Habár ma sokan már csak megmosolyogják Magyarország legaktívabb apologétáját, aki éjt nappallá téve, vért izzadva erőlködik a tőle eltérően gondolkodók lejáratásán, azért érdemes figyelembe vennünk, mennyire nincs egyszerű dolga egy apologétának manapság. A tudomány, a fizika, a biológia, a pszichológia, a geológia, a kozmológia, a történettudomány, a vallástudomány, a filozófia, stb. mind-mind cserben hagyta a kereszténységet. Ezért mostanra lényegében semmilyen komolyan vehető tudományos tény nem támasztja alá, hogy a keresztény vallás bármiben is több lenne egy ember által alkotott vallásnál – csakúgy mint bármelyik másik vallás. Habár a filozófia jóval megengedőbb az emberi fantáziák szabadjára engedésével, még így sincs a kereszténység mellett a filozófusok többsége semmilyen kérdésben.
Mindezek miatt ma egy apologéta lényegében egyetlen kérdésben tud csak tudományos konszenzusra hivatkozni, ez pedig az, hogy az ókorral foglalkozó történészek túlnyomó többsége szerint Jézus valóban történelmi alak volt. A kereszténység tehát elvesztette a racionális vitát, de mit tehet ezek után egy apologéta?
1. A tudomány relativizálása.
A 21. században a tudományt, illetve annak eredményeit közvetlenül támadni nyilvánvalóan abszurd, ami csak lenéző mosolyt csalna a nagyérdemű arcára. Ezért még a kreacionisták is azt állítják, hogy ők tudományt csinálnak. Ezért az apologéta minden erővel relativizálni igyekszik a tudományt. Szerinte a tudományos konszenzus nem is konszenzus, többféle evolúció is létezik, sőt úgy látja, hogy mindent elborító „lokális özönvíz” is lehetséges. Ennél is rafináltabb módszere az apologétának, hogy tudományos konszenzust hazudik oda, ahol az nem létezik (például hogy az univerzumnak volt kezdete). A tudomány relativizálásához tartozik természetesen az is, amikor a mainstreamet megkérdőjelező kutatásokat dobál be elhallgatva, hogy azok jobbára keresztény „kutatók” tollából származnak. Ám ennél is gyakoribb, hogy a hivatkozott tudósok nem is azt állítják, amit az apologéta nekik tulajdonít.
2. A filozófia túlhangsúlyozása.
Természetesen itt az apologéta tudatosan csak olyan filozófusokat idéz, akik alátámasztják az álláspontját, ő ezt nevezi filozófiának. Mindeközben tudatosan elhallgatja, hogy léteznek (sőt nagyon is léteznek) olyan filozófusok, akik teljesen mást állítanak, mint ő. Viszont az apologéta legnagyobb szemfényvesztése még csak nem is az, hogy csak a neki kedves filozófusok gondolatait nevezi ki „a filozófiának”. A leginkább félrevezető trükkje az, hogy úgy állítja be a dolgokat, mintha a filozófia tudomány felett állna, mintha a filozófia megszabhatná a természetnek, hogy milyen választ ad egy kísérletre.
3. A vitapartner ad hominem támadása, lejáratása és egzisztenciális ellehetetlenítése.
Ezt a képességét az apologéta igazán tökélyre fejlesztette, amiről ma már több áldozata is tudna beszélni. A leggyakoribb eszköze azonban kétségkívül az, hogy kétségbe vonja és nevetségessé próbálja tenni a másik fél hozzáértését. A laikus ateistának így nincs semmi kompetenciája (ő csak egy buszsofőr), a másik teológus szakcikkei tudománytalanok (különösen akkor, ha még könyvet is ír az egyházon belüli gyermekzaklatási ügyekről), és még sokáig lehetne folytatni a sort. Arra persze sosem ad választ, hogy egy kisvárosi „főiskolán” végzett teológusnak miért is van kompetenciája, hogy filozófiai, tudományos vagy erkölcsi kérdésekben nyilvánuljon meg, miközben látványosan nem ért ezekhez a területekhez.
4. A tényleges, nyílt sisakos vita kerülése.
Az apologéta sohasem fejti ki a saját álláspontját. Mindig csak lehetséges keresztény álláspontokat ismertet, és azok között válogat annak megfelelően, hogy az ellenfele éppen mit támad. Miután már több vitapartnere is felmosta vele a padlót, az apologéta most már inkább nem konfrontatív vitapartnerekkel vitatkozik, vagy egész egyszerűen valamilyen manipulált vitába kényszeríti bele a partnerét, folyamatosan változtatva a témát, miközben nem ad lehetőséget egyenlő mértékben a nézetek kifejtésére. Így az apologéta valójában sosem vitatkozik, csak elbábozza a vitát, miközben a saját őrült, szektás nézeteit terjeszti, mint a pestist.
5. Álszenteskedő pozíció.
A fenti négy eszköz persze mit sem érne, ha eközben az apologéta nem úgy állítaná be magát, mint aki szüntelenül az igazságot keresi. Valójában szó sincs erről, az apologétát a legkevésbé sem érdekli az igazság, és amikor valaki megpróbálja őt felvilágosítani a legalapvetőbb logikai összefüggésekről (vagy általános iskolai tananyagról), akkor prüszkölve hadakozik az új információk ellen, majd személyeskedve támadja azt, aki megpróbálja felvilágosítani. De nem is lenne apologéta, ha ezzel párhuzamosan ne vádolna mindenki mást azzal, hogy dogmatikus és nem hajlandó racionális vitára.
A fentiekből így világosan kiderül, hogy ma már egyáltalán nem könnyű apologétának lenni. Még szerencse, hogy az apologéta eszköztára halvány nyomokban sem tartalmaz semmit a sokat hivatkozott erkölcsből vagy szeretetből, így az épeszű emberek azonnal tudják, hogy valójában egy közönséges szemfényvesztővel van dolguk.
Németh Csaba írása