Amikor a pszichiáter is az egyházi szexuális bántalmazókat védi – Egy bátor áldozat válaszol

Amikor a pszichiáter is az egyházi szexuális bántalmazókat védi – Egy bátor áldozat válaszol

Amikor a pszichiáter is az egyházi szexuális bántalmazókat védi – Egy bátor áldozat válaszol

A Felszabtér blog szerkesztősége levelet kapott Imrétől, egy katolikus szerzetespap által évekig szexuálisan bántalmazott áldozattól. Imrét felháborította és lelkileg is megsebezte Hardy Júlia pszichiáter cikke, ami egy egyházi lapban, a Pannonhalmi Szemlében jelent meg. A pszichiáter írásában közvetlenül is utalásokat tett Imrére, akinek történetét. Perintfalvi Rita Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban könyvéből ismerhette meg. Hardy Júlia azonban mégsem az áldozatok, hanem az elkövetők oldalára állt. Imre ezért szeretne neki most nyíltan üzenni és néhány fontos kérdést feltenni. Imre levelét teljes terjedelmében közöljük.

„Hardy Júlia Hiba a túlvállalásban című írása, mely a Pannonhalmi Szemle 2021. XXIX/3. számában jelent meg, reflexióra késztetett. Bár a célja Perintfalvi Rita Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban c könyvének kritikája volt, személyesen is megszólítva érzem magam. Imre vagyok, akit a cikk írója úgy említ, mint kamaszkori szexuális visszaélést elszenvedett férfit, akinek története 64 oldalon keresztül olvasható a könyvben.

Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat c. könyve

Érintett vagyok szexuális abúzus áldozataként, és érintett vagyok a kritizált könyv szereplőjeként is. Fontosnak érzem, hogy így negyvenen túl, és a történteken, valamint annak következményein évek óta terapikusan dolgozó, a traumafeldolgozás jelentős mérföldköveit magam mögött tudó felnőtt férfiként visszajelzést adjak. Dühít, hogy kívülről milyen torznak látszik a szexuális zaklatás világa, és szeretnék az Olvasónak némi rálátást adni az „innenső oldalról”, a túlélő áldozatok oldaláról. Visszajelzéseim saját szubjektív gondolataim, írok arról, hogy nekem mi fontos, nekem mi jelent vagy jelentene támogatást és segítséget, ez azonban nem feltétlenül tükrözi más áldozatok, vagy bármely más személy érzéseit, szempontjait. A cikk a Rita által indított segítő csoportról is említést tesz, így erről is szeretnék szót ejteni. Az írásban néhány csoporttag sorstársam visszajelzése is inspirált.

A könyv fontos és megkerülhetetlen

Hardy Júlia (a továbbiakban: szerző) már rögtön a cikk elején maga is elismeri, hogy Rita könyve „fontos” és „megkerülhetetlen”. Ezzel egyet kell értsek: úgy érzem, Magyarországon jelenleg lehetetlen bármilyen szinten is úgy foglalkozni az egyházon belüli szexuális zaklatás témájával, hogy a könyvről nem veszünk tudomást. Ez a lehető legteljesebb magyar nyelvű kiadvány több mint 400 oldalon, sőt, a maga nemében egyetlen. Személy szerint beszereztem és elolvastam Marie Keenan könyvét is, melyet a cikk szerzője igencsak nagyra értékel. Azt bizony számomra nehéz volt olvasni a bonyolult és „túl tudományos” nyelvezete miatt, Rita könyvét azonban egyáltalán nem. Szövegileg könnyed, közérthető, érzelmes, magával ragadó; pusztán egyetlen szempontból lehet nehéz az olvasása: az olvasó lelke miatt. Az érzőszívű olvasó könnyen maga is traumatizálódhat ily szörnyűséges történetek megismerése során.

A dialógus fontos, de ebbe vegyék bele az áldozatokat is!

