– Jesszusmária! Hova lett a Szűzanya?
Zahorácz Ferencné a cukkinikkal a kezében rontott be az ajtón. Zahorácz Ferenc bosszúsan pillantott fel az asztalra terített lepedőméretű katolikus napilapból. Most bele fog zavarodni a Szentháromságról szóló fejtegetésbe, csak mert a felesége így rátört. Tamási Rebeka novellája
Kép: www.dcfvanguards.com
– Mi van a Szűzanyával?
A nő ijedten csapta le a cukkinikat az asztalra.
Az van, hogy nincs ott, ahol szokott! Gyere ki, gyere ki!
Zahorácz Ferenc egy lesajnáló fintorral az arcán feltápászkodott a székről. Döngő léptekkel követte feleségét a bejárati ajtóhoz. Kimentek. Felnéztek. Zahorácz Ferenc arcáról lefolyott a lesajnáló fintor. A Szűzanya tényleg nem volt ott.
A bejárati ajtó fölé vájt kis fülke ott volt. A kék háttérre festett arany csillagok is ott voltak. A kígyón taposó Szűzanya szobra viszont eltűnt. A nő ijedten pislogott a férjére.
– Most mi lesz, Feri?
– Mi lesz, mi lesz. Majd megkérdezem a Mihály atyát. És most meg dolgozni megyek.
Visszamentek a házba, a nő a konyhába vitte a cukkinikat, férje meg kilépett a papucsából, és felhúzta nyikorgós ünnepi cipőjét. Ingére kapta a fekete szövetmellényt. Zahorácz Ferencné elgondolkodva nézte távolodó férje hátán a két kerubot, akik a magyar címert tartották a kezükben. Édes, Szűzanyám, mi lett veled, gondolta zöldségpucolás közben.
A templomban már gyülekeztek a hívek. Az orgonista az ujjait ropogtatta a sekrestyében. Az atya a ministránsokat instruálta. Okos, komoly kisfiúk, tudták, mi a dolguk, de azért Mihály atya minden mise előtt végigment velük a lépéseken. Zahorácz Ferenc eközben előkészítette a kosarakat, amibe majd a pénzt fogják szedni áldozás előtt. Egyre idegesebben téblábolt. Mise előtt nem zavarhatja meg az atyát, majd utána. De mi van, ha a Szűzanya eltűnése egy jel? Ha miatta, Zahorácz Ferenc miatt nem fogják megtudni a városiak, hogy betelt az Úr haragja? Vagy a Szűzanya orrolt volna meg rájuk? Rájuk mint városra, vagy rájuk mint Zahorácz családra?
Az egyik ministránsfiú meghúzta a templom bejáratához vezető kis harangot, és felzúgott az orgona. Elkezdődött a mise. Mihály atya kivonult a hat ministráns mögött, a padokban felálltak a hívek. Zahorácz Ferenc úgy pakolászott a sekrestyében, mint a felesége szokott veszekedés után. Már a prédikáció végén bement a templomba, és várt.
– Pusztul a világ! – hirdette Mihály atya a szószékről. – Már nem tudjuk, hogy férfiak vagyunk-e vagy nők. Természeti csapások, vírusok pusztítják földünket. Kétségbeesésünkben az okkult tanok felé fordulunk, vagy a nyugati világot pusztító ideológiákhoz. De nem adhatjuk fel, minket meghívott a Jóisten, hogy hirdessük a szeretetét a világban! Legyünk a remény fényei a csapások közepette!
– Isten fizesse meg!
Zahorácz Ferenc diszkréten megállt Kovács Endre mellett, aki lehajtott fejjel bóbiskolt az ötödik sorban. Egy kéz a vállra, és Kovács máris felpattant, hogy a sekrestye felé távolodó Zahorácz nyomába érjen. Kezükbe vették a kosarakat, majd az első térdelés után elindultak hátulról előre a kosarakkal. Kovács Endre mindig megvárta, amíg a kisgyerekesek kisgyerekei kimásznak a sor közepéről, hogy bedobhassanak egy százast a kosárba. Isten fizesse meg, mondta nekik, és a saját unokáira gondolt, akik egy frankfurti templom kosarába dobják az ötven centesüket. Mire az első sorhoz ért, Zahorácz Ferenc már percek óta ott állt a templom közepén, az oltár előtt, és rá várt. Ellentmondást nem tűrve vette ki Kovács kezéből a pénzzel teli kosarat, és ő helyezte mindkettőt az oltár lábához. Mégis csak ő a sekrestyés. Meg a gyorsabb.
