A bántalmazóval való együttérzés nem fogja feloldani a traumás tüneteket. Miért állítom ezt? A megbocsájtás narratívája a társadalmunkban azt a társadalmi rendet hivatott szolgálni, hogy a traumákról ne kelljen beszélni (tagadás), ne kelljen meghallgatni a túlélők beszámolóit (ignorálás), az elkövetőknek ne kelljen felelősséget vállalni a tetteikért (felmentés).
Mégis hogyan használlhatjuk megfelelő módon a buddhizmus együttérzés tanítását a bántalmazás keretében? Úgy, hogy az áldozatokat abban erősítjük meg, hogy önmaguk felé gyakorolják az együttérzést.
illusztráció: Nicole Linde
Az nem igaz, hogy a gyűlölet megbetegít; az elfojtott, lehasított gyűlölet valóban meg tud betegíteni, de a tudatosan megélt és kifejezett érzés soha. (Miller 2017:95)
Ahhoz, hogy a vallási tanításokkal helyesen tudjunk foglalkozni, kihagyhatatlan a hétköznapi igazságok szintjét is vizsgálni és tudatosítani. A hétköznapi valóság azon szintjét, ahol traumatizált emberek léteznek, ahol bántalmazás, manipuláció, szegénység, háborúk és elnyomás, vagyis szenvedés van. Az éberség, más néven önismeret gyakorlásához helyes nézetre is szükség van, aminek kialakításához információk kellenek. Egy valós és egy disszociált élménytől úgy fogunk tudni különbséget tenni, ha információkat szerzünk arról mit jelent egy disszociált állapot. Az előző részben már felvázoltam a disszociáció fogalmát, itt most röviden csak annyit emelnék ki emlékeztetőül, hogy a gyermekkori bántalmazás nem egy ritka jelenség, hanem a WHO 2013-as jelentése szerint a fizikai bántalmazás Európában a gyerekek 23%-át érinti (és itt még nem esett szó a lelki, szóbeli és szexuális bántalmazásról, ami csak növeli azt a 23 százalékot), így amikor belépünk egy meditációs terembe buddhista oktatóként, ahol a jelenlévők negyede a gyermekkori bántalmazás felnőttkori következményeitől szenvednek, egyáltalán nem mindegy, hogyan közvetítjük a gyakorlók felé a buddhista tanításokat. Ha úgy fogunk beszélni, esetünkben az együttérzés tanításáról, hogy közben nem vesszük figyelembe a bántalmazás természetrajzát és annak felnőttkori következményeit, (többek között a trauma-eredetű disszociációt, amelynek egyik jellemzője a fájdalmas érzések, gondolatok lehasítása), úgy csak további károkat fogunk okozni, pont azoknál az embereknél, akik azért fordulnak sokszor a vallás felé, hogy a szenvedésükre megoldást találjanak.
Mit fog tenni az emberrel, ha egy traumás disszociációs állapotra rádobják az együttérzés tanítását és elvárják a “mesterei” hogy azt folyamatosan gyakorolja? A disszociált én-rész vallásos keretbe fogja helyezni a traumát, ami azt jelenti, hogy megidealizálja vagy lehasítja a vallásos interpretációval a traumákat, amely következtében kialakul egy olyan vallási disszociációs állapot, amelyben az egyén el fog távolodni a világ és a saját fájdalmaitól, és ennek az állapotnak a megidealizálására a vallási tanításokat fogja felhasználni. Ebben a vallásos disszociált én-képzetben az ember már úgy fogja gondolni, hogy kérdés nélkül mindenkivel, mindenhol együtt tud érezni, (vagy legalábbis ezt fogja ideális vallásos viselkedésnek gondolni), a negatív érzéseit pillanatok alatt el tudja (vagy el kéne) engedni, és az erőszakos történések felett is már csak egyhegyűen szemlélődik. John Welwood pszichológus alkotta meg a vallási disszociáció, angolul a spiritual bypassing fogalmát. A vallási (vagy spirituális) lehasítás azt a jelenséget foglalja magában, amikor az egyén arra használja a vallási eszméket és gyakorlatokat, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, gyerekkori traumákkal vagy a világban létező problémákkal. A vallási tanításokat, esetünkben az együttérzés tanítását, remekül fel lehet használni arra, hogy az egyének elnyomják a pszichológiai problémáikat.
