A pápalátogatás margójára – Itt az ideje a szembenézésnek!

A pápalátogatás margójára – Itt az ideje a szembenézésnek!

A pápalátogatás margójára – Itt az ideje a szembenézésnek!

Az egyházon belüli szexuális zaklatásról írt könyvet Perintfalvi Rita katolikus teológus, a Grazi Egyetem Katolikus Fakultásának tanára „Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban” címmel. A kötet nem csupán áldozatok történeteit ismerteti, de több szempontból is körbejárja a témát, az olvasó elé tárva a bántalmazás strukturális okait, a katolikus egyház törekvéseit a bántalmazás visszaszorítására, a tettesek pszichológiai profilját, valamint az áldozatok előtt álló lehetséges gyógyulási utakat. A szerző azért vállalkozott erre a munkára, hogy legyen valaki, aki meghallgatja az áldozatokat, feltárja az évtizedekig titokként lappangó traumákat, és a nyilvánosság elé viszi az egyházon belül elkövetett szexuális bántalmazásokat. Nem az egyház ellen, hanem az egyházért. – Csonka Julianna interjúja Perintfalvi Ritával

Dedikálás a Könyvhéten

Ez a könyv jóval több, mint az áldozatok történeteinek gyűjteménye. Több szakemberrel együttműködve nagyon alapos elméleti betekintést is kap az olvasó, a könyv legnagyobb részét kitevő áldozattörténeteket pedig nemcsak bemutatod, de értelmezed is. Hogyan alakult ki a könyv szerkezete?

– Szerettem volna segíteni mindazoknak az áldozatoknak, akik megkerestek engem a történetükkel, ezért igyekeztem rávilágítani számos olyan dologra, ami évekig, évtizedekig nem volt számukra világos. Ilyen például az, hogy mi történt velük valójában, miért lettek áldozatok. Ez az egyik nehézsége a bántalmazásnak: az áldozat azt gondolja, hogy ő maga a hibás, ő követett el bűnt, ő provokálta a tettest, ő idézte elő a bántalmazást. Ezért tartottam fontosnak, hogy elmondjam nekik, ez nem így volt, ők mindebben ártatlanok. Hosszú órákon keresztül beszélgettem az áldozatokkal, majd amikor hazamentem, összeraktam az anyagot, és elolvastam hozzá rengeteg szakirodalmat. Napokig, hetekig egy-egy történettel éltem együtt, azon elmélkedtem, vajon meg tudom-e magyarázni nekik, mi történt velük. Ez a tíz történet azért kapott ennyi magyarázatot és értelmezést, mert így akartam segíteni az áldozatoknak. Ezáltal kaptak egy külső reflexiót, ami segít nekik megérteni, hogy ami történt, az nem véletlen volt, a bántalmazó nagyon tudatosan építette fel a csapdát, és nem az áldozatnak kell szégyent vagy bűntudatot éreznie. Miután egy-egy történetet megírtam, azt elküldtem az érintett áldozatnak, akitől ezután visszajelzést kaptam arra vonatkozóan, hogy jól adtam-e vissza az érzéseiket, gondolataikat, vagy szükség van pontosításra. Azt szerettem volna, ha mindenki azonosulni tud a saját története szövegével. Ezek a történetek adják a könyv magját. Csakhogy mivel ezt a témát a magyar nyelvterületen még nem dolgozták fel szakmailag, ezért szükségét éreztem annak, hogy mindezt több elméleti résszel is kibővítsem. Mindenképpen szerettem volna összefoglalni az okok távlati spektrumát, illetve hogy mit jelent a spirituális bántalmazás, hogyan függ össze a szexuális bántalmazással, mi az a vallási-spirituális közeg, ami megteremti erre a lehetőséget, és milyen szerepe van mindebben a feltétel nélküli, vak engedelmességnek, a tekintélyelvű nevelésnek. Ez a rész tulajdonképpen a könyvnek a nyitánya, ezt követik az áldozattörténetek, majd azt elemzem, milyen fajta tettestípusok vannak. Ennek az egyik célja az, hogy ha egy pedagógus, pap vagy rendtárs a kezébe veszi a kötetet, akkor adott esetben felismerje a mintázatokat, és közbe tudjon lépni az áldozatok védelme érdekében. Emellett az is fontos, hogy megértsük a tettesek motivációját, mert így érthetjük meg magát a jelenséget is. A könyv végén beszélek a gyógyító utakról, a spirituális méregtelenítésről stb., ahol igyekeztem pozitívabb zárást adni ennek az egyébként igen nehéz olvasmánynak. A könyvben említem, hogy lesz egy spirituális és traumafeldolgozó csoport – ez azóta már el is indult, néhány nappal a június 11-ei könyvbemutató után. Nyitott csoportról van szó, tehát a két pszichológus segítő társammal folyamatosan várjuk azokat az áldozatokat, akiknek szükségük van ilyen segítségre.

