Amióta a patriarchátus létezik, azóta a női nem a férfihoz képest kerül meghatározásra. Simone de Beauvoir (1969) ezért beszél a nőről úgy, mint a Második Nemről, akinek a létezése és önmagáról alkotott képe egy férfiuralmi rendben konstituálódik már évezredek óta. Itt nemcsak arról van szó, hogy a nőiességről (hogy mi számít nőiesnek, mitől értékes egy nő, hogyan viselkedjen egy nő, és mely tulajdonságok sorolandóak a nőiesség kategóriába) és a női létről való elképzelések (hogy mi lehet a nő dolga, szerepe és célja az életben) valójában androcentrikus (férfiközpontú) elképzelések, hanem arról is, hogy a nők csoportjára folyamatosan újabb és újabb szankciók kerülnek kiszabásra. Mert ahogyan a történelem során a gazdasági-politikai helyzet változik, úgy kell a nők elnyomását szolgáló törvényeket és ideológiákat újragondolni.
Vegyük példának a szeptember 15-én életbe lépő új abortuszszabályozást. Kinek a szempontjából íródott valójában a rendelkezés, miszerint mostantól kötelezően meg kell hallgatnia a nőknek abortusz előtt a „magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt”, azaz a magzat szívhangját? Mennyire van figyelembe véve ennél a törvényhozásnál a nők valósága, igénye és tapasztalata? Figyelembevették a törvényhozó államférfiak mondjuk annak a 17 éves lánynak a valóságát, aki soha nem kapott semmilyen megerősítést arra nézve, hogy saját értékességét ne abban mérje, hogy mennyire lesz baszható egy férfi szemében, vagy, hogy nem kapott semmilyen feminista szempontú felvilágosítást arról, hogyan tudja megtartani egy férfiuralmi rendszerben a saját teste feletti önrendelkezését? Vagy arról, hogy hogyan van joga nemet mondani a szexre, akkor is ha elsőre, másodjára vagy akár még sokadjára kedve is volt hozzá? Vagy hogy hogyan kérheti számon azt a férfit, aki nem hajlandó felhúzni gumit, és hogyan nem az ő hibája az, hogy ha mégis számonkéri a férfit, akkor le van szűzkurvázva? Miért tartunk még mindig ott, hogy férfiközpontú referenciák határozzák meg a nők testére kiszabott intézkedéseket? És ezzel el is érkeztünk a modernkori boszorkányüldözés jelenségéhez, amikor még mindig a mélyen szántó nőgyűlölet szervezi a döntéshozásokat arról, hogy a nők mit tehetnek és mit nem, vagy hogyan az az általános közgondolkodás, hogy a nőket hibáztatják az ellenük elkövetett erőszak esetek miatt.
Most ugorjunk vissza 1484-be, és nézzük meg azt a nők számára történelmileg meghatározó mozzanatot, amikor VIII. Ince pápa felkérte Heinrich Kramer és James Sprenger inkvizítorokat, hogy írják meg az egyházi hatalom számára a Malleus Maleficariumot, magyarul a Boszorkánypörölyt. A Malleus Maleficarium a szervezett boszorkányüldözések korában (15–18. század) az inkvizítorok bibliája volt, ez volt az abszolút törvény, ezt használták a boszorkánypereknél. Aki megkérdőjelezte az írást, azt eretneknek kiáltották ki. Nem véletlen, hogy a boszorkányüldözések áldozatai túlnyomórészben nők voltak, mivel a boszorkányság női bűncselekménynek számított: a Boszorkánypöröly írói – akik nemcsak inkvizítorok, hanem egyetemi professzorok is voltak – explicit kijelentik a Boszorkánypörölyben, hogy: „Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben gyökerezik (kiemelés Daly 1990: 180).” A boszorkányüldözések idején minden nő veszélyben volt, ám a bábák kiemelkedő ellenségei voltak az egyháznak, a Malleus Maleficarium szerint ők követték el a legnagyobb bűnt a katolikus egyház ellen, mivel értettek a születésszabályozáshoz, többek között az abortusz természetes úton való elvégzéséhez.