Mise után jelezte Mihály atyának, hogy fontos mondanivalója van.
– Mondjad, Ferikém.
– Az van, atyám, hogy eltűnt a Szűzanya.
– A Szűzanya? De hát itt…
– Nem itt – intette le Zahorácz. – Nálunk. A házunknál. Az ajtó fölött, tudod. Mi legyen?
Mihály atya gondterhelten sóhajtott. Ez súlyos ügy. Nem akarta felizgatni a híveket, így is van elég bajuk. De a Szűzanya eltűnése nem olyan esemény, amit csak úgy el lehet hallgatni előlük, mint mondjuk egy leszbikus lelkésznő felszentelését a svéd egyházban. Ez lelkiismereti ügy.
– Figyelj Ferikém, egyelőre ne mondjátok senkinek. Megkérdezem a helytörténész Józsit, hogy mit tud a házatokról. Hátha kiderít valamit. Nem kell rögtön tragédiára gondolni. Lehet, hogy csak elvitték restaurálni.
– És észre se vettük? Mi van, ha ez valami jel? Te is mondtad, hogy pusztul a világ. Az asszony magán kívül van.
Mihály atya, csak bólintott, és szelíd mozdulattal kitessékelte Zahoráczot a sekrestyéből.
Ormos József komolyan fogadta az atya hívását, és amint letette a telefont, a helytörténeti gyűjteményhez sietett. Azt eddig is tudta, hogy Zahoráczék háza műemlék jellegű épület, csakúgy, mint a legtöbb a belvárosban. A leírások szerint a ház 1727-ben épült, a szoborfülkét pedig 1777-ben vájták a falba, valószínűsíthetően egy újabb helyi pestisjárványtól való félelemben. Barokk stílus, klasszikus Segítő Mária szobor.
– Hát ezzel nem lettünk közelebb – sóhajtott Mihály atya a telefonba. – Azért köszi, Józsikám.
Zahorácz Ferencnét feszítette a titok. Utált titkot tartani, nem is tudott. Mindig kicsúszott az igazság a száján, és igazából büszke is volt rá, elvégre hazudni bűn. De azért csak a Mézes Marikának mondta el a szerdai piacnapon, hogy mi történt. A Mézes Marika döbbenten bámulta maga előtt a mézes bödönöket. Gyorsan vetett is magára egy keresztet, a biztonság kedvéért. Zahorácz Ferencné komoly arccal bólintott.
– Annyira félek, Marikám. Mi van, ha ez egy jel? Ha a Szűzanyát magunkra haragítottuk valahogy?
– Te édesem, biztos nem. Lehet, hogy ez a város. A korrupt polgármester, ugye! Aztán meg hajbókol a templomban! Lehet, hogy ezt elégelte meg a Szűzanya!
– Marikám, hát hogy lenne már korrupt? Ott ül a templomban minden vasárnap! Az áldott jó ember, négy gyereke van!
A Mézes Marika sértetten elfordult, hogy kiszolgálja a vevőket.
Marikácska, a Mézes Marika unokája, az asztal szélén ülve nagyon elmélyülten rajzolta varázsköröket a térdére, nehogy feltűnjön a két nőnek, hogy ott van. Izgatottan hallgatta a titkos hírt az eltűnt Szűzanyáról. Tudta ő, hogy el fog jönni ez a nap. Először csak a Borostyán közi Szűzanya szobra tűnik el, de aztán a Főtéren álló is el fog, aztán a templomban lévő is. A Szűzanya melléállt! A piacozás végén segített a nagyanyjának bepakolni a kocsiba a bödönöket, aztán ebéd után szaladt a szobájába imádkozni. Nem engedte őt a Mihály atya ministrálni, most bosszút áll rajta Mária, az ő fő védelmezője!
– A ministrálás olyan fiús dolog Marikám – mondta neki Mihály atya. – Látod, a papok is mind férfiak, ez így van jól, ezt Isten így találta ki.
