A kérdést akár lezártnak is tekinthetnénk azzal, amit Brecht mondott erről: „Isten, amikor a nemi- és a kiválasztószerveket egybeszerkesztette, egyszer s mindenkorra jellemezte magát.” De én most máshová tenném a hangsúlyt. Kurdi István írása

Előző bejegyzéseimben igyekeztem megmutatni, mennyire méltatlan és ellentmondásos elképzelés a gondviselésé. Ám ha mégis igazolni szeretnénk a működését valami olyan példát keresve, amely minden valószínűséget meghazudtolva isteni beavatkozást sejtet, aligha találnánk alkalmasabbat, mint azét az emberét, akinek több mint harmincszor törtek az életére, de mindig megmenekült. Igen, Adolf Hitlerről beszélek. A leglátványosabb az 1944 júliusában elkövetett bombamerénylet volt, amelynek során Hitler főhadiszállása romhalmazzá vált, négyen meghaltak, de a Führer nem volt köztük. Erre mondják a hívők, hogy Istennek még tervei voltak vele. A kapitulációig hátralévő tíz hónapban még meg kellett halnia több millió gyereknek, nőnek, férfinak, gázkamrákban, a frontokon, az otthonukban.  

De az is lehet, hogy Isten puszta szimpátiából vigyázott rá. Ő, aki az „örökké tartó Auschwitzot” (A. Koestler) kitalálta, felismerte Dolfiban a rokon lelket.

Hitler maga is csodaként élte meg a megmeneküléseit, küldetéstudata megszilárdult, sérthetetlennek hitte magát.

Isten mindig is kedvelte a népirtást, hogy csak az Özönvizet, Szodomát és Gomorát említsem. Az Ószövetség ezen felül több olyan tömegmészárlást ír le, amelyben az Úr nem saját kezűleg járt el, hanem szent emberei által: „irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg a férfiakat és a nőket, a gyermekeket és a csecsemőket, az ökröket és a juhokat, a tevéket és a szamarakat!” (I. Sámuel 15;3) Úgyhogy a kőtáblákon bizonyára volt apró betűs rész is.

Minderre a koronát Isten „a saját egyszülött fiának” halálra adásával tette fel, az egészen brutális halálra adásával. (Fiának? Nem becsülöm semmire a teológiát, de Jézus égi fogantatásának és születésének részleteit szívesen meghallgatnám egy teológustól. Már csak a szórakozás végett.) Azért adta halálra, mint hírlik, hogy bennünket megmentsen a bűneink túlvilági következményeitől. Azért adta halálra, mert így döntött. Mert szereti a brutális megoldásokat az általa teremtett problémákra. Ma, ha valaki halálra adná a saját gyermekét másokért vagy mások helyett, nyomban a börtönben vagy diliházban kötne ki. Itt, a Földön, a gyarló emberek között. Igaza van Jungnak, a teremtmény erkölcsileg meghaladta a teremtőjét. Már régen.

Hogyan lehetséges ez? Hiszen számára a jövő is nyitott könyv, tanulhatna belőle. Jung itt zsonglőrködni kezd a mindentudással, amit Isten nem mindig vesz igénybe, és a mindenhatósággal, amit szintén nem mindig… Az én vulgáris gondolkodásmódom nem rendül meg a mentális tűzijátékoktól. Van itt egyszerűbb magyarázat is.

De azért érdemes meghallgatni Jung magyarázatát. Isten azért nem veszi igénybe a mindentudását, mert gyakran eluralkodnak rajta az indulatok. Sőt, kifejezetten szereti átadni magát az indulatainak. Sajnos Jung elmulasztotta diagnosztizálni Istent, én meg nem vagyok pszichológus.

Az, hogy még Jung is képes emberi indulatokat tulajdonítani Istennek, és ezzel profanizálni és lealacsonyítani az Univerzum teremtőjét, igazán meglepő egy ennyire kivételes koponyától. Mert egyébként az a tény, hogy a Szentírás ókori nomád birkapásztorok sátraiban született, sok mindenre magyarázat. Ha viszont isteni kinyilatkoztatásnak tekintjük, felér egy beismeréssel, egy kendőzetlen önjellemzéssel olyan valakitől, aki bármilyen gazságra képes, és erre büszke is.

Felmerül a kérdés, hogy miért nevezzük mi Jóistennek, amikor tudjuk, hogy féktelen pusztításra hajlamos, zsarnoki módon megbosszulja az engedetlenséget, durván személyválogató, önkényes és rapszodikus, minimum a komplex teátrális személyiségzavar jellemzi. Nem más ez, mint szómágia, amivel le akarjuk kenyerezni, megvesztegetni, hogy – legalább hozzánk – valóban jó legyen. Mert tudjuk, hogy rettenetes is lehet. Naponta biztosítjuk hitünkről, lojalitásunkról, dicsérjük énekkel és imával, mert nagyon félünk tőle.

Sokan addig hajtották az imamalmot, mígnem arra jutottak, hogy Isten maga a Szeretet. Ami a semmitmondó vágyfantázia tiszta megjelenése, a valóság naiv tagadása. Ám aki idáig jut, az már hátat fordított az egyházak tanításainak, amik mégiscsak mélyebbek. Mert önmagunkról festenek gazdagabb és kevésbé hízelgő képet. Az istenképünk ugyanis minket jellemez, csakis minket.

Az a majom, aki állati lelkét

az égre vetítve szörnyű idolt,

Allah és Jehova despotikus képét

kőbe faragta, papírra vetette,

ő égjen egyedül a gyehenna tüzében!