Mi fel szoktunk emelni másokat? Gondolkodtunk azon, hogy milyen felelősségre teszünk szert akár pusztán azzal, hogy valaminek a tanúivá válunk? És mit gondolunk az “uralkodókról”, vezetőkről: valóban “Isten felkentjei”? Miközben egyesek szerint jót tenni lassan szinte társadalompolitikai forradalom. Gyárfás Judit itt közölt prédikációja ilyen témákat feszeget.

 

„Szeretteim, kérlek titeket, mint jövevényeket és idegeneket: tartózkodjatok a testi vágyaktól, amelyek a lélek ellen harcolnak. Tisztességesen éljetek a pogányok között, hogy ha valamivel rágalmaznak titeket, mint gonosztevőket, a ti jó cselekedeteiteket látva, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján.Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár a királynak mint a legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak mint akiket ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. Mert Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái. Mindenkinek adjátok meg a tiszteletet, a testvéreket szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.

Ti, szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és méltányosaknak, hanem a kíméletleneknek is. Mert kegyelem az, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha kitartóan tűritek a hibátok miatt kapott verést? Ellenben ha kitartóan cselekszitek a jót, és tűritek érte a szenvedést, az kedves az Isten szemében.”

Mikor életem második prédikációjára készülve ezt a szakaszt kaptam, tudtam, hogy ezzel nagyon meg kell küzdenem. Nehéz szakasz ez, a „minden emberi rendnek való engedelmeskedés”. Mikor erről olvasok, azonnal megjelenik bennem valamiféle ellenállás. Aztán rájöttem, hogy a szakasz, és benne fő textusunk „mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem mint Isten szolgái”, egész másra helyezi a hangsúlyt.

Egy tanárunknál személyes életcéljainkat kellett sorrendbe tenni. Két, számomra fontos dologgal küzdöttem meg, hogy melyiket tegyem első helyre. Ezek látszólag ellentmondanak egymásnak: függetlenség: „olyan pozícióba jutni, amelyben szabadon gondolkodhatok, cselekedhetek, és magam ura vagyok”, szolgálat: „másokért élni, önzetlenül cselekedni, jót tenni, segíteni”.

Nagyon nehezen tudnám elviselni, ha nem gondolkodhatnék és cselekedhetnék szabadon, ahogy azt is, ha nem segíthetnék.

Mit mond az Ige? Mint szabadok, cselekedjetek jót, és mint Isten szolgái. Szabad szolga – gyönyörű oximoront olvasunk itt, azaz látszólag ellentétes szavakat. Milyen környezetben hangzik ez el? A megszólítás, hallhattuk, „idegenek és jövevények”. Kis-Ázsiában élő, szétszóródott, görögből lett keresztények ők. Újonnan lett kereszténységük gyanakvást, furcsállást váltott ki a körülöttük élőkből, vádak, és rágalmazások érték őket, ez próbára tette hitüket. Péter ebben a helyzetben nyújt vigasztalást: a gonoszságokért is jóval, jó cselekedetekkel kell válaszolni: mégpedig „az Úrért”.

Nem tudom, ti hogy tapasztaltátok, de az az igazság, hogy a jó előtt lehull a gonosz. „Jót cselekedve némítsátok el”. A nem várt viselkedés még az ellenfelet is elnémulásra készteti. A jóság megcáfolja a rágalmakat, becsmérléseket. Mindig az a kép jut eszembe, hogy egy nagyon dühös valaki fut, tombolni és rombolni akar, és akkor beleütközik egy falba. Ez a szeretet, a jó fal, ami megfékezi őt, egy váratlan, ki nem számított akadály. Ezek lehetnek kis gesztusok is, amik ahogy nekünk, úgy a másiknak is jólesnek.