A szervezett boszorkányüldözések során az egyházi és a világi hatalom közös erővel hadat üzent a női nemnek. A Malleus Maleficarium szövege egyértelmű tanúbizonyságot ad arról, hogy a boszorkányság női bűncselekménynek számított. Az írók nem hagynak kételkedést afelől, hogy kik lehetnek a boszorkányok, mivel a kötetben végig következetesen nőneműként hivatkoznak a boszorkákra. Itt érdemesnek tartok egy rövid megjegyzést arra nézve, hogy a boszorkányüldözések áldozatai között férfiakat is találunk, de messze nem olyan nagy számban, mint nőket. A boszorkányüldözések csúcsán, a 16.-17. század közötti időszakban a kivégzettek 80%-a nő volt (Federici 2004: 179). A legtöbb esetben nőket vádoltak meg boszorkánysággal. A vádak között olyan bűnök szerepeltek, mint férfiak péniszének ellopása, az ördöggel való paráználkodás, gyógyfüvek birtoklása, gyógyítói tevékenységek, vagy démoni háziállatok birtoklása (fekete macska pl.). Ha több nő együtt találkozott és sok időt töltött egymással, ők is a boszorkányság vádja alá kerülhettek, ha egy nő egyedül élt vagy más nőkkel, férfiak nélkül tartottak fenn egy háztartást, az is a boszorkányság kategóriájába eshetett. A listát még sokáig lehetne bővíteni, ami a lényeg, hogy igazából minden nő potenciális boszorkának számított a Boszorkánypöröly szerint: „Mindenhol gonoszság van, de egy nőben van a legtöbb (kiemelés: Dworkin 1976: 17).” Több feminista kutató, köztük Silvia Federici (2004) valamint Barbara Ehrenreich és Deirde English (1972) is osztják azt az álláspontot, hogy a szervezett boszorkányüldözések nem igazán a vallási fanatizmusról szóltak, hanem kristálytisztán politikai célokat szolgáltak.
Federici (2004) szerint a szervezett üldözések megértéséhez figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a társadalom akkoriban a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet korszakába lépett. A kapitalizmus kiépítéséhez új törvények íródtak; a patriarchális status quo megváltozott, a parasztságot megregulázták, létrehozták a rabszolgaság intézményét, a földeket, a közjavakat, a tudást az állam és az egyház együttes erővel kisajátította. Federici azt is állítja, hogy egyáltalán nem túlzó azt kijelenteni, hogy a szervezett boszorkányüldözést eszközként használták az új kapitalista rendszer kiépítéséhez. Azt a kis hatalmat, ami a nőknek még megadatott a középkor derekán, minden eszközzel el kellett pusztítani. A nőket a nyilvánosság szférájából és az alakulófélben lévő férfiak uralta intézményekből ki kellett szorítani, és be kellett terelni őket a privát szférába, ahol a patriarchális kontrollt (mint pl. a kötelező heteroszexualitást [Rich ford. Feró 2021]) kiterjeszthették rájuk. Következésképpen a nőiesség társadalmi konstrukcióját is újra kellett gondolni. A maszkulinitás mint társadalmi konstrukció még inkább a femininitás felé tételeződött, a nőiességet még inkább az ördögivel, a bujasággal, a természettel, az érzelmekkel és az alárendeltséggel azonosították ettől kezdve.
Az újragondolt nemi szerepeknek és nemi ideológiáknak az alakulófélben lévő kapitalista patriachátust kellett legitimálnia. A kor nagy elméletalkotói következetesen arra törekedtek, hogy ezt az új gender rendet[1] különböző eszközökkel érvényesítsék: a vallással, a biológiával, a filozófiával, az irodalommal és így tovább. Az aktuális gender rendet mindig a szerint a patriarchális nézet szerint kell megalkotni, amely szerint a nemek közötti hierarchia nem az éppen regnáló társadalmi struktúrából eredeztethető, hanem a természet rendjét modellezi le. Pontosan így konstruálták újra a gendert a boszorkányüldözések alatt is. A boszorkányüldözés nemcsak a keresztény egyház egyeduralmának biztosításáról szólt, hanem arról is, hogy az új kapitalista patriarchátus kiépítéséhez a hatalomnak arra volt szüksége, hogy uralmát kiterjessze a nők ellenőrzésére is, és ehhez a vallást is eszközként lehetett felhasználni. Amikor a Boszorkánypörölyben olyan részleteket olvashatunk, amelyek mind arra utalnak, hogy a gonoszság a nő testéből eredeztethető, akkor a női test és szexualitás feletti kontrollt akarja a hatalom ezen a normatív vallási nyelvezeten keresztül megszerezni. Amikor a