Mindannyiunkat érnek veszteségek. Az elmúlt hónapokban pedig kicsit extrább volt a terhelés. Nyilvánvalóan a nehézségek széles skáláján a művészet háttérbe szorulása nem a letaglózó kategóriába tartozik, de azért mégiscsak hiányzik az élőzene, színház, tárlatlátogatás.

Felmerült bennem, hogy miért is annyira fájó az élő művészet több hónapos hiánya. Hát például azért, mert egy előadás során egy-egy mondat, sor, gesztus megpendít bennem olyan érzelmi húrokat, amelyekről talán nem is tudtam, hogy léteznek. Tanulni, érezni és tapasztalni. Azokat a drámákat, előadásokat szeretem, amelyek mindezekre késztetnek. Van, amikor nem a történet a lényeg, hanem az, ahogyan az élet mélyebb rétegei, kérdései felszínre bukkannak az előadás során, amelyekről utána sokat beszélgetünk hazafelé az úton. Szeretem azt is, hogy mivel mindannyian más élettapasztalattal rendelkezünk, más érzelmi hozzáállással süppedünk bele a bársonyszékekbe, így mindenki mást „visz haza”, mindenkit máshogy érintenek a jelenetek. Volt olyan előadás, amely annyira nem tudott bevonni, de egyetlenegy szótlan jelenet, megfelelő hangaláfestéssel, két ember gesztusaival egy pillanat alatt, nyílegyenesen elért a bennem mélyen eltemetett félelmekig, kételyekig.

Danielle Noel Visual Artist alkotása

_{https://www.thehoodwitch.com/blog/2015/9/21/starchild-an-interview-with-danielle-noel}

Hamarosan újra megnyílnak a játszóhelyek, ami azért is szuper mert hiába, egy dráma mégiscsak a színészek által szólal meg. Ennek ellenére berakok ide egy jelenetet (hangos!) olvasásra Ivan Viripajev Részegek c. drámájából, amelyben igazságmorzsák rejtőznek az explicit nyelvezet mögött:

„Karl: De mit csináljak, Linda, ha egy bűzölgő szardarabnak érzem magam?

Laurenz: Hogy mit csinálj, Karl? Kérj bocsánatot Istentől a kishitűségedért, amibe teljes gázzal beletoltad magad. Kérj bocsánatot azért, mert meggyaláztál mindent, ami jó az emberben

és egyúttal ráemelted a mocskos kezedet az Isten teremtményére – miránk.

Mi az Isten teremtményei vagyunk, és miránk senki se öntsön mocskot és szart.

Bánd meg és kérj bocsánatot Istentől, lehet, hogy az Úr az ő isteni kegyelmével

meg is bocsát neked. De egyben igazad van, Karl, abban, hogy Isten a részegeken keresztül

szól a világhoz, ezzel egyetértek, barátom.

És történetesen most is rajtam keresztül szól hozzátok, mert én seggrészeg vagyok,

és sehogy sem tudok kijózanodni. És megmondom, mit mond nektek

az Úr rajtam keresztül. Senki se fosson. Ezt mondja az Úristen

tinéktek énrajtam keresztül. Senki se fosson be – ez a meszidzs.

Nem szabad fosni – ez a fő meszidzse az Úrnak.

És nem nyavalyogni! Hanem emelje föl az ember a seggét, és rángassa ki

magát ebből az egész intellektuális, racionális szarkupacból, amibe

mind nyakig merültünk. Rántsátok ki a picsába a seggeteket ebből

az csöpögős melankóliából, amibe úgy beleragadtatok, mint légy a mézbe. Ez egy akkora tiszta átverés, ez a melankólia. Szeressetek,

legyetek erősek, változtassátok meg magatokat és a világ is

megváltozik körülöttetek, éljetek olyan becsületesen, amennyire

tudtok, és egyáltalán ne fossatok be. Legyetek olyanok, mint én –

mondja nekünk az Úr. A francba, legyetek olyan menők, mint az

Úr, aki soha nem fosik be, és nem ereszti le a kezét, hanem napról

napra tovább építi ezt a világot, függetlenül a mi összes

nyavalygásunktól, meg az egész kibaszott melankóliánktól, ami

nem más, mint önkielégítés. Elég a faszverésből – mondja az Úr,

ideje, hogy valaki mást is szeressél, ne csak saját magadat.”

Szerző: Bonifert G. Rita

A szöveg részlet: Ivan Viripajev : Részegek. Poket Publishing 2021