A szerző először „elismerte” Rita és a könyv „erényeit”, hogy aztán annál durvább támadásba lendülhessen. Igen, abban egyetértünk, hogy végre van valaki, aki nem az áldozatokat áldozza fel ismét az egyház tekintélyének oltárán, hanem nyíltan mer beszélni magáról a jelenségről és annak strukturális okairól. Örülök, hogy az is megfogalmazódik, hogy a panaszokat elkenni akaró vezetőket felelősség terheli. Majd következik ez a rész: „Elementáris szüksége volna a szerzőnek is és az egyháznak is arra, hogy legyen dialógus, meg tudják hallani egymás érveit, együtt tudjanak működni; hogy az elhallgatás helyett meghallgatás legyen, és differenciáltan tudják véleményüket kifejezni.”

Én pedig most szeretném elmondani, hogy nekem az segítene, ha a két oldal nem csupán egymással beszélgetne. Ha nem a fejem fölött, hanem velem együtt, vagy az áldozatokkal együtt történnének párbeszédek. Ritának és az egyházi vezetőknek nem csupán egymást kellene meghallgatniuk. Rita megtette a dolgát: meghallgatott engem, és meghallgatta negyvennél is több sorstársamat. De vajon kik azok az áldozatok közül, akik egyházi oldalról valódi, értő és együttérző meghallgatást kaptak? A legtöbb esetben az egyházi vezetők meghallgatni sem voltak hajlandók az áldozatokat, de ahol esetleg egyházjogi eljárás indult, ott bizony az eljárás elszenvedőivé, áldozataivá nem egy esetben ismételten maguk az áldozatok váltak. Az egyházi eljárás az, ami újra traumatizálja az áldozatot, nem pedig Rita, aki csak figyelmesen meghallgat és együttérez. Érdekli is a Vatikán felé jelentéseket író vizsgálóbizottságokat az áldozat lelke! A saját ügyemben is azt a jelzést kaptam, hogy az egyszeri, néhány órás beszélgetés elegendő volt ahhoz, hogy az ügyet feltárják, és ezt követően a szerzetesközösségnek kell feldolgoznia a történteket, nekik van munkájuk vele házon belül, nem pedig velem van dolguk a továbbiakban.

Igen. Az egyház újra traumatizál. Rita nem.

Martha Verschaffel: Tlön, Uqbar, Orbis Tertius (based on Jorge Luis Borges), 2013

Hardy kritikája elkövetőközpontú és nem áldozatközpontú

Bizony nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szerző személyes érintettségét sem, aki már nem az első pszichiáter, aki egyik legjobb barátjának tekintette az első valódi magyar zaklatási botrány, a pannonhalmi ügy főszereplőjét: „2015-ben kiderült egyik legjobb barátomról, hogy maga is elkövető” – írja Hardy. Ez a férfi valamiért nemcsak a védtelen fiú diákokat, hanem a pszichiátereket is mágnesként vonzotta. És emiatt van az, hogy a szerző rossz irányban elfogult. Teljességgel elkövetőközpontú, nem pedig áldozatközpontú, ami véleményem szerint az egyetlen helyes hozzáállás lenne. „Életem egyik legnagyobb megrázkódtatása volt ez a krízis, amiben alapvető orientációs pontjaim billentek ki a helyükről” – Hardy. Sajnálattal konstatálom, hogy a visszabillenésre azóta sem került sor.

A pszichiáter szerző itt arról ír, hogy nehézséget jelent számára látni az emberileg és szakmailag is elismert, esetleg neves emberek elkövetői oldalát és visszaéléseit. Úgy tűnik számomra, mintha a szerző szerint az ismertség, szakmai elismertség, népszerűség, illetve az „asztalra letett” eredmények piedesztált jelentenének az ilyen emberek számára. Mintha a különböző okokból felmagasztalás tárgyává tett emberek személyéhez nem tartozhatna egy elkövetői oldal, és mintha az illető ismert erényei mellett elképzelhetetlen lenne, hogy súlyos visszaéléseket követ el.  Ez sajnos nem így van. Az ismertség, a szakmaiság, az egyházon belüli jó hírnév nem determinálja az illető „színfalak mögötti” viselkedését. Hardy azt sugalmazza, hogy a tény, hogy valakiről kiderül, hogy szexuális bűncselekményeket követett el, nem nullázza le az erényeit. Mintha azt mondaná: de hiszen attól még jó ember. Nem! Aki bánt másokat, aki árt másoknak, az nem jó ember! Az rossz!