démonológusok úgy állították be a boszorkányokat, mintha az ördög szexrabszolgái lennének (ám a valóságban börtönőreik és kínzóik erőszakolták meg őket), akkor arra kényszerítették ezeket a nőket a boszorkányperek alatt, hogy saját fantáziájukként ismerjék el ezeket bűnöket. Nemcsak az történt, hogy a férfiak szadomazochisztikus vágyaikért a nőket hibáztatták, és a nőket tették felelőssé az ellenük elkövetett erőszakért, hanem el is hitették velük, hogy a nők eredendően ördögi csábítóak, ezért ők azok akik természetükből fakadóan kiprovokálják az erőszakot, és üzekedésre kényszerítik a természetükből fakadóan nemes lelkű férfiakat. A nők elleni szexuális erőszakot a boszorkányok kínzásai alatt kezdték el szexualizálni és normalizálni:
„Az általános eljárás szerint a megvádolt boszorkányt először is meztelenre vetkőztették, és az egész testét leborotválták (mert azt hitték, az ördög a szőrzeteik mögött bujkál), ezután végig szurkálták hosszú tűkkel a testüket, a vaginájukat is beleértve, hogy az ördög által hagyott jeleket megtalálják rajtuk (…). Gyakran megerőszakolták őket, az ártatlanságukat vizsgálva, független attól, hogy szüzek voltak vagy sem, ha ez után se vallottak, még kegyetlenebb kínzások következtek (…).” ( Federici 2004: 185)
Mary Daly a boszorkányüldözések alatt elkövetett szadizmust szado-rituális szindrómának nevezi (1990: 180). Ezzel a kifejezéssel arra utal, hogy a szexualizált kínzásokat (a kötözéseket, az ütlegeket, a csonkításokat, a fojtogatásokat, a nemi erőszakokat) élvezettel és ritualisztikus keretek között alkalmazták a kínzók a megvádolt nőkön. A pornóipar ennek a gyakorlatnak az örököse. A pornó normalizálja a nők elleni erőszakot; szexinek, kívánatosnak, természetesnek állítja be a szadomazochizmust. A nőknek ezt adják el szexuális felszabadulás, “body positivity” és szexuális önrendelkezés címszó alatt. Ha valaki látta a Felhőatlasz című filmet, emlékezhet arra a jelenetre, amikor rájön a film főhősnője, aki valójában egy klón, hogy saját magával, klóntársai újrahasznosított testével etetik őket. A pornóipar valósága a nőkre nézve hasonló a fenti példához: lemészárolt nővéreink megkínzott testéből fogyasztási árucikket csináltak, és megetetik velünk azt, hogy a pornóipar által kitermelt szexualitás a nők valódi szexuális fantáziájáról szól.
A nők már a szervezett boszorkányüldözések előtt kiemelkedő gyógyítói voltak a paraszti világnak. Nemcsak bábák voltak, hanem javasasszonyok, a kor orvosai és az ősi matriarchális tudás birtokosai (Dashu 2016). Évezredeken keresztül birtokolták ezt a tudást, szájról-szájra, anyáról-lányára, nemzedékről-nemzedékre szállt tovább. A férfiuralmi rend már a középkori szervezett boszorkányüldözések előtt sem nézte jó szemmel, hogy ezek a nők olyan spirituális tudást birtokolnak, amelyet elvileg csak az egyház birtokolhat. A papokra az Isten földi képviselőiként tekintettek, így amit mondtak, az az abszolút valóságnak számított (manapság az új vallási mozgalmak esetében úgyanígy tekintenek a gurukra). Az egyház a gyógyításról való tudásra is úgy tekintett, hogy kizárólag a férfi papok birtokolhatják azt, ezért nem nézhették tétlenül, hogy az egyház tekintélye csorbát szenved, ha egy nő esetleg jobban meg tudja gyógyítani a hozzájuk fordulókat. Max Dashu (2016) radikális feminista történész a nőknek nemcsak gyógyítói tevékenységéről beszél, hanem arról is, hogy ezek a bölcs, gyógyító nők olyan ősi vallást gyakoroltak, amelynek semmi köze nem volt a keresztény egyház férfi-isten képéhez. Ez a mágikus animista kultusz a nőkre úgy tekintett, mint akik megtestesítik a természet teremtő energiáját. A női erőnek misztikus hatalmat tulajdonítottak. Dashu (2008: 269) arra is felhívja a figyelmet, hogy a boszorkányüldözések már jelen voltak bőven a középkori intézményesített üldözések előtt is. A pogánysággal és boszorkánysággal vádoltakat már a 800-as évek előtt a legtöbb esetben korbácsolással, rabszolgasorba taszítással és pénzbírsággal büntették. A boszorkányság már ekkor is leginkább női büncselekménynek számított. Spanyolországban a 12. században például azért égették meg a nőket, ha szándékosan véget vetettek egy terhességnek (Dashu 2016: 278).
