Augusztus 11-én kezdődik a reformátusok egykor legendás balatonszárszói konferenciája, ahol idén a „református nemzetstratégiáról” lesz szó. Olyan konzervatív, fundamentalista és kormánypárti előadókkal, mint a “hagyományos” családpárti Tapolyai Emőke, a volt igazságügyi miniszter, Trócsányi László, aki jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem rektora, és a volt és jelenlegi zsinati elnökök, Bogárdi Szabó István és Balog Zoltán.

Fontos előzmény, hogy Orbán Viktor júniusban éppen Balog Zoltánnal tárgyalt nemzetstratégiáról.

A Felszabtér publikálja először és teljes terjedelmében azt az 1942-ben, egy szélsőjobboldali kormánylapban, az Új Európában megjelent cikket, amelyben az akkoriban igen népszerű publicista, antiszemita református celeblelkész, dr. Kovács István uszít az általa nemzet- és keresztényellenesnek tartott, „lélekben zsidó” Márai Sándor író ellen. Bemutatjuk, hogy a helyzet 80 év alatt szinte csak az ellenségképben változott.

Refomátus konzervatívok az 1940-es évek elején

Kovács írása egyáltalán nem volt kivétel, sőt ellenkezőleg: ez volt az általános konzervatív és szélsőséges református hozzáállás a budapesti polgársághoz, a nyugatos művészethez és az Adolf Hitlerrel és szövetségesi rendszerével ellenséges, dekadensnek tartott nagyhatalmakhoz.

A reformátusok (országos arányukhoz képest) ekkoriban a Horthy-rendszer többtucatnyi szélsőjobboldali országgyűlési képviselője között jelentősen felülreprezentáltak voltak.

A református protestantizmus nagy hatással volt kormányzósága végére és annak közéletére. Tudunk gyülekezetekről, amelyekben nyílt antiszemita uszítás folyt. Horthy egyébként maga is református volt.

A fentieket árnyalja, hogy a második világháború előrehaladtával a szélsőjobboldali és konzervatív antiszemita reformátusok egy része felismerte az embertelen ideológiák következményeit. A református vezetés és sajtója már a második zsidótörvény ellen fellépett, bár képviselőik politikai okokból végül megszavazták azt. Az evangélium szava, és a szabadságharcos és németellenes kálvinizmus arra indította az egyháztagokat, hogy tiltakozzanak és felvilágosító munkát fejtsenek ki az antiszemitizmus ellen, majd változó intenzitással védjék és mentsék az üldözötteket.

Sokan a mai reformátusok közül valamiféle különleges elismerést, dicséretet várnak ezért az embermentő tevékenységükért. Közelebb áll a reális helyzetértékeléshez, hogy a legelemibb keresztényi kötelességüket teljesítették.

Néhány, a tartását megőrző református, mint Ravasz László püspök belátta történelmi tévedését, és már 1945-ben formálisan bocsánatot kért a református egyház elkövetett bűneiért, nevén nevezve a tényeket és a társutasságukat: a magyar kormányok gonoszságát, az embertelen propagandát és a töméntelen mennyiségű hazugságot.

Református progresszívok az 1940-es évek elején

A magyarországi reformátusok történetének annál szívderítőbb és optimizmusra okot adó fejezetét írták azok a református fiatalok, akik a Soli Deo Gloria (SDG) Református Diákszövetség kötelékében és annak Kabay Márton Körében javában szervezték (többek között) az 1943-as legendás szárszói találkozót. A legendás ellenálló, politikus és zsidómentő Soos Géza vezette SDG-nek már 1942-ben sikerült az, ami ekkor még keveseknek: egy munkásokból, parasztokból és értelmiségiekből álló ifjúsági, a független és demokratikus Magyarországért elkötelezett népfront első kezdeményeit létrehozni.