A bántalmazás nullázza az érdemeket.

Az eltussolás is nullázza az érdemeket.

Kép forrása: https://mrsdentonorahippo.tumblr.com/post/115043256613/nevver-through-a-glass-darkly-alberto-zamboni

Nem az a szégyen, hogy beszélek róla

Hardy szerint az esetek nyilvánossá válásában szinte minden szereplő ellenérdekelt. Azt állítja, hogy az áldozatok számára további megrázkódtatást jelent az, hogy beszélnek az átélt traumájukról, és másodlagos traumatizációt okoz többek közt a szégyen, illetve az attól való félelem, hogy pellengérre kerülnek.

Azt szeretném megerősíteni, hogy az áldozati lét egyik legfőbb velejárója és az élet legnagyobb megnyomorítója a szégyen. Azonban az első szégyen nem a pellengér. Nekem arra volt szükségem, hogy az alapszégyenem oldódjon, amit több mint húsz éven át hordoztam magamban. Ami miatt nem hittem el magamról, hogy jó vagyok, és nem hittem el sokáig, hogy ártatlan vagyok. Ennek kell oldódnia, és az életre gyakorolt következményeinek. Nem az a szégyen, hogy beszélek róla.

Valóban túlvállalás a könyv?

Perintfalvi Ritát az a durva vád érte, hogy túlvállalta magát, minden akart lenni egyszerre. Egyszerre vette magára az oknyomozó riporter és a pszichológus szerepét. Mindkettőt cáfolni tudom. Amikor a saját történetemet írtuk (több körös visszajelzési és javaslattételi lehetőségeim miatt mélyen közös műnek érzem ezt a fejezetet), Rita kitartott amellett, hogy azért mellőzzük az azonosításra alkalmas konkrétumokat, mert nem oknyomozó riporterként ténykedik. Ha így lenne, akkor fontos lenne minden apró részletet feltárni és alátámasztani. Ez azonban nem dokumentumfilm-forgatókönyv, hanem az én történetem, úgy, ahogy megtörtént, és ahogyan én megéltem. Tudom, hogy Rita már a könyvírás kezdete óta folyamatosan konzultált egy pszichológussal, és együtt elemeztek minden történetet, együtt véglegesítették a tettesprofilokról szóló részt is – ezt utóbbit már meglévő külföldi tanulmányok alapján. Rita és Dr. Heves Andrea pszichológus együttműködésének köszönhetem a traumafedolgozásom egyik legjelentősebb mérföldkövének számító heuréka élményemet, amikor egyszerre szembesültem életem egyik legsúlyosabb jelenlegi problémájának, mint tünetnek valódi okával, és a bántalmazás életemre gyakorolt legsúlyosabb következményével. Ez pedig az, hogy nem tudok önfeledten, kontroll nélkül jelen lenni egy szexuális együttlétben (lásd a könyv 209. oldalát). Ez remek példa arra, hogy Rita nem adja ki magát pszichológusnak, de egy pszichológus szakmai bevonásával mégis felbecsülhetetlen segítséget tudott adni nekem, hiszen a mai napon már pontosan ezen a következményen tudok dolgozni szexuálpszichológiai szinten.

Firenze Lei: Man in coffin 2011

Egy áldozat sem „pária”

Hardy Júlia egyfelől nagyon nagy segítségként értékeli a visszaéléseket átélt emberek számára, hogy más érintettekkel találkozhatnak: ezt magam is megerősítem, ugyanis akkor vett ténylegesen exponenciálisan felfelé mutató irányt saját feldolgozási folyamatom, amikor végre, hosszú keresgélés után, tényleges sorstársakkal tudtam találkozni. Ebben egyértelműen Rita és a könyv volt segítségemre, ugyanis az intézmény a többi érintett érdekeire hivatkozva hatalmas akadályokat görgetett eme törekvésem elé. Ugyanakkor Hardy a pária szót használja az áldozatokra, melynek jelentése: szerencsétlen ember, elnyomott, jogfosztott. Ezt bátorkodom kikérni magamnak, és észrevételezni, hogy a szerző olyan címkézést engedett meg magának, ami például Rita fejében meg sem fordult volna.