A női test feletti kontroll megszerzéséhez elsősorban tehát a bábákat és a gyógyító nőket kellett kiszorítani a szülészet-nőgyógyászat területéről. Az egyház legnagyobb ellenfelei azért is voltak a bábák, mert értettek a terhesség megszakításhoz, a fogamzásgátláshoz, a menstruációs fájdalmak csökkentéséhez, vagyis hatáskörük kiterjedt a születésszabályozásra is. Nemcsupán arról van szó, hogy az egyház kizárólag a saját hatalmát akarta biztosítani, ott voltak az egyház támogatói között a kor uralkodói, hercegei és befolyásos gondolkodói. Ezért is hangsúlyozza több feminista kutató, hogy a szervezett boszorkányüldözések ideje alatt az állam és az egyház közös erővel, a hatalmuk fenntartása érdekében legalizálta a boszorkányüldözéseket. Ezért beszél Federici vagy Ehrenreich és Deirde arról, hogy az alakulófélben lévő kapitalista berendezkedés a női testre gazdasági forrásként tekintett, és ezt a testet le kellett degradálni egy elidegenített állapotba, ahol a test már csak tárgyként, a nők esetében szülőgépként funkcionál(t). Ellenben a bábák nem így tekintettek az emberi testre, hanem egy „egészként” látták azt, amely nem választható el mechanikus módon a természettől, hanem annak részeként értelmezhető. A bábák a női testről nemcsak hatalmas tudással rendelkeztek, hanem szabályozni is tudták a fogamzást. Tudjuk, hogyan szól a mondás: „a tudás hatalom”, és emiatt a hatalom miatt bábák a férfiuralom ellenségeivé és üldözendő csoporttá váltak.
Modernkori boszorkányüldözés az, ahogyan a szülészet-nőgyógyászat rendszerében bánnak a nőkkel, ahogyan az otthonszülés intézményét ellehetetlenítik azzal a céllal, hogy a szülő nőket a patriarchális kontroll allatt lévő kórházi intézményekbe tereljék. A reprodukció feletti kontroll kulcsfontosságú mozzanat hatalom biztosításához. Ehhez először meg kell vonni a nők saját teste feletti önrendelkezést, individuális, intézményi és társadalmi szinten is. Majd el kell hitetni a nőkkel, hogy nemcsak, hogy ők tehetnek az ellenük elkövetett szexuális erőszakról, hanem egyenesen kívánják, kiprovokálják azt. Modernkori boszorkányüldözés az is, ahogyan a nők abortuszhoz való jogát egyre inkább megnyirbálják, kezdve azzal a megszégyenítő és traumatizáló bánásmóddal, hogy olyan dolgokra kényszerítik a nőket (ami valójában egy büntetés azért, hogyha a nő kontrollt mer gyakorolni a teste felett), mint a magzat szívhangjának meghallgatása. Az abortusz viszont nem modernkori jelenség. Ahogyan a boszorkányüldözések példájából is láthattuk, már évszázadokkal ezelőtt is végrehajtották a nők magukon ezt a beavatkozást, sokszor a hozzáértő bábák segítségével, amiért aztán meg is büntették őket kegyetlenül. Most is ennek vagyunk tanúi, a nőgyűlölet változatlan, az eszközök azok, amik kifinomultabak lettek. De csak amiatt, mert a “fejlett nyugat” már nem engedheti meg magának, hogy olyan eszközöket vessen be a nők kínzására, amiért civilizálatlansággal vádolhatnák.
[1] Gender rend alatt azt a térben és időben változó, de alapvetően a patriarchátus által megszabott rendszert értem, amely magába foglalja egyszerre a nemi szerepeket, a gender normákat (hogy milyen módon viselkedhet, vagy, hogy hogyan jelenítheti meg magát egy nő és egy férfi a társadalom mikro- és makroszociális szféráiban), a nemi tulajdonságokat és értékeket, és a nemi szimbólumokat (hogyan használja fel az adott kulturális tér a gendert mint jelölőt olyan dolgok kategorizálásánál is mint a színek vagy a hétköznapi tárgyak).
Irodalom
Beauvoir, Simone de. (1969). A második nem. Budapest, Gondolat Kiadó
Daly, Mary (1978/1990). GYN/ECOLOGY: The Metaethics of Radical Feminism. Boston: Beacon Press.
Dashu, Max (2016). Witches and Pagans: Women in European Folk Religion. Richmond: Veleda Press.
Dworkin, Andrea (1974). Woman Hating. New York: Penguin Group.
Ehrenreich, Barbara & English Deirde (1972). Witches, Midwives And Nurses: A History of Women Healers. Feminist Press.
Federici, Silvia (2004). Caliban and the Witch: Women, the Body and Primitive Accumulation. USA: Autonomedia.
Rich, Adrienne (ford. Feró Dalma) (2021). Kötelező heteroszexualitás és leszbikus létezés. Replika 2021 (123): 75–103.