Valaki szerint a normális LMBTQ személy nem tartja magát egyenrangúnak. Ugyanakkor van olyan pszichológiai ellátás, amely pont, hogy támogatja, ismeri, és tiszteletben tartja az LMBTQ emberek élettapasztalatait és identitását. Eszerint pont a megbélyegzés, hátrányos megkülönböztetés és alkalmazkodási kényszer az az extra stresszforrás, amely hajlamosítja az érintetteket mentális vagy testi betegségekre. Ezek merőben mást képviselnek, mint a kigyógyítást zászlajukra tűző reparatív/konverziós terápiák. Fehér T. Dániel írása.
Menni kéne… menni kéne egy bemutatkozókört. Mondanátok magatokról pár szót?
András: András vagyok, korábban reparatív terápiába jártam. Cross-fit edzőként dolgozom.
Eszter: Eszter vagyok, úgyszintén, ma pedig már igyekszem felhívni az emberek figyelmét, hogy mivel is járhat mindez.
No, vágjunk is bele, András, azt írod valahol, hogy, amit megéltél egy hasonló terápiás helyzetben, az gyakorlatilag oda vezetett, hogy egyszer csak azon kapod magad, hogy már álmodozni, álmok nélkül tudsz már csak. Ez mit jelent?
András: Egy kicsit messzebbről indítanék. Ugye az Amerikai Pszichológiai Társaság valamint például az Amerikai Pszichoanalitikus Egyesület mindketten elítélték az ún. „reparatív” terápiákat. Ezek azok…
Eszter: … amik azzal az igénnyel lépnek fel, hogy lehet valamiféle átnevelést elérni. Hogy megszüntethető lehessen az ember valamilyen LMBTQ nemi irányultsága.
András: Igen, átnevelés… vagy nevezzük inkább gyógyításnak. Igen. Az előbb említett pszichológiai társaság 105. chicagói nagygyűlésén (1997) egyenesen azt mondta: az Amerikai Pszichológiai Egyesület visszautasít minden minden olyan megközelítést, amely a leszbikusokat, melegesek és biszexuális embereket mentális betegnek állítja be, akiknek szexuális orientációjuk miatt valamilyen kezelésre lenne szüksége. És támogatja, hogy megfelelő információkat terjesszenek a szexuális orientációról, a mentális egészségről és a megfelelő eljárásokról, hogy ellenpontozni lehessen a tudatlanságon és a megalapozatlan hiteken alapuló előítéleteket a szexuális orientációval kapcsolatban. Na és itt van az, hogy a reparatív terápiákat etikátlannak nevezték, és rámutattak, hogy képes konkrét károkat okozni a kliensekben. Én valami ilyesmit akartam kifejezni, amikor arról írtam, hogy ugyan nem érte el a várt eredményt a „terápia”, de olyan bűntudatot és önutálatot erősített bennem, hogy se az „új szexuális orientációmat” nem tudtam megélni, se a „régit”. Egyszerűen… nézd, úgy mondom inkább, hogy nem voltam képes gyönyört és örömet érezni. Ezt próbáltam úgy kifejezni, hogy álmodozni álmok nélkül tudtam már csak.
Eszter: Bocsánat, miközben az meg tökre van, hogy sokan meg keresik is ezeket a kapcsolódásokat.
Ezt hogy érted? De ez jó, menjünk bele, milyen ez a „szolgáltatást” igénybe vevő oldaláról?
Eszter: Hát igen, de ezt nem ilyen önsorsrontón értem. Véletlenül sem, hanem az van, hogy három ilyen domináns nyelvjáték van. Az egyik úgy beszél rólad, mint emberről, ahol a melegség az emberi szexualitás természetes variációja. Ezt most tegyük is félre. A másik azt mondja bűnös vagy. Ezt a diskurzust is ismerjük, ugyebár. És akkor, na várj, most jön az, hogy ami betegnek tart. Tehát van ez a három: egészséges variáció, bűnös, beteg. Az utóbbi pedig feltételez egy gyógymódot is, sőt egy gyógyítót is. Ezt a funkciót látják el ebben a beszédmódban azok a pszichológusok, akik meg akarják változtatni a nemi orientációdat.
