni, hogy a gyülekezet és a szeminárium mekkora hálával tartozik neki a támogatásáért. Teljesen egyértelmű volt, hogy az épp  aktuális politikainak álcázott piti kis üzleti ügyéhez akarta megnyerni a jelenlévőket. Ez kétszeresen is felesleges volt, mivel az ünneplők egyik fele már régóta elkötelezett híve volt ennek a seggfejnek, ők eleve elmebeteg vigyorral a képükön csüggtek minden szaván, míg a többiek nyilván még inkább meggyőződhettek arról, mennyire jól tették eddig is, hogy nem álltak mellé, és nem őt támogatták a szavazatukkal.

Ebben a beszédében viszont még a hitre sem átallott hivatkozni. Nem túlzás, hogy szinte mintha Jézus ügyével azonosította volna a sajátját. Sőt, olyasmi is elhagyta a száját, hogy „téved az, aki azt hiszi, hogy ennek az intézménynek nincs veszteni valója”. A szavak hallatán először csak hevesen dobogni kezdett a szívem. Aztán megmozdult a csutka a fejemben, mintha csak kiugrani készülne, vagy inkább kilövésre készülne akár egy rakéta. A lábaim bizseregtek, hogy felálljak, a karjaim, hogy magasba emeljem őket, a nyelvemen pedig ha egy kicsit is elengedem magam, simán megszólalt volna magától az ének: „A Mighty Fortress is Our God”. („Erős vár a mi Istenünk”, az evangélikusok himnusza) Persze nem hagytam. Persze? Dehogyis! Hanem „csak” gondolkodtam, mérlegeltem, a másodperc töredéke alatt kioltottam magamban a Szentlélek tüzét. Azóta a csutka még erősebben zsiborog a fejemben, és ez a zsiborgás még gyakrabban jár együtt légszomjjal. Puhány halál. Lassú kataklizma. Tudom, hogy Isten irgalmas, de néha jólesne egy megértő embertárs irgalma is. Csutkával vagy anélkül.

 

(Részlet Phanie Comingson: Puhány kataklizma című kötetéből)  

Facebook Comments