Aki nem mutatja ki a dühét, az nem tud irányt mutatni a változásnak

A pszichiáter számára akkor lenne elfogadható a könyv stílusa, ha visszavenné a magas C-t. Ha teljesen nélkülözné a szenvedélyt. Saját érintettségemben és bűncselekmények elszenvedőjeként állíthatom: a magas C itt az a szenvedély, amellyel Perintfalvi Rita letette a voksát mellettem és sorstársaim mellett! Ezen a ponton rettenetesen indulatos vagyok, és szívem szerint szemtől szembe ordítanám bele a Hardy Júlia képébe, hogy csak a magas C tudja megmutatni a bántalmazottak szenvedését!

Düh nélkül nincs változás. Rita dühös, és teljes joggal. Szerintem Ferenc pápában is vannak indulatok, ha a visszaélések jutnak eszébe. Ha mindenki a világon ennyire dühös lenne a téma hallatán, akkor lenne esélye egy teljesen új alapokra helyezett fejlődésnek! A jelenben bizony csak ez a mindent elnyomó düh mutatja meg a változás igényét. Aki nem mutatja ki a dühét, az nem tud irányt mutatni a változásnak.

Keith Negley: Part man / Part negative space

Az elkövetők valóban szexuális ragadozók

És elérkeztünk a szörnyeteg kifejezéshez. Szörnyeteg vs. szexuális ragadozó. Hardy Júliának túl sok a magas C, de ha Perintfalvi olyan kifejezést használ, amit ő maga nem tud értelmezni, azért a könyv íróját hibáztatja.

Tegyük kicsit helyre a dolgokat. Tévedés, hogy Rita elismeri: az elkövetők nem „szörnyetegek”. A szörnyeteg szó összesen kétszer szerepel a könyvben, egyazon oldalon. Első kontextus: „Le kell számolni azzal a tévhittel, hogy a szexuális bántalmazók külső látszatra szörnyetegek. Az igazság éppen ellenkezőleg: Kornél atya egy rendkívül népszerű tanár, akiért közvetlensége és kedvessége miatt rajonganak a diákjai.” Második kontextus néhány mondattal később: „Vagyis látszatra inkább angyali, mint szörnyeteg…” Vagyis Rita itt arra próbált utalni, hogy a „szörnyetegség” nincs feltétlenül az arcukra írva az elkövetőknek. Ha már látszatra félelmetesek lennének, feltehetőleg egyetlen áldozattal sem járnának sikerrel. Ezt jól mutatja a saját példám, aki eszméletlenül rajongtam István atyáért, jófejnek, sőt, már-már humoristának, parodistának, stand-up művésznek tartottam. A szexuális ragadozó kifejezésnél azonban nem is létezhetne találóbb, jobban ráillő kifejezés, amennyiben a teljes személyiségét, és a velem szemben lefolytatott manipuláció működését nézzük.

Amikor Perintfalvi szexuális ragadozóknak nevezi az elkövetőket, akkor Hardy szerint ezzel a nyelvezettel kiiktatja az empátia esélyét és dehumanizál. Miért is az elkövetőkkel kellene empatikusnak lennünk, és miért nem az áldozatokkal?!

Az elkövető bűnére nem felmentés az, ha maga is áldozat volt

És egy újabb félreértés: Perintfalvi Rita nem állította, hogy az elkövetők azért választották a hivatásukat, hogy szabadon garázdálkodhassanak fiatalok között. Ugyanakkor fontos, hogy az elkövető gyermekkorában saját maga is lehetett áldozat, és a tettei kiindulhatnak a saját traumatizáltságából is, vagy egy már meglévő mentális problémából. Ezek a tényezők akár halmozódhattak is. Arra azonban Rita nagyon helyesen mutat rá, hogy ezek az indokok semmilyen felmentést nem adnak, és megértést is legfeljebb abban az esetben, ha közben kimondjuk: a bűnös jogos büntetést érdemel.

