A Cseh Köztársaságban a minap tartott államfőválasztás azt mutatja számunkra, hogy a cseh polgár a magyar alattvalóval szemben képes az autonóm és felelős döntésre. Vélemény
Petr Pavel volt cseh vezérkari főnök, a NATO Katonai Bizottságának egykori elnöke, a jobboldali pártok által támogatott jelölt fölényesen megnyerte a hétvégén tartott köztársaságielnök-választás második fordulóját Andrej Babiš korábbi kormányfővel szemben.
Az eredmény lényegében prognosztizálható volt, hiszen az első fordulóban alulmaradó jelöltek többsége is Pavel mögé sorakozott fel. Babiš emiatt agresszív fake news-hadjárattal próbálta ledolgozni hátrányát, és az orosz–ukrán háború kapcsán kijátszotta a „béke-kártyát”, amikor az atlantista elkötelezettségű nyugalmazott tábornokot háborúpártinak igyekezett beállítani, aki már küldené is a behívót a polgároknak, ezzel szemben ő – egy NATO-tagország vezetőjeként – akkor sem vezényelne cseh katonákat harcolni, ha Lengyelországot vagy a balti államokat érné támadás. A volt miniszterelnök a NATO-alapszerződés vonatkozó pontjának esetleges megtagadása miatti közfelháborodás okán hamar meghátrálni kényszerült, és felhagyott ezzel a kampányfogással.
Magyarországon azonban a putyinista miniszterelnök és propagandagépezete részéről tavaly egy hasonló lejárató kampány soha nem látott mértékű választási győzelmet hozott, mert a szavazók elhitték, hogy az ellenzék kormányfőjelöltje háborúba vinné és vágóhídra küldené fiaikat. A NATO-alapszerződésben meghatározott lehetséges kötelezettség – amelyre a miniszterelnök-jelölt egy szerencsétlenül sikerült interjúban utalt – pedig senkit sem érdekelt.
A cseh választók többségének viszont – bár a hagyományos pártkormányzás az utóbbi évtizedben súlyos anomáliáktól szenvedett – nem könnyű beadni a NER-ben megszokott gyakorlatot és népámítást. Amikor néhány éve úgy látszott, hogy – az amúgy kisebbségben és részben Miloš Zeman államfő közreműködésének köszönhetően kormányzó – Babiš „nerizálni” próbálta az uniós pénzek felhasználását, százezres nagyságrendű tiltakozó tömeggel és az igazságszoltatással – ugyan a prágai városi bíróság nem jogerősen három hete felmentette a korrupciós vád alól – nézhetett szembe. A 2021-es parlamenti választás alkalmával pedig eredményesnek bizonyult a jobboldali pártok együttműködése, és sikerült leváltaniuk a demokrácia közvetítő – képviseleti – intézményeit gyengíteni, illetve leépíteni igyekvő – plebiszciter gyakorlatokat követő és a magyar kormányfővel is jó viszonyt ápoló – populista miniszterelnököt.
Csehszlovákiával együtt szabadultunk fel a szovjet elnyomás alól. Náluk nem „gulyásból” volt a kommunizmus, és határozottabb fellépést is igényelt, hogy megtörténjen a rendszerváltás. A Cseh Köztársaság három évtizede különvált, és gazdasági szempontból régóta a térség egyik mintaállama. Magyarország viszont mára számos mutató szerint az Európai Unió sereghajtói közé tartozik (lásd itt, itt, itt és itt), hazánk vezetése pedig úgy tűnik, visszavágyik az egykori Szovjetunió szárnyai alá.
A cseh polgár a minap ismét a szabadságot választotta, ami felelősséggel jár, és csak az autonóm személy tud élni vele. A magyar alattvaló ugyanakkor nap mint nap az alávetettséget választja, aminek a szolgalelkűség, az ostobaság, az elvakultság, a gyávaság, a megalkuvás és az opportunizmus ágyaz meg – a mélyszegénységben tartottaktól az egyetemi rektorokig bezárólag. Tanuljunk a csehektől, és gondolkozzunk el, ránk melyik igaz az utóbbi jellemvonások közül, mert – az elmúlt, lassan másfél évtized választási eredményei alapján – az autonómia és a polgári öntudat a legkevésbé sem.