A magyar fundamentalisták újra benyújtották igényüket a nemi szerepek visszaváltoztatására. A férfiasság válságáról férfitársaságban lamentálni mindig könnyebb volt, mint kimenni a terepre és felszegezni magukat a keresztre. Monostori Tibor írása

———-.

Mielőtt a fohászt elmondanám, néhány gondolat egy régi-új társadalom-modellről. Megszokhattuk, hogy a fundamentalista és ultrakonzervatív oldal az úgynevezett női és férfi szerepek komplementer jellegét hangsúlyozza. E szerint, noha a nők és a férfiak Isten színe előtt egyenlők, más a funkciójuk, felelősségük a társadalomban. A nézet mára posztmodernné szelídült. Többségük nem emel kifogást az ellen, hogy nő vezessen céget, kosárcsapatot, országot, hadsereget és férfiak tömegét, akár korábban ismeretlen, demokratikus döntéshozatali mechanizmusokon keresztül. Nem is tehetnek mást, máskülönben kizárnák magukat a társadalom belső, anyagi, kulturális rendszereiből.

 Mi marad akkor? Jobb híján az egyházszervezet és a házasságok és családok. Ezeken a helyeken (szerintük) még a férfi a vezér. Övé a végső szó. Mondják ezt annak ellenére, hogy a tudományos eredmények és tapasztalatok (ha úgy tetszik, Isten hamisítatlan igéi) arról szólnak, hogy a nők általánosságban ma már képzettebbek, műveltebbek és számos területen jobb vezetők. Annak ellenére, hogy a komplementarista (valójában ál-patriarchális) nézet szembe megy sok-sok generáció vérén kivívott alapvető esélyegyenlőségi normákkal és a nemek közötti egyenlőséggel.

A helyzet rosszabbodik. A fundamentalisták újra benyújtották igényüket a világi társadalom nemi szerepeinek újrafelosztására. Efelől eddig sem volt kétségem, és a 2022. év ennek jó példája.

Szabados Ádám egy ellenzéki párt volt elnökének nagy port vert babahordozós képét látta szükségesnek dekódolni: szerinte azt üzeni, hogy „az apa szerepe és az anya szerepe között nincs lényegi különbség. […] sőt, ezek a szerepek valójában nem léteznek. Illetve csak társadalmi konstrukciók. És meg is érkeztünk abba az egalitárius értékvilágba, ahonnan nyílik tovább az ajtó a genderelméletek felé.” Ettől összerándult a gyomra, mert a képen ő nem lát apát.

Folytassuk. „Pedig a férfi minden lehet, csak nem áldozat. Aki ezt nem érti, az már beáldozta a férfit; a plüssmackók és pelenkák mellé állította és babahordozót tett rá. Senki ne értsen félre: én is játszottam a gyerekeimmel. És mondom: a feneküket is kitöröltem, ha kellett. Cumisüveggel is etettem őket. Nem ez a baj.” Az a baj szerinte, hogy az emberek nem fogadják el a nemek közötti aszimmetriát.

Egy olyan században olvasom ezt, amikor számos férfi ismerősöm ment apasági szabadságra. Volt, aki többször is, mert a házaspárnak így volt jobb. Akik nem néha, nagyvonalúan hozzányúltak a gyerekükhöz, ha kellett, hanem szinte 24/7-ben gondozták őket. És apa és fiú maszkulinok maradtak, anya és lánya pedig femininek, sőt maszkulinabbak és femininebbek, mint valaha. Ha ez számít egyáltalán valamit, és nem az számít, ki mennyire él Krisztusra mutató életet és építi Isten országát.

Van még tovább. „Ki hiheti őszintén, hogy a mai kor súlyos identitásválsága nincs kapcsolatban az apaszerep válságával? Ha a férfit is az anya immanens szerepére buzdítják, az apa szerep szűnik meg. […] És felnő egy nárcisztikus generáció, amelynek jogai vannak, de kötelességei nincsenek, … amely képtelen nemet mondani, ezért a kitartó igenre sem képes.”

A szerző nincs egyedül. Egy másik fundamentalista think tanknél (Karl Barth svájci teológus írásai kapcsán, vele egyetértően) azt olvashatjuk, hogy a nő „lényében és létezésében a férfié, hiszen arra rendeltetett, hogy a segítője legyen … A nőnek az a rendeltetése, hogy a férfi mellett legyen, […] elsősorban nem a férfi tartozik a nőhöz, hanem a nő a férfihoz.” Az, hogy a férfi sorrendben az első, az „a nő dicsőségére szolgál, amely bizonyos tekintetben még a férfi dicsőségét is meghaladja. […] A nő nélkül a férfi nélkülözné a dicsőséget. Nélküle a férfi nem lehetne Isten dicsősége sem. A nő esetében ez egy, a maga módján felülmúlhatatlan megtiszteltetés […].”

Mondja ezt megint – nem egy nő, hanem egy férfi, a Szentírás azon részeit idézve, ahol két verssel korábban az szerepel, hogy „minden asszony, aki fedetlen fővel imádkozik vagy prófétál, szintén szégyent hoz a fejére, mert ugyanolyan, mintha megnyírták volna.” „… magától értetődő, hogy [a nő] a férfiembernek van rendelve, és egész létezésében a férfiért van” – olvashatjuk még.

