Keresztény belső vitákban az elmúlt néhány évben igen népszerűvé vált a farizeus* megnevezés a kereszténységen belüli irányzatok között. Ezzel a fogalommal dobálóznak egymásra, hallottam már progresszív keresztény szájából, és evangelikál szájából is a másikat jellemezni ezt a szót. 
László Dávid írása

Ennek a szónak a használatához, ahogy figyeltem ezeket a dobálózásokat, a következő tartalmi megjelölések tartoznak: Valaki vagy elavult világi értékeket követ vallási köntösben, vagy modern világi értékeket vallási köntösben. Kedves az övéivel, de kirekesztő azokkal, akik nem tudják egyik-másik erkölcsi vagy ideológiai kijelentését elfogadni. Néha összemosódik hatalmi vagy kulturális érdekek kiszolgálásával, néha pedig szinonimaként szolgál a bigottságra, máskor a hagyománysértésre.

Fotó: Az ötödik pecsét, Fábri Zoltán filmje, 1976 (mek.niif.hu/)

A köznyelv a farizeus jelző alatt konkrétabban a képmutatást, álszenteskedést érti, abban az értelemben, amikor valaki hangzatosan kiáll olyan értékek mellett, melyek belőle hiányoznak, életében valójában nem azok szerint él. 

A farizeus szó eredetileg a héber “parash” szóból ered, ami azt jelenti, “elválasztani”. A farizeusok az ókorban egy vallási elveket és értékeket valló zsidó párt volt, melynek tagjai életüket szigorú előírások szerint igyekeztek élni, ezzel szentelve Istennek önmagukat. Ennek az elkülönülésnek volt egy olyan értelme is, hogy a Makkabeus lázadás után felszabadított Jeruzsálemi templom főpapi székébe szerintük a hagyományokat nem tisztelő módon került az egyik Makkabeus család sarja, melyhez a konzervatív arisztokrata rétegként jellemezhető szadduceusok asszisztáltak, és mindettől igyekezték elhatárolódni, ezért ez a megnevezés. De van egy olyan oka is, hogy a “parash” szó a 3Móz 19,2 általuk történő értelmezése szerint szinonimájaként használható a “kádós”, azaz a “szent”, ami a tisztátalan dolgoktól, személyektől való elkülönülést fejezi ki.

Ugye annak az oka, hogy felkapott ez a kifejezés keresztény körökben ma, leginkább az, hogy Jézus gyakran emlegette őket negatív példaként a hitét megélni igyekvő, Istent kereső és az akaratát követni vágyó emberrel szemben. És hát nincs könnyebb dolga egy embernek, aki a vele egyet nem értő, egyébként a sajátjai közül való embert magától el kíván különíteni, mint hasonlóképpen ahhoz, akire felnéz, szembehelyezkedni azzal, akivel az általa nagyra tartott példakép is szembehelyezkedett, már csak rá kell sütnie ezt a fogalmat arra, akitől el akarja választani magát. Ironikus felhasználása ez a farizeus jelzőnek, nemde? Szerintem Jézus is kedvelte az iróniát, noha biztos vagyok benne, hogy az általa szánt örökségnek nem képezi részét ez a címkézés.

Én bedobnám akkor már a címkekalapba a szadduceusokat is, noha a köznyelvben nincs meghonosítva, de bizonyos helyzetekben akár pontosabb megbélyegzés is lehetne. Mondjuk lehetne az egyik keresztény tábor szadduceus, a másik farizeus, és akkor örömmel csatlakoznék a harmadik, pusztába menekülő esszénusokhoz, akik hasonló elégedetlenségből és csalódottságból alakítottak maguknak szorosan zárt közösséget, kívül az általuk tévelygőnek tartott papság fennhatóságán.

Félretéve a tréfát, egy szerintem lényeges észrevételemet szeretném megosztani most ebben a cikkben a nagy “Ki nyeri el jogosan a farizeus címet a XXI. században?” fordított versenyhez. Jézus sokszor teszi szóvá, hogy a farizeusokkal a legnagyobb baja az, hogy képmutatók, hogy elhordozhatatlan terheket tesznek az emberek nyakába, de maguk ezekből semmit nem tartanak be, hogy nagy áldozati ünnepeket tartanak Istennek, és látványosan imádkoznak, azért, hogy mások istenfélőnek tartsák őket, a saját malmukra hajtják a vizet az elkeseredettek és rettegők áldozati ajándékainak beszedéséből, abból, hogy azt gondolják, gesztusaik és felajánlott áldozataik többet érnek Isten szemében a segítségnyújtásnál, még saját szüleik megsegítésénél is. De egy nagyon fontos dologról kevés szó esik, ami a cikk elején idézett igeszakaszban is, és később, Jézusnak a farizeus és a vámos imájáról szóló példázatában is előkerül:

Az elkülönülésről

Arról a rettegésről, amit egy farizeus átél, amikor olyan helyzetbe kerül, hogy kontaktusba kell kerülnie egy, az ő értékrendje szerint tisztátalan emberrel, mert a tisztátalansága veszélyezteti a farizeus tisztaságát, a kádoshoz, a szenthez való tartozását. Ahogy ő értelmezi a Tanakhot, vagyis az általunk ismert Ószövetséget, annak tükrében egy ember kifogásolható egészségi állapota, társadalmi rangja, értékrendje, származása, szokása, identitása erkölcsileg kifogásolható, ami azt jelenti, hogy egyenesen Adonájjal, az Istennel szemben követ el vétséget. Az akkori világnézet szerint vagy önakaratából vét, vagy a vétségben való léte a felmenői vétségeinek büntetése. Akárhogy is, egy farizeus úgy vélekedik, hogy ha a szenthez akar tartozni, muszáj megőriznie a tisztaságát, még ha nem is rosszindulatból teszi, de a zsigereibe ivódott, hogy tartózkodjon minden tisztátalantól, ami ragályos, ami foltot hagy rajta. Erre a rabságban tartó félelemre mutatott rá Jézus azokban a történetekben, amikor a farizeusok szóvá teszik, hogy a tanítványai koszos kézzel esznek, vagy hogy szombatnapon kalászt tépnek: “Nem az fertőz, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön onnan.” “A szombat van az emberért, és nem az ember a szombatért.”

Ez a félelem ott érhető tetten ma, ahol keresztények igyekeznek más keresztényektől elkülönülni, mondván, nem a jézusi szeretet, vagy nem biblikus az, amit a másik testvér képvisel. Ő inkább farizeus. Ott is tetten érhető, és ez a látványosabb, ahol egy keresztény találkozik egy más vallásúval, esetleg ateistával, vagy egy meleg, esetleg egy transz emberrel, és nem tud neki mást mondani, mint hogy térjen meg a tévelygéséből. Mert erkölcsi vétek az, amiben van, nem is lehet más, hiszen az ő írásértelmezésének tükrében tisztátalan állapotban van. A félelem szólal meg ott, ahol a befogadásnak kéne megszólalnia. A félelem, ami gondoskodásnak, törődésnek, szeretetnek álcázza magát, hogy ne kelljen szembenézni azzal a természetes bizonytalansággal: Mi van, ha nem tartozom még a szenthez? Mi van, ha elveszíthetem Istent? Vallást kell tennem, különben mindketten elveszünk. El kell határolódnom, különben nem marad egyikünk sem tiszta.

Valahol ennek a szeretetnek álcázott elkülönülésnek, noha könnyű a szemére vetni az illetőnek, hogy ítélkezik, hiszen a saját lelkiismeretének, ami egyedül ő felette lehet úr és bíra, a hatalmi kiterjesztését követhetjük nyomon, ahogy mások felett ítélkezik, ennek az elkülönülésnek van egy szép bizalmi magja. Az a reménység, hogy Isten a látóterébe kerül annak az ateistának, vagy melegnek, és így Istennek is a látóterébe került az az ateista, vagy meleg, Isten pedig mindnyájunkat, aki hozzá fohászkodik, üdvözít. De ennek a bizalmi magnak ideje sincs kicsírázni sajnos, mert a félelem megfojtja. Azt a gesztust, hogy keresztényként odafigyelek a másikra, meghallgatom, együtt érzek vele, és bátorítom őt, hogy Istennel sosem lesz egyedül, ő rá mindig számíthat, vele lesz és erőt ad neki a kríziseiben, ezt a szép virágot fojtja meg a félelem, ami csak arra koncentrál, hogy a tisztaság, a kádos, a szent kerüljön előtérbe.

Nemrégiben a Spirit FM-en volt egy beszélgetés a lelkiismeretről. Ennek kapcsán a műsorban terítékre került két film, az egyik Scorsese-től a Némaság, a másik Fábri Zoltántól az azonos című Sánta Ferenc regényadaptációja, Az ötödik pecsét. Mindkét filmet nagyon ajánlom az olvasóimnak, zseniális alkotások. Anélkül, hogy lelepleznék belőlük bármit is, azt elmondhatom, hogy hasonló témát dolgoznak fel.