Ha az elkövető szenved is valamilyen traumától vagy mentális problémától, attól még a tettében jelen van a szándékoltság. Esetleg az én bántalmazóm mentális problémái is közrejátszhattak abban, hogy ilyen eszelősen becsomagolja beteg tettét egy hangzatos dolog mögé, amilyen például az amor sanctus (szent szerelem).

Forrás: Pinterest

A papok lelki kiégése soha nem lehet mentség a bántalmazásra

„Egy szinten mindent el kell hordozniuk a papoknak, amit a hívők meggyónnak nekik, másrészt nincsenek pszichoterápiás eszközeik, se jártasságuk a nehéz kérdések orvoslására” – írja Hardy. Nem igaz, hogy a papoknak és a szerzeteseknek nincsenek pszichoterápiás eszközeik. Ezek az eszközök mindenki számára elérhetők. Legfeljebb 20-30 évvel ezelőtt nem volt szokás, hogy az egyház proaktívan kezdeményezte és finanszírozta volna ezt a fajta segítséget. Nem értek egyet a cikk szerzőjével, aki a papi hivatással járó kiégést okolja a szexuális visszaélésekért. Mások lelki gondozása soha nem okozhat akkora nehézséget, hogy emiatt szexuális bűncselekmények elkövetőjévé váljon. Nem feltétlenül kell, hogy a papi hivatás, vagy akár a cölibátus nehéz legyen, hiszen látunk számos pozitív példát is.

Az elkövetőknek van olyan típusa, akikből teljesen hiányzik a bűntudat

A bűntudat hiánya kapcsán Hardy teljesen félremagyarázza Perintfalvi szavait. Rita nem a szörnyetegekkel azonosította a bűntudat hiányát. A bűntudat hiánya az elkövetők egyik típusára jellemző, és nálam jobban ezt senki nem tudja alátámasztani, ugyanis az én bántalmazóm, István atya pontosan ilyen: több ponton bebizonyította, hogy a legkevésbé sincs bűntudata! Sőt, jelenleg is saját magát érzi sértve az egyházjogi eljárás által, és azt gondolja, hogy egyáltalán nem ártott senkinek.

A cikkszerző kifogásolja, hogy Rita „egy kalap alá veszi” a különböző történeteket. Kérdem én: hogyan kellett volna megírnia a történeteket? Ki kellett volna hagynia pár oldalt két történet között? Tematizálnia, strukturálnia kellett volna? Fejezetekre kellett volna osztania az áldozatok neme, életkora és jelenlegi családi állapota szerint?

Minden eset, minden történet más. Jelen pillanatban Magyarországon ennyit tudunk az abúzusról, tíz év múlva feltehetőleg sokkal többet fogunk tudni. Már most lényegesen több áldozatot ismer Rita személyesen, mint a kézirat lezárásakor. A könyv egyik fő vonala a spiritualitás, ami a saját fejezetemben is jelentős. Ez a megközelítés teljesen újszerű a témával foglalkozók körében, főleg idehaza.

Megosztás nélkül nincs feloldozás

Hardy nehezményezi, ahogyan Perintfalvi Rita „publikálta” a történeteket. Azon túl, hogy minden történet a főszereplőjével közösen íródott, és mindenki pontosan ezen a szinten adta hozzájárulását a „publikáláshoz”, ez valójában szükséges is a gyógyuláshoz. Megosztás nélkül nincs feloldozás. A történet elmesélése, megosztása, majd viszontlátása ezeken a papírlapokon az egyik legnagyobb erő, amit életemben kaptam a traumám feldolgozásához. Ha nem sír velem az, aki olvassa, aki hallgatja, akkor nem tud bennem teljesen feloldódni, mert akkor a titkom egyszerűen megkötöz. Hiszen jól tudjuk: a titok patologizál.