A minisztériumi alkalmazott Soosnak (néhány befolyásos kormányzati támogatója és a református vezetés egyes tagjainak támogatásával) és társainak sikerült védőhálót fonniuk a mozgalom köré. Soos maga is antiszemita volt és a Horthy-rendszer kiszolgálója, de a magyar reformátusok fogalmai szerint és a Teleki Pál-kormányzaton belül mégis a progresszió, a demokratikus gondolkodás, az angolszász orientáció és a Nyugat-pártiság hiteles és elszánt aktivistájának számított.

A mai konzervatív és fundamentalista reformátusok ma Soost haladárnak, libernyáknak, neomarxistának neveznék – ahogy egyébként tették is az akkori szélsőjobboldali és konzervatív református vezetők és egyháztagok, akik Soosékat „nem kereszténynek” és „kommunistának” hívták.

A sors fintora, hogy az 1943-as szárszói találkozó után éppen dr. Kovács István írt elmarasztaló, indulatos cikket a Református Jövő című országos lap egyik számába, a szervezők szemére vetve többek között, hogy a konferenciáról „hiányzott a lélek”. Soos Géza azonnal tiltakozott emiatt a megbízott szerkesztőnél, bizonyos Péter Jánosnál, aki később a kommunista éra idején református püspök, 1961 és 1973 között pedig Magyarország külügyminisztere volt.

A mai reformátusok tudathasadása és kognitív disszonanciája

Nem könnyű ma konzervatív és fundamentalista reformátusnak lenni. Az SDG nevét és a szárszói konferencia szervezését és örökségét kisajátították azok, akiknek szellemi elődei egykor az SDG-t és a konferencia szervezőit hitehagyottnak, liberálisnak és szélsőbaloldalinak nevezték. A tudathasadt állapotot és a kognitív disszonanciát úgy oldják fel, hogy maguk is Soos Gézákká és Márai Sándorokká válnak, hiszen ma már nem lehet szalonképes az az értelmiségi, aki őket támadja és emlékük ellen hangol. Így új református ellenségképek és bálványok után néztek. Nem a “más fajúak”, hanem a migrációt, az azonos neműek szeretetkapcsolatát, a genderelmélet bizonyos válfajait támogatók, az abortuszkérdésben választáspártiak és a transzneműek mellett kiállók lettek az új ellenségek.

Bogárdi Szabó István, volt püspök és zsinati elnök tavaly az egyik legismertebb NER-propagandistának, Trombitás Kristófnak fejtette ki, hogy a kereszténység csak konzervatív lehet.

Ugyanő pár évvel korábban az egykor a sok református szerint a magyar nemzetből is kiutasítandó liberális és progresszív, mára varázsütésre példamutató kereszténnyé vált Márai Sándortól vett

gondolatokkal idézte fel az új esztendő szépségeit. Mindezért Bogárdit az 1940-es évek elején minden bizonnyal páros lábbal rúgták volna ki a “konzervatív” református egyház vezetéséből.

S vajon mi lett Soos Gézából? Belőle gigantikus szobrot emelt a református történetírás, először református Wallenbergnek, majd egyszerűen magyar Wallenbergnek nevezve őt. Magunk is óriási emberi nagyságnak tartjuk Soos Gézát és bizonyos értelemben példamutatónak az életútját. Az a friss kutatási eredmény némileg rontja a róla alkotott összképet, hogy még 1950-ben is jogosnak tartotta, hogy a magyar kormányok azért küzdöttek, hogy a zsidókat a társadalmi és gazdasági életből kiszorítsák. A konzervatívok és a fundamentalisták tehát átestek a ló másik oldalára: miközben szellemi elődeik és elvtársaik nagymértékben hozzájárultak a zsidóság és más kisebbségek magyarországi tragédiájához, ma már elsősorban ellenálló élharcosként jelenítik meg magukat.

Ezzel az egyháztagok egy részét abban a naiv és téves hitben tartják, hogy a Magyarországi Református Egyház a második világháborúban és az azt megelőző évtizedben nyújtott közéleti és társadalmi szerepvállalásáért tulajdonképpen és összességében elsősorban dicséretet érdemel.

Mit tegyenek a mai hitvalló reformátusok Szárszó előtt?