Az erkölcsi áldozathozatal 

Mindkét film főhőse megéli azt a kegyetlen szituációt, hogy az ördög regnáló hatalomként egy olyan döntés meghozatalára kényszeríti, amelyben két rossz közül kell választania, amelyben mindkét döntés ellen tiltakozik a lelkiismerete. Az egyik a tisztaságának feláldozása, a másik az emberi élet feláldozása. Ez egy szörnyűséges helyzet, és nem egyszerű a döntés, a beszélgető felek ki is hangsúlyozták, hogy amíg nem kerülnek ilyen helyzetbe, semmiképp sem akarnak véleményt formálni, mert bárki, aki őszintén szembenéz magával, azt tudja csak mondani, hogy nem tudja még, majd akkor és ott tud döntést hozni, olyat, amivel aztán vagy megbékél, vagy az őrületbe kergeti.

És valóban, muszáj megálljunk itt egy kicsit, és visszatekintenünk arra a gondolatra, ahol a farizeus is félti a maga tisztaságát. Könnyű az ő általa problémának tartott dolgokkal kapcsolatban egy mai embernek azt mondania, hogy ez babonaság, korszakos tévedés, és egyáltalán nem fenyegeti a lelki állapotát az embernek, ha nem tartózkodik olyasmiktől. De minden kornak megvannak a maga szörnyetegei, amikkel szemben lebénul, és amik valóban fenyegetik a lelki vagy a testi állapotát, ahol döntenie kell, hogy mondjuk az egyik karját, vagy az ártatlanságát áldozza fel, vagy többet hagy veszni. A filmbeli főhősök áldozathozatala olyan, mintha egy farizeus megragadná az utcán a vakokat és a nyomorékokat, és bevezetné őket, hogy lakomát rendezzen nekik. Mintha a kurvákat megóvná a kövezéstől, ha együtt enne vámszedőkkel, ha hajlandó lenne bemenni egy római házába, hogy segítsen neki, ha felebarátjának tartana egy samáriait, vagyis ha többre tartaná az embereket a hagyományoknál. 

Erre a döntésre, amiben a szombat végérvényesen helyet cserél az emberrel a fontossági sorrendben maga Krisztus sarkallhatná a farizeusunkat. Ő ugyanis, mint azt hisszük és valljuk, a megtestesült Isten második személyeként bizonyosan tévedhetetlen volt, eléggé biztos, hogy amit mi abszolút igazságnak tartunk, annak ő egészen és tisztán a birtokában volt. És nemhogy nem féltette azt pogányoktól, prostituáltaktól, vámszedőktől és rómaiaktól, de még fejedelmektől, főpapoktól, és magától az ördögtől sem, hanem egyenesen feláldozta mindezt a halálában, azért, hogy nekünk életünk legyen. Nem szállt le a keresztről, hogy szavával és hatalmával érvényt szerezzen ennek az igazságnak, hanem éppen úgy szerzett neki érvényt, úgy maradt hiteles, hogy feláldozta magát a számkivetettségüktől és sebezhetőségüktől rettegő emberek keze által. Így tud ma is jelen lenni ott, ahol ez a vélt tisztátalantól való félelem el akarja fojtani.

Szerző: László Dávid, személyes oldala: Kútkereső

———

*Egy farizeus arra kérte őt, hogy egyék vele. Be is ment a farizeus házába, és asztalhoz telepedett. Egy bűnös asszony pedig, aki abban a városban élt, megtudta, hogy asztalhoz telepedett a farizeus házában, kenetet hozott egy alabástromtartóban. Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. 
Amikor pedig látta ezt az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: „Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös.” 
Ekkor megszólalt Jézus, és ezt mondta neki: „Simon, van valami mondanivalóm neked.”
Ő pedig így szólt: „Mester, mondd!” 
Erre ezt mondta Jézus: „Egy hitelezőnek volt két adósa: az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel. Mivel nem volt miből megadniuk, mind a kettőnek elengedte. Közülük vajon melyikük szereti őt jobban?” 
Simon így válaszolt: „Úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el.”
Ő pedig ezt mondta neki: „Helyesen ítéltél” – és az asszony felé fordulva beszélt tovább Simonhoz: „Látod, ezt az asszonyt? Bejöttem a házadba: vizet lábamra nem adtál, ő pedig könnyeivel öntözte lábamat, és hajával törölte meg. Te nem csókoltál meg, ő pedig mióta bejöttem, nem szűnt meg csókolni a lábamat. Te nem kented meg olajjal a fejemet, ő pedig kenettel kente meg a lábamat. Ezért mondom neked: neki sok bűne bocsáttatott meg, hiszen nagyon szeretett. Akinek pedig kevés bocsáttatik meg, kevésbé szeret.” Az asszonynak pedig ezt mondta: „Megbocsáttattak a te bűneid.” 
Az asztalnál ülők erre kezdték kérdezgetni egymás között: „Kicsoda ez, aki a bűnöket is megbocsátja?” 
Ő pedig így szólt az asszonyhoz: „A te hited megtartott téged, menj el békességgel!”

(Lk 7; 36-50)