Rita nem kitárgyalta ezeket az embereket, köztük engem. Rita megmutatta az olvasóknak azt, amit mi elmondtunk neki. A kitárgyalás azt jelentené, hogy véglegessé tenné bennünk, hogy amit leírt rólunk, csak annyi vagyunk mi, és csak annyi az életünk. Mintha végleg meg lennénk pecsételve, és azt mondanánk, hogy azok vagyunk, ami történt velünk, amit elkövettek ellenünk. De nem: a történetekben ott van a továbblépés, a fejlődés lehetősége. Rita maga is továbbviszi a munkát egy áldozatsegítő csoport formájában, emellett teret ad egyéni terápiára azok számára, akiknek erre szükségük van. Ehhez megfelelő szakembert és anyagi segítséget is biztosít. Továbbviszi a könyvben leírt történeteket: teret ad arra, hogy mindenki a saját egyéni útján tudjon fejlődni, vagy letenni a terheit. Én vagyok az egyik legjobb példa, ugyanis már öt különböző szakembernél jártam, mire azt merem mondani, hogy a gyógyulás valóban csodás útján haladok. Ez nem saját hozzáállásomról és a szakemberek képességeiről szól, hanem a traumám súlyosságáról.

Hardy a cikkét szakmai könyvekből és publikációkból merítve írta, nem pedig valódi megértésből. Ő csak az elkövetőket érti meg, de az áldozatokat, úgy tűnik, egyáltalán nem. Perintfalvi Rita pedig az áldozatok valós történeteiből írta a könyvét, mert megismert bennünket, és úgy döntött, szót emel. Dühös az áldozatok miatt. Nem elsikálja a dolgokat, hanem vehemensen viselkedik amiatt, aki mellett kiáll. Ezért ír magas C-n, moduláció nélkül. Miért is kellene bármit modulálni, miért kellene az indulatokat módosítani vagy visszafogni?! Rita stílusa ilyen vehemens, de ne akarjuk megváltoztatni a személyiségét, mert ezzel segít nekünk a legtöbbet! És amit leír, nem a véglegesség. Egy valódi terápia, gyógyulási folyamat alapjait rakja le, ami abban is megmutatkozik, hogy a könyv megjelenése óta érkeznek a további érintett személyek.

Azt magyarázza, hogy Rita mennyire nem szakmai, holott nem pszichiátriai szakkönyvet írt, hanem egy áldozattámogató művet adott ki. A bántalmazottakról írt könyvében a mélyen hordozott múlt, a lelket nyomorító, szégyent kialakító életek titkait jelenítette meg.

Kinek kellett volna írnia az áldozatokról? Hardy Júlia ilyen jellegű írása nem érdekelt volna, nem tudott volna megérinteni egyetlen áldozatot sem, függetlenül attól, hogy hány szakkönyvből ollózta volna össze! Rita írása a valóságból táplálkozik. Az áldozatoknak nem szakkönyvekre és szakcikkekre van szükségük, hanem arra, hogy legyen valaki, aki kiáll értük! A kiállás azt jelenti, hogy azt érzem: végre tényleg „meg vagyok értve”. Hogy nem vagyok rossz, és nem kell szégyellnem magam amiatt, ami velem történt, ugyanis a szégyen benn tart a fájdalomban, a kiállás pedig kihoz onnan!

https://tommyparker.co.uk/

Hardy Júlia hitelteleníti az áldozatok szenvedéseit

Elérkeztünk oda, ahol Hardy Júlia engem is megszólított, mert utalásokat tesz az én történetemre. Minden, amit átéltem, teljesen konkrétan került megírásra: mind a fizikai hatások konkrét ismertetése, mind a következmények felnyithatják azok szemét, akik áldozatként félelemben élnek, és attól tartanak, valami gond van velük. A könyv által közelebb juthatnak annak felismeréséhez, hogy amit ők megélnek, akár tünetek, érzések, belső fájdalmak terén, azok nem az ő személyiségi problémáik, hanem az elszenvedett bántalmazásuk olyan következményei, amelyekkel lehet és érdemes is foglalkozni, ugyanis ezeket felül lehet írni. Számos áldozat a tudattalanjában hordozza szörnyű emlékeit, és a tüneteket nem is tudja a kiváltó okhoz kötni. A könyv ebben is segíteni tud.