Az utóbbi években rendezett szárszói találkozók csekély intellektuális töltettel bírnak. 2019-ben Kövér László házelnök (éppen két idei sztárvendég, Trócsányi és Bogárdi Szabó társaságában) komolytalanná és nevetségessé tette az egyébként helyenként színvonalas rendezvényt. Az 1930-as és 40-es években, mint a fenti példa mutatja, tapasztalható volt némi pezsgés a református egyház vezetésében. Mára ez kiveszett. Szinte mellékesen jegyezzük meg, hogy a Soli Deo Gloria Diákmozgalom ma is létezik, de nem vonják be a szárszói konferencia szervezésébe. Nem véletlenül.

Mégis, mivel egyes református vezetők továbbra is afféle református értelmiségi Tusványosként kezelik ezeket a beszélgetéseket, nem céltalan felvetés, hogy a református történelmi hagyományhoz ragaszkodók kialakítsanak valamilyen viszonyulást a rendezvényhez.

A mai református értelmiség akkor lenne hű reformátori, biblikus és ezerszer bizonyított, megélt és a történelem által visszaigazolt progresszív örökségéhez, ha nyilvánosan felemelné a szavát, és ragaszkodna ahhoz, hogy (miként 1943-ban) tényleg a magyar nemzet jelenlegi sorskérdéseiről tartsanak merész és tabuktól mentes előadásokat, beszélgetéseket. Természetesen nem zárjuk ki, hogy értékmentő, értékteremtő előadások is el fognak hangozni, de 2022-ben a szárszói konferencia összességében a fenti értékek zárójelbe tétele. Ugyanakkor szomorúan bár, de ki kell jelentenünk, mert naivak nem lehetünk, hogy egyben egy évszázados trendbe illeszkedő csúf mementó:

a magát nem (csak) Jézussal, hanem (inkább) az államhatalommal eljegyző, elsősorban karitatív és oktatási szervezetté vált, tagságában rohamosan fogyatkozó és minden érdemi művészeti és értelmiségi befolyását elveszítő felekezet vezetésének intellektuális önkielégítése és köldöknézegetése,

amely Krisztus-arcúságot legfeljebb nyomokban tartalmaz.

Mi, az ez ellen szerény eszközökkel, de határozottan küzdő reformátusok azonban bízunk a visszafordíthatatlannak tűnő folyamatok visszafordításában és a reformátusok ébredésében.

A református cikk

Az alább közölt glosszában a konzervatív református celeblelkész tollából olvashatunk liberális “peterakókról”, “lélekben vagy vérben zsidó” pesti értelmiségről, a dekadens Európáról, a “születő” és életerős szélsőjobb Európáról, “néger bestiákról” és Márai megfenyegetéséről. 80 év alatt tehát kevés dolog változott. Olvashatunk Márai lenézett próféciájáról is. Az akkori és a mai reformátusok vezetőkből kiveszett ez a hírnöki és jövendőmondói szellem.

A cikk az Új Európa 1942/5. számában jelent meg (311-314. o.)

A kiemelések a szerzőtől vannak, néhány szót modernizáltunk. Néhány tipikus korabeli alakot meghagytunk (sic-cel jelölve), egyébként a szöveget helyesírásban a mai kor szabályzatához igazítottuk, amennyiben az eltérést zavarónak ítéltük.

FORRÁSKÖZLÉS:

Dr. Kovács István: A „polgár” az Akadémián

Az egykori szép és nagy álomból fogant Tudományos Akadémiánk minden tavasszal gondoskodik a magyar irodalmi élet csendes vizeinek megzavarásáról. Hol egy akadémiai tagságra nagyon is „megérett” jelölt kihagyásával, hol egy nem várt, s méltán ámulatot kiváltó választással erősíti önmagával szemben a bírálatot. Az idei tavasz meglepetése, Márai Sándornak, a legtipikusabb polgári írónak, a pesti polgárság (értsd: vérben, vagy lélekben zsidó!) kedvencének levelező taggá választása. Semmi sem természetesebb, hogy egy ilyen választás alkalmával tetemrehívást tartanak, s felidézik azoknak a kiváló, magyar és népi tehetségeknek sorát, akik felett az Akadémia észrevétlenül tekintett el. A sor láttán nem járunk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy az Akadémia földi „halhatatlanjai”, s az utókor igazságosabb ítéletével megállapított „halhatatlanjai” között óriási űr tátong.