– De az unokatestvéreim is lányok, és mégis ministrálhatnak! – fakadt ki Marikácska.
– Ők Budapesten laknak, és nem itt. Ott más világ van. Itt én döntök, és szerintem úgy helyes, ha csak a fiúk ministrálnak. De, ha ennyire szeretnél csinálni valamit, miért nem segítesz Ilonka néninek az oltárcsokrokkal? – simogatta meg Marikácska fejét.
Miután a szobor még egy hét múlva sem volt a helyén, Zahorácz Ferenc megkérte az atyát, hogy mondja be a mise végén a hirdetéseknél, hogy eltűnt a szobor, aki tud róla valamit, jelentkezzen. Mise után tódultak az emberek a sekrestyébe, mindenki nagyon izgatott volt. Tudni senki nem tudott semmit. Mihály atya már aggódott, hogy kihűlnek a vasárnapi rántott húsok, így felszólította jámbor híveit, hogy imádkozzák fokozott gyakorisággal az Üdvözlégyet, tartsák nyitva a szemüket, és térjenek haza.
A második hét végére sem lett meg a szobor, de Marikácska reményei sem váltak be, mert több szobor nem tűnt el a városból. Csak a Borostyán közi Szűzanya helye árválkodott továbbra is. Itt-ott felfedezni vélték a szobrot, de mindig kiderült, hogy valaki csak farkast kiáltott. Egy kamasz fiú véletlen összetévesztette Szent Erzsébet szobrát a Segítő Máriával, és a kiáltására odacsődült a fél város. Mikor kiderült a tévedés, az általános iskolás hittan tanárnője lekevert neki egy nyaklevest.
– Ezért tanítottalak annyi éven át? Nem emlékszel a rózsacsodára?
Szegény fiú eddig sosem figyelte a szobrokat, egyedül a város határában álló ivó lány szobrát szerették a barátaival, mert az meztelen volt.
Szerdán a plébániai fogadóórán a helytörténész Józsi rontott be az irodába.
– Megvan a megoldás! – kiáltotta diadalmasan.
Mihály atya riadtan nézett fel az előtte kiterített keresztlevelekből. Sürgős ügyre hivatkozva kitessékelte a vele szemben ülő jegyespárt a szobából.
– Na mondjad, Józsikám.
– Emlékszel atyám, amikor a Márton doktornak ellopták a biciklijét? Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen megtalálni, már biztos széjjelkapták valahol.
Mihály atya emlékezett. Kiírták facebook-ra, hogy ellopták a doktor úr biciklijét, kéretik visszaadni. Három nap múlva megtalálták a biciklit a piacon, az egyik asztalnak támasztva. Hogy ki vitte el, és ki vitte vissza, hogy a két személy ugyanaz volt-e vagy nem, sosem derült ki. Márton doktor viszont megnyugodva karikázott tovább egyik betegétől a másikig.
– Írjuk ki megint az internetre? – kérdezte bizalmatlanul.
– Mindenképpen! Ez történelmi helyzet!
Így hát két héttel azután, hogy eltűnt a szobor, megjelent egy üzenet a plébánia hivatalos facebook-oldalán:
Mint azt már sokan kedves híveink közül tudjátok, eltűnt a Borostyán közben található szoborfülkéből a Segítő Mária szobor. Kérjük, hogy aki ezzel kapcsolatban tud valamit, jelezze felénk. A poszt szabadon osztható.
A város lakói kitettek magukért, még a legmegátalkodottabb ateisták is megosztották a felhívást, lokálpatriotizmustól indíttatva. A poszt nagy visszhangot kapott a „Katolikus Kegytárgyak” csoportban, a „Szobor-csoportban”, és a „Mi városunk!” csoportban.
„Pusztul a világ, az apokalipszis lovasai már a sarkunkban vannak! Ércsétek meg a jeleket! A fiatalok elkorcsosulása, ömlik ránk a mocskos sex, elferdítik az igaz katólikus tanokat, hamis pápa a Vatikánban! Imádkozzatok a Szűz Anyjához kegyelemért!”
