El Salvador fővárosában szombaton mindenki csak egy fontos eseményről tudott beszélni. Az utcák kiürültek és a több hónapos készülődés után végre ünnepelhetett az oly sokat szenvedő, de életkedvét, életörömét sosem vesztő kicsiny közép-amerikai nép. Ünnepre készülődtek, olyan igazi latin-amerikai módon: az értelmetlennek tűnő szenvedésen, halálon túlmutató áldozat és önfeláldozás ünnepére. Szombaton, 17 órakor San Salvadorban, a székesegyház előtti téren boldoggá avatták Rutilio Grande, Manuel Solórzano, Nelson Rutilio Lemus Chávez és Cosma Spessotto vértanúkat.
El Salvador valósága
El Salvador közép-amerikai ország 1821-ig spanyol gyarmat volt. A felszabadulása után a politikai hatalmat az óriási cukornád-, kávé- és gyapotültetvényeket birtokló oligarchák bitorolták, akik jó kapcsolatokat ápoltak a hadsereggel és az országot vezető katonatisztekkel.
Az égbekiáltó társadalmi egyenlőtlenségek miatt egyre nőtt az elégedetlenség az országban. A folyamatosan kizsákmányolt campesinók (földművesek, farmokon, nagybirtokokon dolgozók) és őslakosok ki voltak téve a hatalom folytonos elnyomásának, többször is polgárháború robbant ki El Salvador XX. századi történetében. Rutilio Grande és társai is ennek az elnyomó hatalomnak az áldozatává váltak, mivel Salvador hatalmasságai nem tűrhették nyílt kiállásukat a legkiszolgáltatottabbak mellett. Hiszen ahogyan abban az időben El Salvadorban és manapság is sok helyen, a trón és oltár szövetsége szentesítette a vagyont birtokló oligarchia és a hatalmat birtokló hadsereg ördögi szövetségét: az egyház szent legitimációját adta a nép szenvedésének és elnyomásának a túlvilági megnyugvás ígéretével.
Rutilio Grande Élete
Rutilio Grande hétgyermekes, szegény családban született Salvadorban, El Paisnal városában. Szülei elváltak, anyja, majd nagyanyja kénytelen volt egyedül nevelni a fiút, mivel apja egy hondurasi banánültetvényen talált munkát. Később a fiatal Rutilio belépett a jezsuita rendbe, és Venezuelában, Ecuadorban, Spanyolországban, majd Belgiumban tanult. Azonban soha nem felejtette el a szegény és elnyomott salvadori népet, és mindig visszatért a gyökereihez. Feladva egyetemi katedráját bázisközösségeket hozott létre a szegény földműveseknek, ahol arra is tanította őket, hogyan vehetik sorsukat a saját kezükbe, hogyan lehetnek a társadalmi és szellemi felszabadulásuk szószólói. Így beszélt a salvadori campesinókról és hitvallásáról, amelyben a szegények és legkiszolgáltatottabbak kitüntetett helyen szerepeltek:
„Mert Isten maga az, aki szereti és előnyben részesíti a szegényeket, mert őket részesíti elsőként az irgalmában… Arról van szó, hogy elfogadjuk: a szegények központi helyen vannak, ahogyan az evangélium is megmutatja, és elismerjük őket mint Isten országának igazi építőit.”
Egy, Grandét jól ismerő személy elmondása szerint a jezsuita szerzetes egész életében súlyos depresszióval küzdött, állandó kételyek gyötörték önmagával szemben, de szigorú életvitel mellett megtanulta, hogyan segíthet magán az elszigeteltség elkerülésével, testmozgással, pihenéssel és a friss levegőn való tartózkodással.
Rutilio Grande és hozzá hasonlóan sok latin-amerikai felszabadítási teológus, pap, szerzetes és laikus nem fogadta el a szenvedők passzív helyzetét és a szegények oldalára álltak. A szélsőjobboldali rezsim egyre nagyobb ellenszenvvel és gyanakvással nézte a helyi közösségek aktivitását. A katonaság által megbízott halálosztagok üldözni kezdték, megkínozták és kivégezték a szervezkedésben aktív parasztokat. Salvadorban a véres polgárháború 12 évig tartott és több mint 80 ezer halálos áldozatot követelt.
Rutilio csatlakozott a legszegényebbekhez, és segített nekik felfedezni képességeiket, méltóságukat és jogaikat. Amikor a szegények, mint szervezett társadalmi erő láthatóvá váltak, Rutilio Grande is a kormány célkeresztjébe került, és 1977. március 22-én a jobboldali halálosztag El Salvadorban kivégezte két társával, Manuel Solórzanóval és a 16 éves Nelson Rutilio Lemusszal együtt, miközben Rutilio Grande szülővárosába, El Paisnalba tartottak furgonjukkal.
Rutilio Grandét a Ferenc pápa által 2018-ban szentté avatott, szintén salvadori Óscar Romero érsek előfutárának tartják. A kezdetben konzervatív és társadalmi, politikai kérdésekkel nem foglalkozó érseket Rutilio Grande megrázó halála késztette arra, hogy radikálisan a szegények elnyomása és kizsákmányolása ellen kezdjen el harcolni hazájában, szembe fordulva az uralkodó szélsőjobboldali rezsimmel. Az érsek így nyilatkozott barátja haláláról:
„Azon az éjszakán azt láttam, hogy a nép egy apát veszített el. Át kellett vennem a helyét, olyan áron is, hogy ugyanúgy végzem, mint ő. Új erőt éreztem magamban, mintha Isten ajándéka lenne”
Három évvel Rutilio Grande mártírhalála után, Óscar Romero érsek sem kerülhette el sorsát, 1980-ban a szélsőjobboldali halálosztagok mesterlövésze gyilkolta meg, miközben misét mutatott be egy rákos betegeket kezelő kórház kápolnájában.
A meggyilkolt mártírok a salvadori nép szimbólumaivá váltak, hiszen soha nem szolgáltattak nekik igazságot a háború alatt elkövetett atrocitásokért. El Salvadornak, akárcsak a világnak, továbbra is szüksége van azokra az emberekre, akik a szegénység felszámolásáért, valamint a gyengék és elfeledtek jogainak elismeréséért küzdenek.
Antonio Rivas, a Grande atyával együtt dolgozó paraszt számára ezt jelentette a mártír élete:
„Az volt a küldetése, hogy szeresse a keresztre feszített szenvedő parasztokat. Azt mondta: ugyanúgy a cukornádhoz vannak szögelve, mint ahogy Krisztus volt a keresztfához. És ez nincs rendjén; igazságtalan; nem mehetnek így a dolgok; és ezért osztozni akart a fájdalmunkban.”