És akkor erre mondod, hogy sokszor még az ember maga is megy bele ezekbe a játékokba.
Eszter: Hát persze. De figyelj, a „beteg”-narratíva így, ha a kettőt nézed, mérföldekkel jobbnak tűnik, mint a „bűnös”-narratíva. Mármint sokaknak. Pedig, ha azt veszed, ott is ugyanúgy benne van mögötte, hogy de miért is kéne meggyógyítani? Sokan azért is kezdenek el ebben a stílusban beszélni magukról. Én csak, érted, azt mondom, hogy a kettő közül egyik keretben sem kell beszélniük magukról! És, amikor ez mégis történik, akkor az kicsit ilyen öngyarmatosító dolog, szerintem, amikor egy olyan beszédet kezdesz ez tolni, ami igazából, mondjuk ki, ellened van.
Mert van az az első opció, hogy ez az emberi szexualitás egy természetes változata.
Eszter: Erről van szó.
András: Igen, kicsit ez a valaki mondja meg, kinek kell hinnem, valaki mondja meg, hogyan kell élni, ahogy a dal mondja; főleg, ha az ember egy keresztény háttérből jön. De más is keres valamilyen autoritást, valamilyen tekintélyt, ami ezt megmondhatja. Nyilván ezer meg ezer dologban keressük ezekre a kérdésekre a választ, de a szexualitás terén ez egy ilyen húsbavágó kérdés. És érted, azért nem arról van szó, amit szoktam mondani, biztos hallottad, hogy hirtelen jöttek a meleg aktivisták, és eltörölték a „melegséget” mind betegséget.
Eszter: Na ja, ez meg a másik…
Hogy értitek?
András: Hát, hogy ebbe évtizedek munkája van, ami alapján azt mondjuk, hogy igazolhatóan, amit a tudományos közösség egésze el tudna fogadni, nincs olyan pszichológiai kezelés, ami meg tudná változtatni az ember szexuális irányultságát. Erre reagáltak ezek a tudományos közössségek. Azt viszont tudjuk, hogy károkat tud okozni, erre utaltam én.
Eszter: Amikor úgy jössz ki egy ilyen helyzetből, hogy ilyen közel vagy…, hogy konkrétan a köszöbén vagy valamilyen önkárosító magatartásnak. Nem véletlen nő meg az öngyilkosság kockázata, hát ez ezer meg ezer problémát okoz az ember érzelmi életében, szerelmi életében, az önmagával és más emberekkel való kapcsolatában, sorolhatnám tényleg. Elértéktelenedés, haszontalanság, tényleg sorolhatnám még. Aztán meg összeteszi az ember a két kezét, ha olyan baráti vagy családi kört talál, vagy olyan terapeutát, aki segít, hogy elhiggyem azt, hogy nem vagyok hiába. Aki meggyőz, hogy én is arra születtem, hogy megszeressenek. Arról nem is beszélve, hogy megszeressem én is azt, akit lehet. Nem véletlen, hogy, amikor a Kanadai Pszichológiai Társaság is állást foglal a kérdésben, kutatásokra hivatkozik (Haldeman, 1994; Spitzer, 2012; Anton, 2010), hogy egyszerűen nem hatékonyak ezek a konverziós vagy reparatív módszerek. Sőt. Fokozza a depressziót, a negatív önképet, hozza ezt a személyes kudarc érzetét, nehezebbé teszi, hogy kapcsolatokat tartsunk fel, és konkrét szexuális diszfunkciót is okozhat.
Tudtok még ilyen károkat említeni, hogy jobban lássuk ezt?