Nem véletlen az sem, hogy a vallási tanítók hallgatnak arról a társadalmi axiómáról[1], amely szerint a szülőknek és a hozzájuk hasonló tekintélyfiguráknak totális tévedhetetlenséget és mindentudást kell tulajdonítanunk. Itt arról a feketepedagógiáról beszélek, amely fogalma Alice Miller pszichoanalitikus Kezdetben volt a nevelés c. könyvében kerül kifejtésre és azt a destruktív pedagógiai, nevelési módszert jelenti, ami szinte a kezdetek óta meghatározza a szülő-gyerek viszonyt. Ebben a viszonyban a szülőnek totális hatalma van a gyerek felett, ami nevelés címszó alatt különböző bántalmazó módszerekben nyilvánul meg. Alice Miller szerint ezek a korai életszakaszban belénk nevelt mechanizmusok, szülő-gyerek dinamikák alapozzák meg későbbi társas viszonyainkat felnőttként. Ezekben a viszonyokban a szülőknek és a szülőkhöz hasonló tekintély figuráknak automatikusan tévedhetetlenséget, jóságosságot, hatalmat és totális tisztelet társítanak az emberek. Ezek a bevésődések projektálódnak ki a világra és határozzák meg világban való létünket. Ezek a megkérdőjelezhetetlen dogmák azt vésik az emberek erkölcsi világnézetébe, hogy kérdés nélkül el kell fogadni azt, amit egy tekintélyszmély mond. Hatalmas felelőssége lesz egy vallási tekintélyszemélynek abban, hogy miként adja át a vallási tanításokat a hallgatóság felé. A probléma nem azzal kezdődik, hogy egy buddhista guru vagy tanító képzetlen és nem tudja mi az a trauma-eredetű disszociáció, hanem annál a pontnál, hogy ha nem hajlandó reflektálni a hatalmi pozíciójára és az ebből fakadó felelősségére.
Ginger Norwood (2013) említi az ún. patológiás altruizmust (önzetlenség), amikor mások igényeit folytonosan saját magunk elé helyezzük, nem törődünk magunkkal, igényeinkkel, határainkkal és saját érzelmi világunkkal. Ezt a fajta viselkedést az együttérzés káros gyakorlásában is tettenérhetjük, amikor a másokkal való túlzott törődésben már mindenki jólétével foglalkozunk, csak a sajátunkkal nem. A mindenkivel való együttérzés eszményképe azt az elvárást közvetíti a gyakorlók felé, hogy ha dühösek, vagy negatív érzéseik vannak, vagy nem tudják felkelteni magukban ezt az állapotot, az azért van, mert nem gyakoroltak eleget, vagy nem elég jó gyakorlók. A vallási tekintélyszemélyek nem beszélnek arról, hogy talán nem az egyén hibája az, hogy nem tud együttérezni a bántalmazóval.
A bántalmazóval való együttérzés nem fogja feloldani a traumás tüneteket [2]. Miért állítom ezt? A megbocsájtás narratívája a társadalmunkban azt a társadalmi rendet hivatott szolgálni, hogy a traumákról ne kelljen beszélni (tagadás), ne kelljen meghallgatni a túlélők beszámolóit (ignorálás), az elkövetőknek ne kelljen felelősséget vállalni a tetteikért (felmentés). Ebben a világban kifizetődőbb, ha az emberek az elkövető oldalára állnak, hiszen annak több hatalma van az áldozattal szemben, továbbá a bántalmazó nem várja el, hogy a kívülállók cselekedjenek és döntést hozzanak, hiszen pont az a célja, hogy passzívak maradjanak (mivel így nem fogják őket felelősségre vonni és nem fog sérülni a status quo), miközben az áldozat cselekvést, kiállást és állásfoglalást kíván. A belsővé vált elkövetők hangja mondatja az emberekkel, hogy: Mindenki követ el hibákat, előző életedben te is rosszat tettél, provokáltad biztos, kettőn áll a vásár, mindenkit szeretni kell beleértve a bántalmazókat is, hiszen ők is csak emberek és hibáznak. Így alakul ki egy olyan társadalom, amiben az elkövetőket felmentik (vallásos kontextusban az együttérzés és a megbocsátás tanítására hivatkozva) és a bántalmazásokat eltussolják.