„Igazán sajnálatos, hogy eltűnt a 18. századból származó Segítő Szűzmária szobor. Tipikus képviselője a késő barokk csodás művészetének. Remélem, nem sokára újra megcsodálhatjuk a Borostyán köz e remekét!”
„Felháborító, hogy eltulajdonítják a város tulajdonában lévő kültéri kegytárgyakat!!! Vajon kinek állhat érdekében városunk kulturális értékeinek lerombolása? Csak nem az önkormányzatban ülő fehérgallérosoknak, akik a pénzünket herdálják, és most már a szobrainkat is ellopják? Le a polgármesterrel!”
Marikácska is megosztotta a posztot, bár még nem is lehetett volna facebook-fiókja. Távoli rokonai meg voltak róla győződve, hogy már 15 éves, és minden évben felköszöntötték a hamis születésnapján, ő pedig minden évben megköszönte. De Marikácska nem csak így vette ki a részét a keresésből. Minden nap a templomban található Szűzanya szobra előtt imádkozott.
– Ó, Szűzanya, térj vissza hozzánk szobor képében! Ha visszatérsz, szolgálni foglak egész életemben, ahogyan eddig is tettem! Ámen!
Mihály atya nem kis meghatódással nézte, hogy Marikácska milyen buzgalommal térdepel a Mária-szobor előtt, míg a ministránsai a templomkertben fociztak. Magához intette a kislányt.
– Figyelj Marika, látom, hogy te nagyon komoly kis katolikus vagy. Ez tetszik nekem. Nagyon szép dolog, hogy ilyen sokat imádkozol a Szűzanyához. Ne felejtsd el azonban, hogy anyukádnak is kellene segítened otthon. Nem szabad csak az imádkozással foglalkozni, és a szeretteinkkel nem törődni. Menj haza szépen, biztosan van otthon sok tennivaló, segíts anyukádnak, az is tetszik a Jóistennek.
– Mihály atya? Ha előkerül a Szűzanya szobra, akkor ministrálhatok?
– Ha előkerül a szobor, beszélünk róla, rendben?
Zahorácz Ferenc és felesége, minden nap úgy léptek ki a házuk ajtaján, hogy lopva felpillantottak a szoborfülkére. Nem feltűnősködve várták a csodát, csak úgy óvatosan, remélve, hogy egy reggel kellemes meglepetésen lesz részük. Zahorácz Ferencné az ájtatos asszonyokból kis csapatot verbuvált, akikkel rendszeresen összegyűltek a templomban rózsafüzérezni, és akikkel együtt etetni kezdték a város hajléktalanjait. Ki tudja, lehet, hogy a szegények elhanyagolása miatt lett rájuk dühös a Szűzanya?
Hálaistennek ennek nagyon örült, mert így minden nap főtt ételhez jutott. Hálaistennek öt éve élt a városban, az állomáson. Senki sem tudta, hogy hívják, de azt rebesgették, hogy az idegenlégiót hagyta ott, hogy hazatérhessen. A gyerekek mindig ráköszöntek az állomáson:
– Jó napot! Hogy van?
– Hála Istennek!
Azt rebesgették róla, szerencsét hoz dolgozatok előtt, így egy-egy nehéz napon, több tucatszor is hálát adhatott Istennek. Eddig csak az állomáson összekoldult pénzekből élt, de mióta megtáltosodtak az ájtatos asszonyok, minden nap akkora ebédeket kapott, hogy még vacsorára is maradt belőle.
Zahorácz Ferencné lubickolt az általa magára osztott szerepben: a sekrestyés felesége, a szegények jótevője. Miközben a másnapra szánt gulyást készítették elő a barátnőivel, Szent Erzsébet járt a fejében, bár ő jobban örült volna, ha a kert rózsái váltak volna kenyérré, és nem fordítva, ebben az inflációban. Remélte, hogy a Szűzanya megkönyörül rajtuk, és visszatér a Borostyán közbe szobrostól, mert azért mégiscsak drága a hús a gulyásba.
Egy nap Marikácska is csatlakozott az ételosztó asszonyokhoz. Lelkesen osztogatta az uzsonnának szánt mézes kenyeret a szegényeknek – a nagymama felajánlása a szükséget szenvedőknek -, és becsületesen megkérdezte Hálaistenneket, hogy hogy van.