Semmi sem olyan divatos, mint egy bizonyos körnek az a felfogása, hogy az irodalmat és következéskép (sic) az írót is csak tisztes irodalmi szempontok szerint szabad, lehet és illő bírálni. Eleve elutasít ez a felfogás magától minden világnézeti, erkölcsi és nemzeti szempontot. Úgy vélik, az írónak a „szépet” kell kifejezni, függetlenül és tekintet nélkül arra, hogy mennyi benne az igazság, a jóság, a nemzeti jelleg és a korszerű tartalom. Mint minden kísértés és hazugság, ez is az első pillanatra igen csábító és megnyerő. Veszedelmes, mert az igazság látszatát hordozza magán. De csak az igazság látszatát, ami mögött az elzsidósodott magyarországi irodalomnak egyik legnagyobb hazugsága húzódik meg. Ezt a követelményt éppen azok nem hiszik és főleg nem valósítják meg, akik leghangosabban hirdetik, s megsértett olimpusi gőgükben tüzet okádva idézgetik. A baloldali, „elefántcsonttornyos” irodalom saját maga a legfőbb cáfolat ellenkező oldalról jövő bírálatok elé tartott védekező elve ellen. Mert, amikor csak tisztán irodalmat követelnek, amikor magukat a szépség révült rajongóinak adják ki, akiket semmi más mellékszempont nem tud szent elmélkedésük mélységeiből kizökkenteni, maguk példázzák, hogy minden irodalmi mű több, mint egyszerűen irodalom. A mű mögött ott van írójának egyénisége, többé kevésbbé (sic) elrejtett állásfoglalása, világnézete, álma, reménysége, erkölcsisége, hite és egész szelleme. A tiszta irodalom ürügye alatt jól értették a magyar könyvtermelés kisebb-nagyobb peterakói, hogy miként helyezzék el az egész magyar és keresztény szellem megrontására a maguk veszedelmes szüleményeit. A szépség leple alatt terjesztették azt, hazug, ami veszedelmes nemzeti és erkölcsi szempontból egyaránt. Az irodalomnak, már t. i. az ő u. n. irodalmuknak menlevelet követelnek keleti prepontenciával (sic) minden erkölcsi és világnézeti akadállyal szemben. S mi voltunk olyan könnyenhívők (keményebb ítéletet ne olvassunk magunkra), hogy ehhez való jogukat el is ismertük és kérésüket teljesítettük.

Így fejlődhetett ki az az irodalom, amely a szépirodalom ürügye alatt annak a világnézetnek fejtett és fejt ki még ma is káros propagandát, amelyet szerettünk volna már a letünt (sic) világ fel nem támadó termékének tudni. S ebben utolérhetetlenül első helyen áll az a Márai Sándor, akit most balkezes döntésével Akadémiánk tagjai sorába emelt. Nem hiába jelentkezett, mint szíve legteljéből megírt művével, az Egy polgár vallomásaival, valóban azóta és ma sem cselekszik mást műveiben, mint ennek a polgárnak a vallomásait közvetíti, tolmácsolja a legváltozatosabb formában. Márai személyében az a polgár vonult be az Akadémiára, akinek már a magyar élet utolsó helyéről is ki kellett volna vonulni. Az a polgár, aki miközben az irodalom sérthetetlenségét és területenkívüliségét hirdeti, a legkárosabb propagandát végzi azzal a közösséggel és földdel szemben, amely szállást, otthont és kenyeret ad balek módjára.