Félreértés ne essék, mindenkinek szíve joga azt hinni, amit gondol, és lehetnek olyan szeretetkapcsolatok, ahol ez működik, sőt. Miért ne? Különbözőek vagyunk. Ám ezt egyedüli igazságként és működő modellként tételezni – biztos, hogy ez a jó út? Az igazi probléma az, hogy a fundamentalisták feláldoznák a társadalmat a hagyomány oltárán. Ugyanis, ha elindulnánk (vagy visszafordulnánk) az általuk jelzett irányba, mi lesz a következő lépés? Ugyanaz, ami minden szélsőséges esetben, legyen az bal-, jobb-, liberális vagy bármilyen párti szélsőség esetén.

Abban a pillanatban, hogy ez a (nem szubkultúraként, hanem vezető gondolatként) meghaladott modell többségbe kerül, meg fognak jelenni köreikben azok a csoportok, akik még többet szeretnének: a nők maradjanak otthon, és ne, ne legyenek vezetők, ne vezessenek céget, országot és hadsereget, ne legyenek lelkészek, ne prédikáljanak, végképp ne prófétáljanak. Ha lehet, igazából iskolába sem kellene járniuk többet. A bibliai családmodell kibontakoztatásához ugyan mi szükség a görög irodalom, a másodfokú egyenlet és a kovalens kötés ismeretére? Voltunk már ott, és egész jól, évezredekig működött, nem? Mert néha ilyenek ezek a férfiak. Isten dicsőségére.

Mindez nem más, mint a Biblia egy bizonyos korhoz kötött értelmezésének bálványozása.

Ugyanezeket a gondolatokat visszhangozta nemrég egy baptista alkalom. Az előadó a női értékek közé az együttműködést, kedvességet, egységet, alárendeltséget, a férfi értékek közé az önállóságot, veszélyességet, erőt, magabiztosságot, a konfliktusok vállalását, a versengést, az erőhöz vonzódást helyezte, és kifejtette, hogy sok férfi azért nem jön az egyházba, mert az túl femininné vált. Később meg is kapjuk: itt az ideje, hogy mi férfiak „fogakat növesszünk, hogy veszélyessé váljunk”.

Itt is van tovább: „Régen a férfiak munkabírása, fizikai ereje, kitartása és bátorsága kellett ahhoz, hogy legyen megélhetés, béke és jövő egy család és egy társadalom számára.” […] „A nő gyereket tud szülni, de férfit csak a férfi tud szülni.” Ehelyett olyan korban élünk, hogy „mindenkihez mindenhez van joga”.

Értjük? Régen jobb volt, igaz, hogy a nők (az anyák!) nem szavazhattak, nem tanulhattak, de az anya kisfiújából legalább a férfi beavatási szertartásokon lehetett igazi férfi. Egy másik nagy probléma, hogy „nők nevelnek fel bennünket az iskolában, a férfiak 8-10-12 órát dolgoznak”, és így tovább. Egy másik pedig a kulturális nyomás, ami úgy mutatja be a férfiasságot, ami „szükségtelen, sőt veszélyes.” A filmekben női hősök, női vezetők vannak. Van még szó a gyenge, hisztis (!), irracionális nőkről és arról, hogy „van, ahol még szükség van férfiakra és nincsen késő”.

A (természetesen) idézett Jordan Peterson olvasása helyett szívesen ajánlok előfeltételként jogtörténeti és -szociológiai kurzusokat az előadás meghallgatásához.

Van még egy rossz hírem: régen ezek a bizonyos példamutató keresztény férfiak jellemzően nem igazán voltak jelen a gyerek életében azok legformatívabb időszakában. Részben azért, mert egyáltalán nem voltak otthon, részben meg azért, mert nem különösebben érdekelte őket. Lett is belőle elég személyiségprobléma és társadalmi krízis.

Mindezek után én most inkább egy rendhagyó fohászt intézek a Nőkhöz és mindenkihez. Fohászt a férfiakért, és a fundamentalista, ciszhetero férfiakért is. Annak reményében, hogy a férfiak részéről a kérdésben igen fontos önreflexió nem abban fog kimerülni, hogy megkeresik annak módját, hogy miként tudnak újra felülkerekedni a nőkön, és valahogy tiszteletet kelteni bennük, azzal az ürüggyel, hogy az ezer évig bevált, de (hála Istennek) meghaladott szabályrendszereket újra bevezessék. Hogy megpróbáljanak egymás között olyan technikákat és narratívákat kidolgozni, amikkel valahogy képesek meggyőzni a nőket és magukat arról, hogy ami tesznek, az egyszerre mindenkinek jó, versenyképes és biblikus. Azoknál a nőknél próbálnak okosabbak lenni, akikkel szemben már épp egy kör hátrányban vannak, de valamiért nekik úgy tűnik, hogy épp mögéjük kerültek, és ezért megpróbálják megelőzni őket. Tanulni kellene és illene tőlük végre.

