Nagy Gergely lelkész, a Kálvinista Apologetika vezetője pár napja sokkoló vallomást tett. Depresszió, gyógyszeres kezelés, az egyházi vezetők valós motivációja és állami függés. Mindenkinél kiverte a biztosítékot, aki hallotta – egyedül az öndicsőítő egyházi vezetőknél és elvtársaiknál nem fogja.

Monostori Tibor írása

Hodász András pap, a Papifrankó hányatott életű kreátora és Nagy Gergely, a Kálvinista Apologetika vezetője, református lelkész augusztus végén beszélgetett egymással a hogyan továbbról.

Erős tartalom.

Nagy április óta jár pszichoterápiára. Egy ideig heti szinten járt pszichológushoz és pszichoterápiára. A mai napig szed antidepresszánsokat és szorongásoldókat. Február óta nem vállal lelkészi szolgálatot és nem is fog, amíg fel nem dolgozza az őt ért traumákat és problémákat, ideértve a gyerekkoriakat. Tehát, teszem hozzá, soha. Időközben elment az IT-szektorba programozóként egy multihoz.

Az őszinteségi roham aztán robban még egyet. Nagy kifejtette, hogy nem imádkozik minden nap. Életéből amúgy az elmúlt hónapokra a legbüszkébb, amikor végre szembe mert nézni önmagával. És ennek egyik eredménye, hogy már ki meri mondani, hogy nem imádkozik mindennap. Anélkül, hogy szorongania vagy hazudnia kellene emiatt.

Nagy Gergely az egyházon belül semmilyen segítséget nem kapott.

Ezt azért leírom még egyszer: Nagy Gergely az egyházon belül semmilyen segítséget nem kapott.

Persze hogyan is kaphatna, amikor a református egyházi vezetés legfőbb kiszolgálói, például az Evangelikál Csoport újra és újra a szociális diskurzus és szolidaritás legelemibb szabályait áthágva támadja azokat a keresztényeket, akik többek között a Felszabtéren beszélnek hitükről, szolgálatukról és a pszichológia tudományának jótéteményeiről? Amikor az öngyilkos református lelkészek sorsa (akik közül egy párt Nagy is említ) immár évtizedek óta nem eredményez önvizsgálatot és átvilágítást az egyházi vezetők részéről?

Ahogy Hodász fogalmaz, Nagy egyetértésével: a papok (és lelkészek) nem merik a pszichológia segítségét kérni. Mert akkor túl sok szerep nem maradna nekik, hiszen már az emberek lelki problémáit sem képesek megoldani. Ami számukra egy óriási kudarc.

Az önmarcangoló és világmegfejtő beszélgetést hallgatva egy egész óráig az volt az érzésem, hogy egy normális országban élek, ahol a két legnagyobb történelmi felekezet felszentelt alkalmazottjai diskurálnak a társadalomról, az egyházakról, magánéletükről. Nem pedig egy olyanban, ahol egy Burdzs Kalifa nagyságú református nagytemplom épül a református miniszterelnök budai rezidenciája körül az országban. Mert magasságban nem merik felhúzni, ezért inkább szélességben teszik azt, ezernyi épületet építve és felújítva.

Nagy kifejti erről is a véleményét. Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Mintha egy másik univerzumban ébredtem volna fel ma reggel. Az egyházak „az utolsó disznónak, az utolsó tanyán is napelemes, összkomfortos házat húznak fel állami pénzekből”, miközben „konganak a templomaink”. Mondja a református lelkész.

Tovább is van. Vajon mi motiválja az egyházat?

„Rohadtul mindegy, hogy 20-an vagy 100-an ülnek egy templomban, amíg a pap vagy a lelkész simán felveszi ugyanazt a fizetést, és ugyanúgy megkapja az új parókiát, az új templomot, a kocsit, a telefont. Onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy az asztalra csapnak-e vagy nem. A motiváció, mivel nem vagyunk önfenntartóak, nem az, hogy minél többen üljenek a templomban, hanem az, hogy valahogyan összekaparjuk azt a pénzt, ami a fennmaradásunkra elég. A református gyülekezetek 20 százaléka önfenntartó. Ami azt jelenti, hogy kábé bezárhatnánk a kapukat, ha nem lenne állami támogatás.” Mondja a református lelkész.

A lelkek megnyerése, mint fókusz? Nagy zavartan mosolyog. Nyissuk ki a szemünket, mondja. Beszél a legendás és még mindig megtartott szárszói találkozó hiteltelenségéről. Erről mi is írtunk, mint a szélsőjobb református vezetés maszturbációja.

„Ez a motiváció, azt a pénzt a hívek nem fogják tudni beadni, mert az átlagéletkor 60 és a halál közt van, és azok sem fizetnek semmit.” A cél, hogy „valahogy tudjuk pótolni és mi még húzzuk ki az életünkben ezt.”

Nagy Gergelyt persze nem kell feltétlenül sajnálni. Még 1-2 éve is keresztény fundamentalisták oldalán hirdette az egyörökigaz függetlenobjektív hitigazságokat. A progresszív ideákat és képviselőiket számtalanszor támadta. Tudományos ismeretterjesztő teljesítménye azonban jelentős és pozitív. Ezrekkel szerettette meg a filozófiát és a teológiát. Gondolatait pedig nem lehet nem úgy felfogni, mint aki elindult a gyógyulás irányába. Erre épeszű ember nem reagálhat másként, mint hogy sok erőt és egészséget kíván hozzá.

Egy másik videót próbálok épp megnyitni, és reklámként megkapom az arcomba a Magyarországi Református Egyház hirdetését, amely arról szól, hogy a közelgő népszavazáson bátran vállaljuk fel, hogy reformátusok vagyunk.

Vajon miért van szükség ilyen reklámokra?

A református vezetők feláldozzák a jövőnket néhány frissen meszelt falért, az akolmelegért, a rivaldafényért és pozíciókért a kormányzatban. Egy soha nem volt múlt felfirkálásáért Magyarország omladozó falaira.

Vajon meddig tűrik ezt még a hívők?

Nagy Gergely szerint az egyházak „azt próbálják mutatni, mintha minden rendben lenne, nem lenne semmi gond. Akivel valami gond van az egyházon belül, az tulajdonképpen magának köszönheti”. Arról beszél, hogy a most 50 éves lelkészek kezdenek kiégni. Nem kapnak semmilyen segítséget ők sem. És hát hova menjenek az egyházból? „A Tescóba árufeltöltőnek, kamionsofőrnek?”

Az egyház semmilyen művészeti, tudományos, sportbeli, műszaki és gazdasági értékteremtő tevékenységet nem tud felmutatni, cserébe a hagyományt rombolja és a jövőnket falja fel minden egyes percben. Miközben saját magát dicsőíti és húzza le a híveket a szolgaságba, számkivetettségbe, hanyatlásba Európa nagyobbik részén vállalhatatlan nézeteivel és magatartásával.

Nagy Gergely egy áldozat, aki bátran beleállt a sorsába és mert változtatni. Vajon a többi hívő mikor lesz erre képes? Vagy: mikor engedik meg nekik? Vagy mikor tudják meg egyáltalán valaha, hogy van más út, mint az elnyomás, a bántalmazás, a spirituális erőszak útja?

A református egyház vezetői és kiszolgálóik, a radikális utánpótlásuk semmivel sem jobbak, mint azok a nevelők, akik a gyermekotthonokban élnek vissza gyermekek és fiatalok bizalmával, szeretetvágyával és istenkeresési életösztöneivel.

Ők megdicsőülnek, Magyarország meg belepusztul.