Nagyon nehéz, érzelmileg megterhelő erről a témáról olvasni, és írni még nehezebb lehetett. Kaptál ehhez érzelmi támogatást?

– Mások érzéseiről, fájdalmáról szerintem nem lehet úgy írni, hogy az ember teljesen kívülálló marad. A legnagyobb nehézség számomra abból fakadt, hogy a saját egyházammal kellett szembenéznem, és szembesülnöm kellett azzal, hogy ezek az esetek megtörténtek. Ráadásul néha előfordult, hogy egy-egy tettesről kiderült, én is ismertem húsz évvel ezelőtt, és akkoriban messzemenően felnéztem rá, karizmatikus embernek találtam. Nem számoltam előre azzal, hogy mindez milyen hatást fog kifejteni a lelkemre. Sok pszichológus és pszichoterapeuta barátom van, ők már nagyon hamar mondták, hogy mivel ez egy rendkívül nehéz téma, kelleni fog egy szupervizor. Így hát kerestem egyet, akivel havonta átbeszéltük nemcsak azt, hogy mi történt az áldozatokkal, és fennáll-e náluk egy olyan akut helyzet, ami miatt be kell vonnunk pszichológusi segítséget, de azt is, hogy bennem mi történik. Ez segített nekem feldolgozni mindazt, amivel szembesültem.

Nagyon erős történeteket mutatsz be, talán ez is oka annak, hogy az egyház és a hívők részéről is van egyfajta ellenállás. Vannak pozitív visszajelzések is?

– Voltak olyan szerzetesek és papok, akik a háttérből végig bátorítottak és biztattak ebben a munkában, vagy a végén megköszönték nekem. Érdekes, hogy akik támadnak, azoknak nagy a hangjuk, nagy médiafelületük van, így könnyen láthatóvá válik a kritika, míg azoknak nem ilyen jó a láthatóságuk, akik hozzám hasonlóan fontosnak tartják ezt az ügyet, illetve ők nyilvánosan hallgatnak inkább, mert nem akarnak problémákat az egyház vezetőségével. A hívők ellenállásával azonban nem találkoztam. Nagyon sok katolikus követőm van a közösségi médiában, bár jó részük az egyházban már csalódott, de mégis hívő maradt. Ők mind nagyon pozitívan, hálásan fogadták az elvégzett munkát. Többször mondták, hogy a saját élményeiket fedezték fel, még ha nem is a könyvben megjelent, erős történetek formájában, legyen szó akár a szexuális, akár a spirituális bántalmazásról. Többen közülük most értették meg, hogy ezek az élmények nekik is ott vannak a lelkükben, nagyon mélyre elásva, de eddig nem értették igazán, hogy mi történt velük. A könyv segített abban, hogy ezek az élmények a helyükre kerüljenek bennük. Nemcsak katolikusok, hanem más egyházi közösségekhez tartozó hívek is olvasták a könyvet, sőt rengeteg szekuláris gondolkodású ember is, és adtak pozitív visszajelzést.

Fotó: Bazánth Ivola

Az egyházon belül milyen változásokat látsz az elmúlt években, évtizedekben?

