Nekem a Feldmár
Egy Mester. Titkok tudója. Aki ismeri az emberi lélek minden titkát, mint egy tapasztalt, öreg sámán, aki, ha csak egy pillanatra is az ember szemébe tekint, olyan mélyre lát, hogy egyetlen titka sem marad rejtve előtte. Pillantása mégsem bántó, s bármit is hoz elő a lélek mélyéről, akárcsak egy gyöngyhalász a tenger sötét fenekéről, semmi szégyen nem marad utána. Mert nincsen benne semmiféle ítélkezés. Csak gyengéd jelenlét. – Perintfalvi Rita írása.
Azt hiszem, hogy alapvetően és súlyosan pszichológus- és pszichiáterfóbiás vagyok. Hosszú évtizedek óta nem bízom bennük, mert tudom, hogy olyan hatalmuk van, amivel képesek felemelni az összetört emberi lelket, de ugyanakkor óvatlan szavaikkal, elitista gőgjükkel, fehér köpenybe bújtatott fel nem dolgozott traumáikkal pusztítani is képesek. Főleg, amikor címkéznek.
Meg, amikor azt képzelik, hogy képesek megmondani, hogy hány grammot nyom az emberben a lélek súlya. András nem ilyen. Ő az egyetlen, aki nem ilyen.
Soha nem ismertem hozzá hasonló embert, aki ennyire merészen felvállalta azt is, hogy ha kell, őrültnek tekintse az a szakma, aminek átlépte szűkre szabott, konvencionális határait és újraírta a szabályait, csak azért, mert megtapasztalt valamit, amihez csak kevesen elég bátrak, mégpedig azt, hogy tulajdonképpen a szeretet az, ami egyedül gyógyít. Nem más. Csakhogy szeretni tudni, valóban szeretni tudni, a legnehezebb dolog a világon. –
Nekem a Feldmár példaképem az összes lázadásomban s mindenben, ami ellenállás. Minden harcomban, amit azért folytatok, hogy valóban az lehessek, aki vagyok, s ne az, akinek mások akarnak engem, hogy legyek.
Arra buzdít, hogy soha, de soha ne áldozzam fel a szabadságomat csak azért, mert arra vágyom, hogy szeressenek. Vagyis csak olyanokat szeressek, akik képesek engem úgy viszontszeretni, hogy a szeretetükért cserébe nem akarják elrabolni tőlem a szabadságomat. Ha pedig egyetlen ilyen embert sem találok egész életemben, akkor legyek olyan bátor, hogy inkább egyedül maradok. Mert boldog csak akkor leszek, ha szabad vagyok. Egyszer egy nyilvános nagyközönség előtti beszélgetésben András megkérdezte tőlem, „hogy te Rita, áruld már el, hogy lettél te ennyire lázadó? Amit te képviselsz, olyan nincs is rajtad kívül. Egyedül vagy ezzel. Honnan veszed ehhez a bátorságot? Honnan jön ez?” És én akkor azt feleltem neki, nem azért, hogy udvariaskodjam, vagy mert az ilyen kedélyes cukiskodás de jól hangzik egy Feldmáros estén, hanem azért mondtam, mert tényleg őszintén így éreztem: „Hát ez onnan jön András, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt véletlenül találtam egy könyvet az egyik könyvesbolt polcán, belelapoztam, rögtön megfogott s nem tudtam otthagyni, majd elolvastam az egészet és annyira átjárt minden egyes szava, hogy szinte a csontomig hatolt. Égetett. S azt éreztem, hogy soha többet nem akarok az az ember lenni, aki eddig voltam, de nem is tudok. Szóval te fertőztél meg a lázadással! Tulajdonképpen te vagy mindenért a felelős!” S ekkor hatalmasat nevetett, egészen könnyedén és önfeledten, mint egy igazi Mester, aki könnyűszerrel átlát azon, hogy a szavak nem puszta hízelgésből fakadnak, de mégsem száll a fejébe a nyilvános dicséret, mert sokkal szabadabb annál, hogy valóban jelentőséget tulajdonítson neki.
Nekem a Feldmár egy végtelenül spirituális ember, egy igazi tanító. Nemcsak gyógyító, persze abban is rendkívüli, de az út, ami a személyiségén és a gondolatain keresztül felsejlik, még sokkal mélyebbre vezet. A valóságba. Arra hív, hogy fel kell ébredni az illúzióinkból, legfőképpen abból, hogy nincsen közünk egymáshoz.
Nagyon elevenen él bennem a következő kép, mert ezt András gyakran megismételte előadásain, a nyári egyetemeken és mindenhol. Felemelte a karját és a kézfején levő ujjait megérintve mutatta, hogy a normál tudatosság szintjén olyanok vagyunk, mint a kézfej ujjai, mind külön állnak, látszólag nincs is közük egymáshoz, mintha nem is tudnának egymásról. Aztán az ujjaitól lefelé haladva belesimított a tenyerébe, mozdulatával mutatva, hogy az ujjak a tenyérben mégis összefutnak, egymásba érnek. Ez jelképezte azt, hogy ilyen az emberi tudat is, amikor egyszer végre kinyílik és felfedezi, hogy ő maga nem egy izolált létező, hanem egységben van mindenki mással. Ha pedig valaki képes megtapasztalni ezt, abban a pillanatban kinyílik számára a valóság kapuja. És felébred. Vagy éppen megvilágosodik, kinek, ahogy tetszik.
Azt hiszem, hogy András, amikor gyógyít, mint egy igazi, tapasztalt, öreg sámán, nem csinál mást, mint belevisz mindenkit ennek az egységnek a megtapasztalásába. Mégpedig a megszégyenítés nélküli szereteten keresztül. És ez a megtapasztalás gyógyít. Valószínű, hogy pont erre szolgált az LSD is, valami hasonlót idézhet elő. Sokat vitatott módszer és téma, de tudjuk jól, hogy a tudatállapotoknak szivárványa van. Állítólag megnyitja a tudatot és a szorongó ember végre megérzi, hogy végtelennek hitt elszigetelt magányában tulajdonképpen nincs is egyedül. A valóság kinyílik a számára.
Andrásnak azonban jobb módszere is van ezeknél a szereknél, bár sokkal fáradságosabb és sokkal többet követel az embertől, mert magát az embert követeli. Azt, hogy terapeutaként meg kell tanulnia valóban embernek lenni, s nem csupán terapeutának.
Nekem a Feldmár egy Mester, akinek a szavai, gondolatai és a közelsége képes egészen az ember bőre alá menni és ott tovább hatni, dolgozni, sok mindent transzformálni. Egy Mester, akinek a szeme már kinyílt a valóság sokféle szintjére, s aki most már csak ránk vár, hogy végre mi is felébredjünk.
Boldog születésnapot Drága András!
Fotó: Halmai Gyöngyi
Szerző: Perintfalvi Rita, a Felszabtér blog főszerkeszt