A zuhanó repülőben mindenki imádkozik, mondják kajánul a hívők, amivel azt kívánják bizonyítani, hogy a lelke mélyén mindenki hisz Istenben és a gondviselésben, de valójában csak azt bizonyítják, hogy a kétségbeesett ember elveszíti a racionális gondolkodásra való képességét, no meg azt, hogy mennyit ér az ima. Ha mindenki imádkozik, és gyakorlatilag senki sem menekül meg… Márpedig ez a helyzet. Kurdi István írása
A repülés a legbiztonságosabb közlekedési mód, de a legijesztőbb is, mert jóformán csak végzetes kimenetelű balesetei vannak. Ha valaki mégis megmenekül (aztán a társai fagyott holttestét eszi, amíg meg nem találják, vagy élősködőkkel a bőre alatt, vadállatoktól rettegve keres kiutat az őserdőből), isteni csodát emlegetnek (ami azért részleteiben korántsem isteni), de az nem jut eszükbe, hogy magát a repülőszerencsétlenséget a Mindenhatónak tulajdonítsák. Inkább széthasítják a mindenhatóságot egy jó és egy rossz erő küzdelmére. Mert, mint Ady mondja: „szörnyüséges, lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az Élet.” Vagy az, hogy Isten nem jó (és nem rossz).
Kicsit visszatérek a kétségbeesett emberre. Gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy Istenre mint hatalmas apafigurára tekintsünk, félünk is tőle, de bízunk is a védelmében. Ha ezzel a tanítással a felnőtt leszámol, akkor is hozzá fordul kilátástalan helyzetében, mert ekkor gyermekké válik, tehetetlen gyermekké. Ennyi a varázslat. És ez a tanítás olyan mélyen gyökeredzik a kultúránkban, hogy mindenki találkozik vele. Teljesen hitetlen emberek úgy segítenek a gyereknek a közeli rokon halálát feldolgozni, hogy „felment az égbe, onnan vigyáz rád ezután”.
A hit alapja tehát a regresszió, a gyermekkorba ragadás vagy oda visszaesés. A vágyvezérelt gondolkodás, hogy a valóság legyen olyan, amilyennek szeretném, mindenekelőtt biztonságos. Számunkra biztonságos. És ezt csak egy bennünket kiváltképpen szerető, féltő-óvó, személyes hatalom tudja biztosítani.
Nem tartjuk nagy csodának, ha kigyógyulunk a náthából, vagy a Nagykörúton eljutunk a Király utcától az Oktogonig. Azt viszont igen, ha kigyógyulunk a rákból, tornádó pusztítása elől biztos menedékbe jutunk stb. Vagyis minél többen pusztulnak bele valamilyen betegségbe, természeti csapásba, a megmenekülők számára, annál nagyszerűbben működik az isteni gondviselés. Logikus, nem?
Van, amikor ennél is nyilvánvalóbb az a gátlástalan egoizmus, ami a gondviselés tana mögött van. 2011-ben egyik kolléganőm kutyája elveszett. Három nap múlva a kolléganőm egy valóban különös véletlen során ráakadt egy kutyamenhelyen. Nagy örömmel hazavitte. Látod, mondta nekem, ez a gondviselés! Igazad lehet, feleltem. Ugyanezekben a napokban Japánban földrengés és szökőár pusztított, házak, hidak, vonatok, hajók és autók semmisültek meg, a halálos áldozatok száma több ezer, a sebesülteké félmillió, háromszázezret evakuálni kellett, szükségszállásokon húzzák meg magukat. Az utórengések is igen jelentősek voltak, további károk keletkeznek a mai napig, egy atomerőmű súlyosan megsérült. Elemzők szerint az egész japán gazdaság visszaesik, a szigetország minden lakója megszenvedi a katasztrófát. De hála a gondviselésnek, a kutyád meglett.
Azért, ha van gondviselés, az mindenképpen arányosan működik, mondhatni régiók és társadalmi rétegek szerint. Sokan vannak a világon, akik az isteni gondviselést látják abban, hogy váratlanul egy életmentő korty vízhez, falat kenyérhez jutnak, és legyektől elgyötört, legyengült testüket még egy kicsit fenntarthatják, míg mások, egészen más tájakon abban, hogy váratlanul nagy osztalékukból csodás utazásra indulhatnak jóltáplált családjukkal együtt. Isten szemmel láthatóan tiszteletben tartja az osztálykülönbségeket, mindenkin a maga szintjén segít. Komolyan így van. Mert viccnek durva lenne.