Ma Magyarországon a legmarxistább gondolkodók éppen a kormánypártokat támogató lapok újságírói és a keresztény fundamentalisták. Monostori Tibor írása

Ideológiai alapú, végsőkig vitt „osztályharc”, determinista történelemszemlélet, az extraprofit-adó és a rezsicsökkentés indokolása, a gazdasági „háttérhatalom” és az ellenség ideológiai alapú démonizálása, a politikai ellenfelek elleni karaktergyilkosság, kétbites világmagyarázatok és apokaliptikus jóslatok – mind olyan eszközök, amelyeket a szellemileg kiüresedett szélsőjobb a sokszor megbukott és cáfolt szélsőbaloldali ideológiáktól és politikai gyakorlatból vett át – nem először a történelemben.

Neomarxista Nyugat?

Mindannyian hallottuk már a radikális és szélsőjobb, alt-right, új jobboldal vagy épp fundamentalista blokk celebjeitől: a liberális és baloldal woke és (neo)marxista ideológiát követ. Varga Judit igazságügyi miniszter nem akar neomarxista birodalmat Európából, Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója újmarxista baloldalról és neomarxista forradalomról beszélt, Bayer Zsolt publicista pedig idén arról értekezett, hogy az új német kormány tele van „kommunista, (neo)marxista seggfejekkel”.

Mindebből szerintük (amolyan adu ász érvként) egyenesen következik, hogy a neomarxista ideológiát követők közvetlenül vagy közvetetten kommunisták és szélsőbaloldaliak, tehát egy elnyomó diktatúra és ideológia szimpatizánsai, követői, vagy az azt megvalósítani akarók. Ergo szélsőségesek, ők ezzel szemben egyszerű konzervatívok, sőt szabadelvűek, és a szélsőségnek még az árnyéka sem vetülhet rájuk. Aki esetleg ezzel vádolja őket, az alapvetően téved, a „balliberális” oldal pedig jobban tenné, ha meghúzná magát.

Ezek a mindennapi kiszólások nemcsak a politikusoktól és újságíróktól érkeznek, hanem a keresztény fundamentalisták érvelésrendszerébe is beépültek. Szabados Ádám szerint a sátáni Marx eszméi diadalmaskodtak a nyugati egyetemeken, Márkus Tamás a mainstream protestantizmust boronálta össze neomarxista ideológiákkal.

A (neo)marxizmus igazságai és bukásai

Már egy felületes vizsgálat azt mutatja, hogy éppen a fentebb említett szerzők képviselik a neomarxizmus legszélsőségesebb irányait, és az általuk érvként használt gondolatok valójában ideológiai marketinglufik. Kezdjük az utóbbival.

Egyrészt, a marxizmus és neomarxizmus számos (gazdasági és társadalomtudományi) tétele tudományosan bizonyított vagy valószínűsíthető tény, ezért Marx tudományos hipotézisei egészének ördögiként való beállítása épp olyan bődületes öngól, mint amikor Magyarországon ugyanők a felvilágosodásból eredeztetik a modern társadalom erkölcsi romlását és hanyatlását. A marxizmus magjában található tudományos felismerések egy része (például az osztályharc és elnyomás, egyes gazdaságelméleti felvetések) ma már minden politikai párt cselekvési eszköztárába beépült és anélkül elképzelhetetlenek. Ezzel szemben a szélsőjobb ideológiák alapjait (fajelmélet, rasszizmus, sovinizmus stb.) a 20. század közepére a modern tudományok alapjaiban és teljeskörűen megcáfolták (noha újabban, éppen a neomarxizmussal riogatók körében igen erős szimpátia él az ilyen ideológiákat követők irányában).

Másrészt, noha a neomarxizmus a 20. század első kétharmadában jelentős erőt képviselt, mára, 2022-ben egy jelentéktelen áramlattá vált. Marx jóslatai nem váltak be, számos tétele egyszerűen nem állta ki az idő próbáját és teljesen értelmezhetetlenek a mai világgazdasági és -politikai környezetben. Ezt mondja Walter Laqueur és mások. Oliver Nay legfrissebb, vaskos politikai filozófiatörténete például említést sem tesz a neomarxizmusról, amikor az utóbbi évtizedek eszmetörténetét taglalja.

A fentiek miatt kijelenthető, hogy ma minden felelősségteljes politikai szereplőnek legalább kicsit neomarxistának kell lennie a szó eszmetörténeti értelmében, hiszen a marxizmus és a neomarxizmus (számos tévedésük mellett) létező és alapvető jelenségeket is feltártak. Ha úgy tetszik, a teremtett világ törvényszerűségei közül mutattak rá néhányra, és beépültek az egyetemes kultúr-, gazdaság- és politikatörténetbe, amelyek újra és újra előveszik egyes megállapításait. Sokszor akkor is hivatkoznak rá, amikor legfeljebb felületesen vagy közvetetten lehetne (pl. a feminizmus egyes irányzatai esetében). A „marxizmus” a „radikális változás” egyik szimbólumává vált, és ezért néhány területen szeretnek benne előképet látni, de ez gyakran nem több, mint pusztán szimbólum vagy hívószó.