– Ez a téma a nyolcvanas és a kilencvenes években jött felszínre. Maga a probléma nem új, több évszázada jelen lehet az egyház történetében, de a szembenézés időszaka angolszász területen a nyolcvanas-kilencvenes években, német nyelvterületen a kétezres évek környékén indult meg. Súlyos botrányok rázták meg ezeket az egyházakat, amelyeknek erős következményei lettek: néha egy püspöknek kellett visszalépnie, néha bezártak egy egész szemináriumot vagy főiskolát. Annak, hogy Ferenc pápa 2013-ban meghirdette a zéró toleranciát, megvan az előtörténete, hiszen addigra kiderült, hogy ezt a témát nem lehet lesöpörni a katolikus egyház asztaláról. Nem beszélve arról, hogy az általa képviselt teológiai irányzat, az ún. felszabadítási teológia, amiben nagyon hangsúlyos az elnyomottak, a kirekesztettek, a bántalmazottak felé való odafordulás, megnyitja előtte az utat ahhoz, hogy még komolyabban vegye ezt a témát. Az elődei is próbálkoztak már hozzányúlni az egyházon belüli szexuális bántalmazási ügyek feltáráshoz, de ez a fajta radikális hozzáállás most jelenik meg először. Ferenc pápa világegyházi szinten próbál meg rendelkezéseket kötelezővé tenni. Például az év vége felé az egyházjogi kódexet is szigorítani fogja, kiterjeszti a szexuális bűncselekmények keretét a felnőttekkel kapcsolatos szexuális visszaélésekre is. A felnőtt áldozatokra a könyvemben Veronika a fő példa, aki többgyerekes családanyaként vált áldozattá. Rájuk eddig nem figyelt az egyház. Tehát Ferenc pápa intézkedéseit muszáj lesz minden helyi egyháznak is bevezetnie, így a magyarországinak és nyilván a szerbiainak is.

A grazi egyetemi munkámból kifolyólag elsősorban a német nyelvterületen zajló kutatásokat tanulmányozom. Ott a szembenézés már azon a szinten tart, hogy pontosan látják, hogy bár sok mindent tettek a visszaélések ellen, de a problémát még sem sikerült megszüntetni. Vagyis az okok mélyebbek, azaz rendszerszintűek. Magyarországon pedig még ott tartunk, hogy az áldozatok alig jöttek elő, így aztán nincs valós képünk arról, hogy milyen súlyos a probléma. Egyelőre azt a kérdést kellene feltennünk, hogy hol vannak az áldozatok, és vajon miért nem mernek megszólalni.

Szerinted miért nem?

– A szexuális és a spirituális bántalmazás egy nagyon súlyos trauma, ami a lélek mélyén befagy, és az ilyen befagyott trauma emlékét nagyon nehéz felengedni. Nagyon nehéz odáig eljutni, hogy az áldozat ki tudja mondani, mi történt vele, pedig ez lenne a gyógyulás első lépése: a titoktalanítás. Akikkel én találkoztam, azok legtöbbje 10-20-30 éve esett áldozatul, és most jutottak el odáig, hogy el tudják mesélni nekem a velük történteket. Egy trauma mértéke sok mindentől függ, többek között attól is, hogy hány éves volt az illető, milyen intenzitású és gyakoriságú volt a bántalmazás. Ha valaki belekerül egy éveken át tartó, napi vagy kétnapi rendszerességgel történő bántalmazói viszonyba, ahol rendszeresen szexuális bántalmazás áldozatául esik, ráadásul 14-16 éves, azt borzasztó nehezen lehet helyretenni. Így pedig beszélni sem lehet róla.

A másik dolog, hogy sokszor nem hisznek az áldozatnak. Lehet, hogy megpróbálta elmondani a hívő közösségnek, de azt a választ kapta, hogy ezt csak kitalálta, ne járassa le a szent embert, aki soha nem tenne ilyet. Ugyanez magasabb szinten is előfordul, amikor az áldozat hivatalos bejelentést akar tenni, de nem hisznek neki, vagy azt mondják, ne beszéljen erről, mert csak tönkreteszi az egyház jó hírét. Ha a környezet nem elfogadó, az tovább nehezíti az áldozat helyzetét.

2019 februárjában volt egy vatikáni csúcstalálkozó, ahol a világ bíborosai erről a témáról tanácskoztak. Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke hazajőve egy interjúban annyit mondott, hogy ő tizenegynéhány ügyről tud, de ezek közül egyet sem ismer személyesen. A kommunikációt az uralta, hogy ilyen esetek csak a liberális nyugaton fordulnak elő, de nálunk érték a gyermek. Ezzel az érveléssel az a legfőbb probléma, hogy az áldozatok azt érezték, az ő létüket kérdőjelezik meg, azt üzenték nekik ezzel, hogy ti nem is léteztek. Ez pedig jelentősen visszavetette őket abban, hogy megosszák másokkal, min kellett keresztülmenniük. Ha egy áldozat azt hallja az egyház felelős vezetőitől, hogy az ő élményei itt meg sem történnek, akkor nyilvánvalóan nem bízik abban, hogy az ő történetét bárki is komolyan fogja venni.