Egyszer futottam a trolihoz, és nem vettem észre, hogy a vezető kinyitja a hátsó ajtót, ezért a középső ajtónál nyomtam meg az ajtónyitót, mire a vezető kinyitotta az első ajtót. Felszálltam, megköszöntem, mire azt mondta: „van mit”! Nagyon nehéz volt szégyenérzet nélkül, némán lenyelni. Megérteni, hogy biztos fáradt, elege van az utasokból, sok a baja.

Ilyen egyszerű és ilyen nehéz az Istentől kapott szabadságot nem a gonoszság takarójául, és nem önvádként használni.

Erről a fajta békéről és szabadságról beszél Bonhoeffer: „áldó hatalmak oltalmába rejtve” lenni, „várni békén mindazt, ami jő. Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.”  Joó Sándor annak a gyülekezetnek volt a lelkésze, ahova gyerek-és fiatalkoromban jártam, anyukám és nagymamám ismerte őt. Egy prédikációs kötetéhez a lánya írt előszót, most ebből szeretnék felolvasni.

[…]

Éppen a szabadságnak egy megfosztott pillanatában vagyunk tanúi egy belső erőnek, a hit hatalmának. Az igazi rangsort Péter már felállította, és a Lélek is mutatja rajta keresztül: „az Úrért” engedelmeskedni, „az Istent féljétek”, „Istenre néző lelkiismerettel”.

Senki és semmi nem bánthat minket, ha a Legfőbb úr szolgái vagyunk. Ezt tudni olyan belső erőt jelent, ami az igazságtalan szenvedés és elnyomás közepette is kitart.

A megelőző fejezetekben Péter szent, egyetemes, királyi papságról beszél, mi felhatalmazást kaptunk az Úrtól, az Úrért. Általa vagyok szabad a szeretetre, istenfélelemre. Az, hogy a megelőző fejezetekben éppen a mi királyi papságunkról, és a Sarokkő nagyságáról, akibe mások beleütköznek, beszélt az Írás, éppen második helyre tette a földi királyokat és helytartókat. Hiszen előtte világossá tette ez az Írás, hogy kinek vagyunk a tulajdonai.

Péter egy bátorító levelet ír a válságokat megélőknek, ez erősebbé tette „az idegenek és jövevények” hitét, kitartását, ellenálló képességét. Mikor váratlan helyen látogat meg Isten, váratlan helyen hív el, és te egy váratlan helyzetben jót cselekszel, az elnémítja a körülötted állókat. Legyél szolga: és ez a szabadság szabadít fel a forradalomra. Szolgaságunk részvétel Krisztusban, aki a mi példaképünk, mert mindenki szolgája lett, kiüresítette önmagát. A római levélben azt olvassuk, tartozunk egymásnak azzal, hogy egymást szeretjük: ez az egymás iránti engedelmesség a törvény betöltése, és ez a legnehezebb. Minden embert szolgálni igazi forradalmat jelent, erre hívott el minket Jézus, ez az evangélium felszabadító hatalma.

Péter nem legitimálja ebben a szakaszban az összes uralkodót, nem mondja rájuk, hogy ők Isten felkentjei, vagy, hogy mind az ő útján járnak, csak azt mondja, hogy vannak, akik néha azt teszik, amire Isten felhatalmazta őket, mint szolgákat. De ez Istenen múlik, és nem szükségszerű.

Mi egy olyan életmódra és politikai gyakorlatra vagyunk ebben a levélben elhívva, ami teljességgel a földi hatalmak kormányzásán túl működik.

Mi nem a nyilvánvaló, vagy rejtett társadalmi-politikai-gazdasági hatalmak által szabadulunk fel, hanem Isten forradalmi hatalma által. Iványi Tiborné Sinka Magdolna: Mint szélben az aranykalász…

Ha embertársam bűnterhével
Másik úton, de hozzád ér el,
Ne rakjam rá magam bilincsét.
Önigazam gőgös gerincét
Tanítsd, Uram, meghajlani!