S egyáltalán nem mentő körülmény Márai Sándor keresztény származása. Sőt, a helyzet annál súlyosabb és ítéletünk annál szigorúbb. Mondják, a régi török világban az elrabolt kereszény gyermekekből nevelték a janicsárokat. S ezek a janicsárok lettek a nyugati és keresztény eszme legveszedelmesebb ellenfele, gyilkos pusztítói. A történelem már csak a rendkívül nagy forgalomra tekintettel is, gyakran, ismétli magát és régi műsorszámait kevés változtatással felújítja. Ha egy zsidó, irodalom címkéje alatt, nemzetköziséget, erkölcstelenséget, destruktív világnézetet hirdet, az több, mint természetes. A zsidó nem adhat mást, mint lényege. Amint oktalanság volna a tigristől elvárni a vértől való undorodást, amint a görénytől alig remélhetni illatszerek pótlását, úgy lenne esztelenség a zsidóságtól magyar, keresztény szellemet várni irodalmi „műveiben”. De amit nem lehet elvárni a zsidótól, azt meg kell követelni a kereszténytől! Az irodalom állítólagos szabadsága, sérthetetlensége hozzávetőlegesen sem hasonlítható össze azzal az értékkel, amit ez a szabadság veszélyeztet és esetleg megront.

Hogy pedig a polgári front is tudatában van Márai igazi jelentőségével, azt fényesen igazolja lapjának akadémiai taggá választása alkalmával írt tömjénzése: „a Magyar Tudományos Akadémia … nyilván nemcsak az írót jutalmazta benne, aki mai irodalmunkban az első helyek egyikét foglalja el, hanem azt a nagy és ma mindennél időszerűbb írói felelősséget is, amellyel Márai Sándor a nemzet és emberiség nagy eszményeiért helytáll (sic) és harcol”.

Melyek tehát azok a nagy nemzeti és emberi eszmék, amikért Márai írói szíve és polgári lelkülete lángol, mint egy hamisítatlan csipkebokor keleti díszében és illatában? Természetesen elsősorban a demokrácia. Az a demokrácia, amely szerinte „végül is győzni fog”. De hogyan? Márai erre is megadja olyan pontosan a választ, mint a pesti fantázia nemlétező cigányasszonya: „… de nem győzhet valamilyen történelmi pillanatban, csatatéren, kürtök búgása és zászlók lobogása közepette, mikor százmillió zsarnok hullája hever a harcmezőkön… Így, csak így nem győzhet a demokrácia. De győzni fog észrevétlenül, bennem…” Hogy az íróban máris győzött a „demokrácia”, az aligha kétes, de hogy mi jogon szegezi mellünknek a fenyegetést, hogy bennünk is győzni fog, azt már bajosabb kielemezni az író szépség levelekkel álcázott polgári lelkéből.

Mert stílszerűen ő még ma is a kielemzés polgári perverzitásáért, a pánszexuális, zsidó Freudért rajong, a nagy íróért és „fogalom alkotóért”, akit csak „vonyító és vinnyogó falkák” nem értenek meg és nem értékelnek.

Mint legnagyobb dicséretet zengik Márai felé, hogy egyik legeurópaibb írónk. Ami valóban igaz is. Csak tisztázni kell, milyen Márai Európája, hogy melyikért lelkesedik: a tegnapiért-e, ami visszahozhatatlanul elmúlt, vagy a maiért-e, vagy esetleg azért, ami csak most van a fogantatás titkában? Nem hagy kétséget! Néha hihetetlen őszinteségi-roham lepi meg, mint szívroham, vagy epegörcs negyven éven felüli, kényelmes életben elbetegeskedett polgárokat a Lipótvárosban. „Mikor a régi Bécs meghalt, írja legújabb „melléktermékében” – az én életemben is meghalt valami. Élni sokféleképen (sic) lehet, s természetesen lehet Bécs nélkül élni. Csak nem nagyon érdemes.” (Közbevetőleg ezek után, ha még a polgári írókra is vonatkozna a logika törvénye és a következetesség, nem volna szabad csodálkoznunk, ha egy reggelre a régi Bécs nélkül élni nem akaró író önhatalmúlag elköltözne ebből a csúnya árnyékvilágból, ahol csak lehet, de nem érdemes élni.) És a régi Páris (sic) kíséri Márait, ahol „hidak alatt csókolózik néger nőkkel”. Ehhez a régi Európához való rajongáshoz járul a szerelemnek az a beteges túltengése és a beteges szerelemnek dicsőítése, amely a polgári olvasóközönség számára a Márai-művek zamatját, savát és borsát megadja. Freudi őszinteséggel hirdeti a prostitúció diadalát és előnyét: „Legtöbbször fizetett nőkkel vagyok együtt”, mert „Pénz nélkül minden szerelmi kapcsolat unalmas lesz, elfonnyad és elalszik.” A vér és arany prózai és polgári kiadásban Márainál így erősíti a hazai erkölcsöket, s így teljesíti be a rajongó elismerést, amit most zengett róla egyik napilapunk: „Márai Sándor a meg nem alkuvó író példaképe. Soha, sem könyveiben, sem hírlapi cikkeiben, sem színpadi műveiben nem találhatott a közönség egyetlen olyan mondatot, amely a könnyű elismertetés, a népszerűség felé kacérkodva, engedményt tett az irodalmi értékek rovására.” Szóval az már az irodalmi értékek rovására ment volna, ha a fizetett nők, vagy a csókolózó néger bestiák helyett mást írt volna?