Egy egész fejezetet szánsz a spirituális bántalmazásnak, amiről nem sok szó esik a hétköznapokban. Mit takar ez a fogalom?

– A spirituális bántalmazás egy aszimmetrikus viszonyra épül, ami a spirituális vezető és a spirituálisan vezetett között áll fenn. A vezető lehet pap, szerzetes, lelki vezető, rabbi, de akár egy keleti guru is, hiszen a spiritualitás minden vallásnak része. A vezető és a vezetett között hatalmi viszony áll fenn: utóbbi engedelmességgel tartozik az előbbinek, ezáltal juthat előbbre a saját lelki életében. Kettejük között kialakul egy alá-fölérendeltségi viszony, aminek a kerete a spirituális/szakrális hatalom. Ez különbözteti meg a többi alá-fölérendeltségi viszonytól, hiszen például az orvos és a beteg vagy a terapeuta és a kliens közötti viszonyban nincs meg ez a szakralitás. A bizalom alapja egy pap és egy hívő kapcsolatának az, hogy a pap Istent képviseli a hívő ember számára, az ő nevében beszél. Ez a szakrális hatalom nincsen jelen egy orvos-beteg, pszichológus-kliens viszonylatban. Amikor pedig egy spirituális vezetőnek engedelmeskedem, akkor valójában az Istennek engedelmeskedem, és ha nemet mondok, akkor az Istennek mondok nemet. Az egyik történetben például a pap orális közösülés révén akar közeledni a kiskorú áldozatához, amihez azt a kerettörténetet találja ki, hogy ez Isten ajándéka, ezért ezt el kell fogadni. Ha az áldozat ezt elutasítja, azzal mintegy bűnt követ el, mert Isten ajándékát utasítja vissza. Láthatjuk, hogy így a spirituális vezető hatalma tulajdonképpen végtelen. Az áldozatok többnyire kiskorúak, nagyon gyenge az önbizalmuk, és olyan közegben nevelkedtek, ahol az engedelmesség nagyon hangsúlyos. S pont ezek miatt nem fognak tudni nemet mondani akkor sem, amikor a tettes valami nagyon rosszat kér tőlük.

A spirituális vezető és a vezetett közti viszonyt Klaus Mertes jezsuita szerzetes fogalmazta meg nagyon jól. Szerinte ez a viszony egy háromszög segítségével írható le, amelynek a tetején van az Isten, a két alsó szárában pedig a vezető és a vezetett. Ha a vezető rossz, akkor igyekszik kiiktatni a háromszögből az Istent, hogy a helyébe önmaga léphessen. Innentől a saját akaratát kényszeríti rá az áldozatra, ezt pedig úgy csomagolja be, mintha az Isten akarata lenne. S kész a csapda.

Az egyházon belüli spirituális és szexuális bántalmazók nyilvánvalóan rossz fényt vetnek az egyházra, miközben a hívőknek szükségük van arra, hogy bízhassanak a saját közösségükben.

– Azt látom, hogy az egyház képviselőibe vetett bizalom akkor veszik el, ha az egyház nem őszintén kommunikál, ha nincs átláthatóság. Ferenc pápa egyik fontos rendelkezése volt a bejelentő rendszer kiépítésének kötelezővé tétele minden egyházmegyében, ami Magyarországon is megtörtént 2019 őszén. De nem tudjuk, hogy vannak-e bejelentések, nincs transzparencia. Ha ez meglenne, akkor sokkal hitelesebb lenne a kommunikáció, hiszen pontosan látnánk, hogy az egyes egyházmegyékben hány bejelentés érkezett. Az egész folyamatnak, a végeredménynek és az erről szóló kommunikációnak is átlátszónak kell lennie, mert akkor ténylegesen is látják a hívek, hogy mit tesz az egyház.