 Ha a testvér tövissel tálal,
Félreértnek, megdobnak sárral –
Mit felróttam, a szélbe hintsd szét.
Sértett énem merev gerincét
Tanítsd, Uram, meghajlani!

 Ha ki nálam kisebb, elfáradt,
Én őt várom, ő engem várat –
Kendőt ide, meg a medencét!
Méltóságom kényes gerincét
Tanítsd, Uram, meghajlani!

 Bélpoklosok, vakok körében
Ne fogjon el undor vagy szégyen.
Hordjak téglát, seperjek pincét –
Úri módom finnyás gerincét
Tanítsd, Uram, meghajlani! 

De ha Sátán lelkemre áhít,
Leszaggatná szentelt ruháit,
S vinné, vinné már szívem kincsét –
Gyávaságom puha gerincét
Ne hagyd, Uram, meghajlani! 

Szakaszunk második felében szolgákról olvasunk, akik a rabszolgákat jelentették ebben az időben. Őket nem arra hívja Isten, hogy passzívan várják, hogy felszabaduljanak, de nem is az elnyomók elleni lázadásról olvasunk, hanem Isten azt mondja, hogy ők már szabadok. A korabeli társadalomban a rabszolgáknak semmilyen jogi és erkölcsi státuszuk nem volt. Itt erkölcsi felelősségük lesz, tanúkká válnak, aktív résztvevői a Jézus Krisztusban való társadalompolitikai forradalomnak, szabadok a jót tenni Krisztusban.

A rabszolgák, a szolgák szenvedése rossz és igazságtalan.

Nem lehet a rabszolgatartást, az elnyomást vagy bármilyen elnyomó, kegyetlen rendszert igazolni a Biblia szavaival. Nincs arra semmilyen biblikus magyarázat, hogy keresztény közegben elnyomó rendszerek legyenek. Nekünk Krisztust, és az ő önfeláldozó szeretetét kell követni, az ő tanúi kell, hogy legyünk. Az ő példája nem elnyomó és nem kegyetlen, nem erőszakos.

Mindennek ellenére léteznek az egyházon belül és kívül igazságtalan és gonosz rendszerek, amiket az evangélium és az egyház el kell, hogy ítéljen.

Viszont még a legigazságosabb rendszer sem tudja tükrözni az igaz evangéliumot,

ami azt jelenti, hogy akik vezetnek, az elöljárók; akik hisznek, szeretnek és részesülnek Jézusból, követik Jézust, úgy bánnak vezetettjeikkel, hogy azoknak élete értékesebb, úgy bánnak velük, mint akik tiszteletreméltóbbak és jobbak. Így lesznek az elsőkből utolsók, így leszünk szabadok arra, hogy ne a szerepünkben keressük önmagunkat, ne a hatalomban és befolyásban.

Isten bőséges kegyelmében egyenlően részesülünk, és ha mi ezt a kiáradó kegyelmet közvetítjük, ez okozza a rendszerben a legnagyobb zavart, fennakadást, elnémulást és áttörést.

Isten a szenvedések közepette, és az ellenséges környezetben is erős reménységet nyújt, felemeli a szenvedőt, ahogy felemelte a szenvedő Jézust. Aki a betegekért és az elhagyottakért, elveszettekért, megtörtekért és a szenvedőkért jött. Isten kivezette népét a szolgaságból, az elnyomásból a szabadságba. Nekünk nem embereknek hatalmát kell szolgálni, hanem egy felső hatalom szolgái vagyunk, és ez olyan belső erővel, belső ellenállással és szabadsággal tud eltölteni minket, ami utat mutat még emberek farkastörvényei közt is.

Add, Uram, hogy szabadok lehessünk a szolgálatodra. Ámen.

Források:

• 1 & 2 Peter (Brazos Theological Commentary), Douglas Harink, Brazos Press, 2009.
• https://pixabay.com/hu/photos/gazdas%C3%A1g-kezek-bar%C3%A1ti-k%C3%B6re-858005/

Műv_Ház_és_Ima_Ház