András: Hát, amikor a gondok elharapják már a torkodat,és, az,akinek az lenne a feladata, hogy segítsen, még rak rá egy lapáddal. Amerikai kontextusból tudnék egy konkrét példát hozni, ott gyűjtötték össze (Drescher és munkatársai, 2016); van ennek egy olyan szintje ennek az etikai problémának, hogy a terapeuta ilyenkor (i) a saját hitéhez igazítja a szubjektív beleegyező „nyilatkozatot”, amikor azt mondja eleve, hogy a homoszexualitás egy mentális betegség. (ii) Akkor van az, hogy sok vallásos iskolában megtörik a terapeuta-kliens titoktartást, amikor kiderül a homoszexualitás, ami akkor meg pláne durva, amikor sokszor utána ki is csapják. (iii) Sokszor pedig, amikor már látják, hogy nem működik, nem utalják tovább egy úgynevezett affirmatív terápiába. (iv) Amikor pedig persze nem működik, akkor a „páciens” alacsony motivációját szidják, nem magát a módszert.
Eszter: És ezekre az élményekre mondja egy Haldeman nevű szerző, hog ez az „elrontott” meleg identitás, mert, ami ilyenkor történik az az, hogy nemcsak megakasztja a meleg, leszbikus, satöbbi identitás fejlődését, hanem koncentráltan kap egy nagy dózisú anti-LMBTQ sztereotípiát, ami intimitásbéli és szexuális problémákat okoz utána. Miközben az van, hogy mit tehetnék, ha egyszer őt szerettem?
András: Épp ezért Amerikában California, New Jersey, Oregon és Illinois államok már be is tiltották ezeket a fővárosi kerülettel együtt. Kanadában ugyanez Ontario állam.
Akkor viszont, ha adott két pszichológus, aki közül az egyik hisz ezekben, a másik pedig nem: meggyőzheti-e egymást két ember, akiknek ennyire más a világképe?
Eszter: Nem egy nyelvet beszélünk. Hisz láthatod, hogy arról beszélgetünk… tehát arról, hogy milyen életet éljen az ember; vajon, amint te óhajtod, vagy inkább forduljon a másik felé. Szerintem az valahol rendben is van, hogy sokan sok félét gondolunk a világról, az nincs rendben, amikor ennek olyan tétje van, mint emberek mentális jóllétének olyan szintű tönkretétele, hogy utána pont azért lenne szüksége terápiára, hogy ezeket megszólítsa.
András: Abszolút.
Valamit még hozzátennétek-e zárszóként?
András: Elhangzott az affirmatív terápia kifejezés. Én csak ezt dobnám be így a végére. Hogy van olyan, ami meg segít nem csak feldolgozni egy ilyen „kigyógyító” terápiás élményt, hanem valóban segít felvértezni az LMBTQ embert, támogatni, segíteni, és ennek itthon is vannak fontos képviselői, akiket meg lehet keresni a témában.
Eszter: Én pedig mondjuk akkor két dolgot, az egyik, hogy a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ Szekciójának van egy kiadványa: Útmutató a meleg, leszbikus, biszexuális, transznemű és gender-nonkonform kliensekkel folytatott pszichológiai munkához. Ez szerintem mind a szolgáltatást igénybe vevőknek és a szolgáltatást nyújtóknak hasznos lehet, hogy hogy is néz ki egy valóban segítő terápia. A másik pedig, hogy kiadtak egy az utóbbi időszak homofób megnyilvánulásairól címmel, amiben olyanok szerepelnek, mint ez:
„Mindez azért is rendkívül káros hozzáállás, mert sok LMBTQ+ gyermeknek, fiatalnak éppen az okoz maradandó sebeket, ha a társadalmunktól azt az üzenetet kapják, hogy nekik, ha felnőnek, nem lehet családjuk, vagy ha lesz is, az nem lesz olyan értékes, mint az ellenkező neműek családja. Ezért is fontos, hogy a nyilvánosság számára véleményformáló erővel bíró közszereplők, közintézmények ahelyett, hogy elrejtik a nemi és szexuális sokszínűség valóságát, inkább segítsék, hogy minden szinten megjelenhessen az a sokszínűség, ami amúgy az emberi természetet jellemzi.”