Az is fontos, hogy amikor napvilágra kerül egy bántalmazási ügy, akkor az egyház nagyon szigorúan lépjen fel, és minél előbb határolódjon el a tettestől. Erről is nagyon egyenesen kellene kommunikálni, mert ezek olyan ügyek, amiket nem szabad eltussolni. Pannonhalmán volt egy eset néhány évvel ezelőtt, ahol egy szerzetes bántalmazta a diákokat. Ekkor rögtön bevonták a szakértőket és a sajtót is, áttekinthetővé tették a folyamatot a hívők és az egész társadalom számára. Ha az egyház így kommunikál, és nem próbálja elhallgatni a dolgokat, akkor meg tudja őrizni a hitelességét.

Fotó: Fábián Évi

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, hogy „az egyházon belüli szexuális zaklatás nem ismer határokat”, illetve említetted, hogy a határon túlról is kerestek meg téged történetekkel, amik majd a következő kötetbe kerülnek bele. A teljes magyar nyelvterületet szeretnéd lefedni?

– Felvidékről és Erdélyből is kerestek meg áldozatok, illetve Szerbiából is, bár az egy nagyon régi történet és még nem tudtam sajnos a végére járni. Vagyis az egyházon belüli szexuális bántalmazás mindenhol ott van, ez nem egy-egy ország sajátja. Hans Zollner, a vatikáni Gyerekvédelmi Intézet vezetője fogalmazta meg, hogy a szexuális visszaélés minden kontinensen, minden országban jelen van, és ha nem hallunk róla, az csak azért van, mert az áldozatok még nem jöttek elő. A bántalmazásnak strukturális okai vannak, amelyek nem helyspecifikusak és nem kulturálisak, ezért joggal feltételezhető, hogy mindenhol jelen van.

Szeretettel várom a határon túli magyarokat is, ha szükségük van akár jogi, akár pszichológiai segítségre, bár a jogi segítség egy kicsit nehezebb ilyen esetben, de nem megoldhatatlan az sem. A könyv hamarosan e-book formájában is megjelenik, így azokhoz is eljut, akikhez nem megoldható a kiszállítás. Ez a határon túli magyarok mellett a messzire elvándorolt magyarokat is érinti.

Nemrég bejelentetted, hogy a könyv után járó tiszteletdíjad teljes összegét az áldozatok megsegítésére ajánlod föl. Hogy jutottál erre a döntésre?

– Aki adott már ki könyvet, az tudja, hogy ezzel sok pénzt nem lehet keresni. De már a legelején úgy gondoltam, hogy ha lesz belőle valamennyi pénz, az az áldozatokat illeti meg. Ennek az az oka, hogy mások szenvedéséből nem akarok pénzt. Sok áldozattal beszéltem, sokaknak nagy szükségük lenne egyéni terápiára, de egyszerűen nincs rá pénzük. Ez nagyon abszurd: itt vannak ezek az emberek ezekkel a rendkívül súlyos traumákkal, és még csak el sem tudnak indulni a gyógyulás útján, mert nem tudják megfizetni. A csoportos feldolgozás ugyan jó és fontos dolog, de vannak, akiknek annyira mély a traumájuk, hogy egyéni terápiára van szükségük, amit ingyen nem csinál senki. Ezért gondoltam, hogy erre szánom a tiszteletdíjat.

Emellett pedig szeretném létrehozni azt az Áldozatvédelmi Intézetet is, ami hosszú távon és többféle módon tud majd segíteni az áldozatoknak. Ezt ugyan az egyház is megteheti, de a nyugati tapasztalat az, hogy valós feltáró munkát csak egy független intézet tud végezni. Erre nagyon sok jól működő modell van már, többek között Grazban is. Nagy előnyük, hogy nem kell olyan érdekeket figyelembe venniük, amit egy egyház által működtetett intézet kénytelen szem előtt tartani, vagyis azt, hogy neki alapvetően az egyház és nem az áldozatok védelme az elsődleges.

A könyv megrendelhető itt:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Perintfalvi_Rita_Amire_nincs_bocsanat&type=22&id=326279

És már kapható e-könyv formában is itt:

https://bookline.hu/product/home.action?v=Perintfalvi_Rita_Amire_nincs_bocsanat&type=250&id=54053&fbclid=IwAR2QZgcM9FJaSPxmIC_sYcUGDcdx_Axlj0dvmSY8svY8ROtqc4Ed5Yj-82A

Facebook Comments