Az önreflexiónak mindig a múlttal való szembenézéssel kell kezdődnie, a jelen vizsgálatával folytatódnia, és azzal a reménnyel feltöltődve zárulnia, hogy Isten a történelem és a jövő ura. A változásokat, amennyiben azok már ellentmondást nem tűrőek, nem elfogadnunk kell, nem beletörődnünk, hanem azokat felvállalni és utána derűsen, egymásba és a szélbe kapaszkodva építeni tovább Isten országát, amiben az aktuális női-férfi szerepek pusztán másodlagos fontosságú, múló és állandóan változó minták. A komplementarista mocsárba egyre mélyebben ásó hagyományőrzők valamiféle kétes értékű stabilitás oltárán áldoznák fel, a Genezist és Pál leveleit lobogtatva, milliárdok évszázadok alatt kivívott törékeny jogait.

Meglátásom szerint azt nem érti a fundamentalista oldal, hogy a nemiségünk nagyon is elsőrendű fontosságú attribútumunk, de éppen akkor nem azok, amikor Krisztushoz hasonlóvá akarunk válni és Isten országát építeni.

Fohászom szándékosan szigorú, de nem azért agresszív, mert a fenti szerzők hiányolják ezt a mai férfiakból. A Biblia bizonyos értelemben egy rózsaszín fiúregény, és megértem, ha ez sok srácnak nagyon tetszik, de milyen csodálatos, hogy a következő részeket végre férfiak és nők, és minden nem együtt írhatjuk, miután együtt megváltozhattunk. Hála, hála, hála!

Akkor következzék a fohász.

Kedves női es mindennemű embertársaim!

Kérlek, ne bántsátok a „férfiakat” a bugyuta, faékegyszerűségű vicceikért, a (néha) igénytelen étkezesi-, ruházkodási és minden egyéb kultúrájukért, a szín-, íz-, illat-, szag- és érintéstévesztéseikért, az olvasási nehézségeikért, a Hupikék Törpikék bonyolultságú, rétegzettségű, színvonalú és értékű Star Wars-, Gyűrűk Ura- és James Bond-részekért.

Kérlek, ne bántsátok őket a sok tízezer elindított háborúért és azok minden következményéért. Ne is dicsérjetek meg őket azért, mert a halottak hegyei fölött végül bölcsen békét kötöttek.

Kérlek, ne bántsátok őket az engesztelhetetlen, misztikus felsőbbrendűségtudatukért, az értelmetlen hobbikra költött, családtól elvett milliókért, az őket „érő” és nekik járó évezredes pozitív, sőt szent diszkriminációért, és amiért a Szentháromság nagyjából körülbelül legalább kétharmadát még mindig férfi princípiumúnak tartják a (szerintük) bináris skálán, miközben már az AI is itt kopogtat az összes ajtón és ablakon.

Kérlek, ne általánosítsatok, a fentiek egy része egyértelműen csak a látszat, a felület. Kaparjátok meg a felületet, poroljátok le a kispolszkijukat helyettük is, üljetek be a Ladájukba, adjatok nekik egy ölelést a BMW-nek mondott használtautó-cabriójukban, térdeljetek le az egójukhoz, hisz alig látszik ki a fűből. Emeljétek fel őket, simogassátok meg a buksijukat, sokat stresszelnek így is, ne súlyosbítsátok a kardiovaszkuláris rendellenességeiket.

Kérlek, találjátok meg bennük a szépet és különlegeset, és ne mondjatok le teljesen a felnőtt egyedekről sem, noha koncentráljatok a kisebbekre. Érezzétek a puszta erejüket, néha nagyon is jó vezetők, egyébként ti is súlyosan felelősek vagytok, hogy ilyenek lettek. Tanítsátok és gyógyítsátok őket, higgyetek a fejlődésükben, ismerjétek fel áldozataikat mindkét értelemben, engedjétek el a fületek mellett a bántásaikat, terelgessétek őket a jó irányba, amíg még lehet. Ha pedig tényleg bízhattok és támaszkodhattok bennük és rájuk, adjatok értük hálát!

Kérlek, Gaiaként őrizzétek a lángot és vigyétek át a szerelmet es a valódi hitet, puritanizmust és lázadást a túlpartra. A helyzet korántsem reménytelen, és bárki bármit mond, és világvégét vizionál a hét végére, a két princípiumnak még sok száz millió évig együtt kell élnie valamilyen formában. Érzékenyítsetek a társaitokat, barátaitokat is és ne feledjétek: a “férfit” is Isten teremtette, noha elég gyorsan meg is bánta, és pár percre rá kizavarta az Édenkertből. Ez már eleve nem kezdődött túl jól, sőt botrányosan kezdődött, bár végül hagyott nekik pár ezer évet (mások szerint pár százezret) a bizonyításra, mert rendíthetetlenül hitte, és legbelül talán még mindig hiszi egy kicsit, hogy ott van bennük mélyen a kakaó.

Még valami. Most, hogy végre kezditek átvenni legalább felerészben az irányítást, ne feledjétek, ahogy a példa mutatja: magasról lehet a legnagyobbat esni.

Ámen.

Szerző: Monostori Tibor, közgazdász, történész