Szépirodalmi művekből vett idézetek esetleg másként hatnak kiragadva, mint összefüggésükben, de Márainál, a polgárnál az összefüggéssel, az egész lényeggel csak azt tudjuk igazolni, amit bizonyítanak ezek a „mérges virágok”.

Nem követelhetjük meg minden írótól, hogy a népi vonalon haladjon, ám különös és feljegyzésre érdemes, hogy Márai egyik legutóbbi, s a szerelmet a legkülönbözőbb oldaláról körül nyáladzó regényében a paraszti sorsból kiemelkedett főhősnőt, mint tolvajt üti le, aki ezt a rabló ösztönt a mély sorból hozta. Mintha a lopás a polgári körökben ki volna zárva elvileg és gyakorlatilag…

Az ügyes szakmai, „kéz kezet mos” „hírverés” ezek ellenére is úgy tudta beállítani Márait, mint „keresztény” írót. Nos, azok számára egyik legutóbbi cikkében ugyancsak csattanós érvet adott. „Őrült álmodozó, aki az emberektől önzetlenséget remél, vagy követel.” És éppen most írja ezt a „meg nem alkuvó” s népszerűségre mit sem adó, igen magas esztétikai igényekkel kikovácsolt mondatot, amikor milliók hozzák meg a hősi áldozatot, amikor a holnap közössége csakis a több áldozaton és nagyobb szolgálaton, a háttérbe szorított egyéniségen épülhet fel…

Pedig az Akadémia legújabb „halhatatlanjának” jó lett volna visszaemlékezni arra a kapitányra, aki 1825-ben önzetlen áldozatával vetette meg alapjait annak az intézménynek, ahová most Márait egy ország csodálkozására beválasztották és ezt a kapitányt nem „őrült álmodozónak” tartottuk, hanem a legnagyobb magyarnak.

Kovács István dr.

FORRÁSKÖZLÉS VÉGE

Felhasznált irodalom

Bogárdi Szabó István: Csak. Dr. Szabó István gondolatai a Kossuth Rádióban 2011. január 2-án.

Horányi Károly: Az akadémikus Márai Sándor. Kortárs, 2002/4.

Monostori Tibor: Új református bálványok. Élet és Irodalom LXV/20. szám, 2021.

Monostori Tibor: A magyar Wallenberg: legenda vagy valóság? Soos Géza élete és műve. Magyar Narancs XXXIII/28. szám, 2021.

Paksa Rudolf: A magyar szélsőjobboldali elit az 1930-as évek elejétől 1945-ig. Doktori disszertáció, ELTE BTK, 2011. Témavezető: Romsics Ignác.

Paksa Rudolf: Az Új Európa. Rubicon 2004/11.

Új Európa, 1942/5.

Szerző: Monostori Tibor PhD, közgazdász, történész

A címlapkép forrása: Unsplash / Melissa Griffin.