– Hála Istennek!
– Hála Istennek – erősítette meg Marikácska. – Tetszett hallani, hogy eltűnt a Szűzanya szobra?
Hálaistennek gondosan megrágta a mézes kenyeret, mielőtt válaszolt volna.
– Nem mondod! Melyik?
– A Borostyán-közből. Segítő Szűz.
– Körbekérdezek.
De a szobor továbbra sem került elő. Egy szombat délelőttre a hívek közös imádságot szerveztek a szoborfülkéhez, virágokat és mécseseket helyeztek el a földön a Szűzanya kiengesztelésére. Egy igen ájtatos asszony elzarándokolt Máriapócsba, és onnan hozott szentelt vizet, amivel Mihály atya meghintette a helyszínt. A polgármester is kivonult a Borostyán közbe, majd biztosította Mihály atyát, hogy komolyan veszi a helyzet komolyságát és minden tőle telhetőt megtesz a szobor előkerüléséért.
– Pusztul a világ – sóhajtotta Mihály atya. – De igaz katolikusként nincs mitől félnünk.
Zahorácz Ferenc izgatottan keringett körülöttük. Úgy érezte, neki is szárnyai vannak, nem csak a keruboknak az ünnepi mellényén. Valahol a lelke mélyén büszke volt, hogy a Szűzanya pont az ő házuk feletti szoborfülkét hagyta el. A felesége felszolgálta a pogácsákat az egybegyűlteknek, majd Mihály atya intésére végigimádkozták a rózsafüzért is. Az utolsó titoknál tartottak, amikor K.I.P. Nagyságos Asszony megérkezett.
– Mi a kurv********csáját csináltok itt? Nem hallottátok, hogy a patakparton megtalálták a szobrot?
Az összegyűlt kegyes tömeg azonnal két pártra szakadt: egyesek azonnal a szoborhoz akartak sietni, mások viszont előbb be akarták fejezni a rózsafüzért. Az asszonyok gyilkos tekintettel hányták magukra a kereszteket, amíg K.I.P. Nagyságos Asszony el nem hagyta a Borostyán közt. Zahorácz Ferenc elrohant a helytörténész Józsival a patakpartra, Mihály atya pedig a helyszínen maradt, hogy tartsa a frontot. Marikácska szinte érezte a Szűz Anya jelenlétét köztük, és tudta, hogy eljött az ő ideje. Ministráns lesz!
A Borostyán közi Segítő Mária szobra egy órával később visszakerült a szoborfülkébe, a polgármester pedig cifra beszédet rögtönzött nagy megkönnyebbülésében. Olvasta a facebook-hozzászólásokat, és örült, hogy a Szűzanya mégsem haragszik rá azért a kis ügyeskedésért a telekkönyvekkel.
– Hát mégsem vagyunk olyan bűnös város! Látjátok, hogy Isten kegyelme és a civil összefogás milyen csodákra képes! Mind komolyan vettük a helyzet komolyságát, és elő is került az eltűnt szobor, több mint egy hónap után, mi ez, ha nem csoda? Köszönjük szépen az önkormányzat dolgozóinak és a híveknek a szoros együttműködést és a bizalmat!
Marikácska idegesen topogva várta, hogy Mihály atya mindenkivel kezet fogjon, majd odarohant hozzá:
– Mihály atya, dicsértessék, ugye most már ministrálhatok?
Mihály atyának kis piros foltok jelentek meg a nyakán a méregtől.
– Marikám, azt mondtam, beszélünk majd róla. Majd – tette hozzá gyorsan.
A nap végén Zahorácz Ferenc elégedetten kapcsolta be a tévét. Meglett a szobor. Még a híradó is bemondta. Zahorácz Ferencné egész délután óránként kijárt ellenőrizni, hogy megvan-e még. Hát mégsem bünteti meg őket a Szűzanya! Hát mégsem jött még el a világvége!
Másnap az ájtatos asszonyokkal még egyszer utoljára kivonultak az állomásra ételt osztani, ha már úgyis lefőzték előző nap. Hálaistennek udvariasan érdeklődött a szobor felől:
– Na, előkerült már az a szobor?
– Elő, elő, tegnap, Hálaistennek!
– Hát akkor hála Istennek!