A Kedves Dokornő kétségbe vonja a bántalmazottságom és a felnőttkori problémáim közötti összefüggést. Azt írja, hogy „a szexuális diszfunkciók mögött sokszor komplex mechanizmusok rejlenek”. A mechanizmus attól lett komplex, ami előtte, a probléma kialakulása előtt történt. Nem a kezdetektől fogva voltak komplex mechanizmusaim, hanem a bántalmazás és annak következménye alkotott egy komplex mechanizmust, amit pontosan a következmények tettek komplexszé. Ami történt, és annak következményei, mint folyamatok.

Bántalmazásban volt részem, ami rengeteg következményt indított el, mint láncolatot: Hibás vagyok. Szégyellem magam. Leblokkolok. Kvázi merevedési zavarom lesz. Miközben így élem az életemet, ezzel a traumával a hátam mögött, jönnek a további élménysorok, és lehet, hogy ami régen történt, az lekerül a tudattalanba. Ezt követően a felnőtt életemben lehet, hogy elég egy apró kis kizökkentő tényező, például, hogy egy adott szituációban nem tudok lefürdeni, nem vagyok teljesen tiszta, és ezt én belül, mélyen ahhoz kapcsolom, hogy így nem leszek jó. Ettől a folyamat máris komplex, de a kiindulópontja akkor sem más, mint maga a bántalmazás. Komplex csupán az is, hogy mit jelent esetemben a fürdés fontossága. Az egyes életbeli történések egymásra épülnek, nem tudnak vegytiszták maradni, és nem maradnak meg annak, hogy „egy pap ezt meg ezt csinálta velem”, hanem az is ráépül, hogy én milyenné váltam ennek hatására. Aki ma vagyok, nem csupán arról szól, aki voltam, hanem arról is, akivé váltam. Hol születtem, milyen volt a családom, hogy nőttem fel, milyen traumáim voltak, és a következőkben azokra hogyan reagáltam. Ez mind összeadódik, és alkotja a komplex folyamatok sokaságát. Különleges dolog az, hogy megtanultam nem úgy tekinteni magamra, mint abuzáltra, mert én már nem vagyok egyenlő az elszenvedett abúzussal, hanem egy személy vagyok, aki sok mindent átélt, és joga van a boldog élethez. Ugyanakkor a lélek nem úgy működik, mint a számítógép, ahol csak megnyomjuk a törlés gombot.

Mivel Hardy szerint a pszichiátriai diagnózis nem egy öncélú folyamat, ezt nem tudom másképp érteni, mint hogy Perintfalvi Rita munkáját tekinti öncélúnak. Ez egyrészt becsületsértés. Másrészt pedig szeretném megkérdezni: Ritában mi is az öncél? Még a könyv értékesítéséből befolyó összeget is az áldozatok javára fordítja!

Mi az én diagnózisom? Az, hogy abuzált vagyok? A merevedési probléma?

Nem abuzált vagyok. Nem merevedési probléma vagyok. Nem szexuális diszfunkció vagyok.

Én Imre vagyok. Aki ezt nem tudja, az ott maradt a szakmai könyveiben. Annak nincs személyes kapcsolódása és szabadsága a munkában.

Rita nem mást látott bennem, mint azt, aki vagyok.”

Imre

Imre teljes történetét megismerhetik, ha elovassák Perintfalvi Rita – Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban c. könyvét. A könyv a következő linkre kattintva megvásárolható, akár e-könyv formátumban is.

Borítókép: https://168.hu/lapajanlo/az-egyhazban-szolgalo-szexualis-ragadozok-sose-kerulnek-birosag-ele-204868?fbclid=IwAR32xHM3x96u_wtQjVF28NbBBR-vds4hMqeqDYXu_tcM1tAxNxX9uyF88mA

Facebook Comments