Ebben az értelemben számos friss eszmetörténeti fejlemény a marxista és neomarxista hagyomány nemes és értékálló elemeit követi. Ez látható például a Black Lives Matter jogvédő mozgalom mérsékelt szárnya és célkitűzései esetében, amely mellett (hogy egy példát mondjunk a sok ezerből) kiállt az amerikai profi kosárlabda liga, az NBA teljes vezetése, ideértve több tucat keresztény kosárlabda sztárt, például a jelenlegi legnagyobbat, Steph Curryt. Amikor nyugat-európai jobb- és baloldali kormányok segítenek a benzinár csökkentésében, az bizonyos értelemben közvetetten szintén marxista indíttatású kezdeményezés, akárcsak az, amikor női kvótákat vezettek be pártokban vagy intézményekben, vagy támogatták az LMBTQI+ mozgalmak érdekérvényítését és az érzékenyítést. Utóbbit egyébként például a Magyarországi Református Egyház is évtizedek óta teszi (az érzékenyítés szót használva) több társadalmi csoportban, például a magyarországi cigányok között.

A szélsőséges neomarxizmus magyarországi képviselői

Természetesen a (neo)marxizmus mint tudományos irányzat éppúgy elnyomó ideológiává és egy diktatúra alapjává tehető, mint keresztény teológiák vagy épp szélsőjobboldali ideológiák. Ezek között egyébként számos közös vonás felfedezhető, több ismert kísérlet történt például a nemzetiszocializmus és a sztálinizmus összehasonlítására.

Ami hazánkat illeti, az ideológiai alapú, végsőkig vitt „osztályharc”, a determinista történelemszemlélet, az extraprofit-adó és a rezsicsökkentés magyarországi indokolása, a gazdasági „háttérhatalom” és az ellenség ideológiai alapú démonizálása, a politikai ellenfelek elleni karaktergyilkosság, a kapitalizmus-kritika, a kétbites világmagyarázatok és apokaliptikus jóslatok olyan eszközök, amelyeket a szellemileg kiüresedett szélsőjobb a sokszor megbukott és cáfolt szélsőbaloldali ideológiáktól és politikai gyakorlatból vett át – nem először a történelemben. Propaganda, indoktrináció, a tudományosságra, de valójában az áltudományokra, illetve a természeti törvényekre való hivatkozás, az állampárt és a hatalomkoncentráció, a kommunikációs egyeduralomra való törekvés, a személyi kultusz, a társadalommérnökösködés, a xenofóbia, az állandó, szüntelen ideológiai harc, a liberális demokrácia ellenségként való kezelése, az individualizmus- és szabadságellenesség sorolhatóak még ide.

A Mandiner hetilap újságírói és a cikkeiket állandó hivatkozási alapként felhasználó keresztény fundamentalisták (akiket a Mandiner maga is rendszeresen szemléz vagy meginterjúvol) éppen ezeket a gyakorlatokat követik. A megjelenő cikkek és elemzések áttekintése jól mutatja, hogy szemben a globális és magyar események teljességéről számot adni igyekvő orgánumokkal (mint amilyen a Telex, az Index vagy más országos portálok), a Mandiner szinte kizárólag ideológiai és osztályharcos alapon közöl cikkeket, a teljes orgánumot azok szolgálatába állítva. Az ellenzék elleni küzdelem, a kultúrharc és az összetett gazdasági, történelmi és kulturális folyamatok értelmezési keretének leszűkítése jellemzik a hasábjait, az ideológiai osztályharcon és az elnyomás alapú érvelésen (üldözött magyarok, üldözött keresztények, üldözött kormánypártok) nyugodva. Mivel a magyar radikális, új és szélsőjobb rasszra, vallásra, nemi beállítottságra már nemigen tud szalonképesen hivatkozni (sőt, a magyarországi muszlimokkal a keresztény fundamentalisták hirtelen meglepően jóba lettek, és már vannak meleg celebek jobboldalon is), a magát jobboldalinak nevező magyarországi sajtó legalább részben (és szükségszerűen) neomarxista alapon kezdett el működni a kormánypártok hatalmának megőrzése érdekében.

Összefoglalva: a (neo)marxizmus néhány időtálló megállapítása mára az egyetemes gondolkodás és kultúra részeiként közkinccsé vált, politikai oldalaktól függetlenül. Aktuális eszmetörténeti frissessége és hatása csekély. Annak szélsőséges formája és eszköztárának szolgálatba állítása ma Magyarországon leginkább a kormánypártokban és azok holdudvarában és sajtójában érhetőek tetten. Ők azok is, akik azokat a baloldali és liberális irányzatokat, amelyekre valamelyest hatottak a marxizmus és neomarxizmus mérsékelt értelmezései, szélsőségesen marxistaként bélyegzik meg, és ezzel globális jelentőségüket nagyságrendekkel valós hatásuk felett értékelik és túldimenzionálják.

A neomarxizmus, amennyiben egyrészt tényleg Marx eredeti tanításait, másrészt a legszélsőségesebb megnyilvánulási formáit, harmadrészt narratíváinak, értelmezési keretének és dimenzióinak kiemelt, minden mást felölelő felhasználását és a tények ilyen alapú megközelítését vesszük, az egyik leganakronisztikusabb filozófia és eszmetörténeti áramlat a 21. században, amivel politikus, közíró és eszmetörténész rokonszenvezhet. Magyarországon a kormánypártok tagjai, az őket támogató sajtó újságírói és a keresztény fundamentalisták teszik ezt.

Szerző: Monostori Tibor PhD, közgazdász, történész