Ön-Együttérzés
Hogyan használlhatjuk megfelelő módon a buddhizmus együttérzés tanítását? Úgy, hogy azt önmagunk felé fordítjuk. Az önmagunk felé tanúsított együttérzés gyakorlása fokozza az éberséget, segít felismerni a traumás tüneteket. Az éberség segíti az önreflexió kialakulását, rögzülését. Elősegíti az érzelmeinkhez való újrakapcsolódást, mindeközben fenntartja azt az egyensúlyt, hogy érzelmeink ne hatalmasodjanak el rajtunk, de ne is hasítsuk le azokat teljesen. Jack Kornfield amerikai buddhista pszichológus szavaival: „Az éberség gyakorlásával megtanuljuk úgy tudatosítani tudatállapotainkat, hogy közben nem hagyjuk, hogy magunkkal ragadjanak minket.” (Kornfield 2017:72). Ginger Norwood (2013:23) szerint háromféle komponensből áll össze a magunk felé nyújtott együttérzés:
1; kedvesség magunkkal szemben: kedvesek, megértőek és elfogadóak vagyunk önmagunkkal szemben ahelyett, hogy folytonos kritikával illetnénk önmagunkat.
2; közös emberi mivoltunk megélése: a fájdalmas élményeinkre úgy tekintünk, mint egy közös emberi tapasztalatra. “belerakni a szenvedést a közösbe”. Ez az attitűd segít abban, hogy nem egyéni szenvedésként éljük meg a bántalmazást, hanem ráláthatunk a strukturális erőszakra, így megszűnik az egyedüllét érzése és az önhibáztatás.
3; éberség (szmrti): a fájdalmas gondolatokat és érzéseket kiegyensúlyozott éberséggel kezelni, annak érdekében, hogy ne azonosuljunk velük túlságosan.
A buddhista együttérzés-meditáció kiegészítő módszerként segítheti a túlélőt a trauma integrálásában. A tradicionális leírások azt javasolják, hogy egy szeretett személyre gondolva keltsük fel magunkban az együttérzést majd terjesszük ki az összes érző lényre, azokra is akik ártottak nekünk. Ennél a pontnál kell(ene) kiegészíteni az instrukciót azzal, hogy a bántalmazókra nem kell kiterjeszteni az együttérzést, se a jelenben se később. Ám ezt nem teszik meg a buddhista tanítók, ha mégis van rá példa az rendkívül elenyésző. Ez az előíró nyelvezet a túlélőkben növeli az önhibáztatást, az önleértékelést, mivel nekik kell még a bántalmazást követően erőfeszítéseket tenniük a bántalmazó felé. Az a fajta elvárás, hogy a bántalmazókkal együtt kell érezni, nem csak vallási tanítók, hanem számos pszichológus világszemléletében is megjelenik. Még ha azt is mondják a kliensnek, hogy nem kell megbocsátani rögtön a bántalmazónak, mégis az lesz a cél a terápiában (vagy a meditációs praxis során), hogy végül elérje ezt a megbocsátó állapotot. Az ember nem egy gép, amin ha elindítjuk az együttérző programot, akkor a program végén beáll a megbocsátó állapot. Az ember érzelmvilága egy változó valami, ezt nem tudjuk megváltoztatni, maximum csak lehasítani. Viszont éber figyelemmel az érzelmi állapotainkat tudatosíthatjuk, megélhetjük, majd megfelelő módon kifejezhetjük.
A személyes szféra „jóléte” kihat a makroszociális szintekre, illetve kölcsönhatásban vannak egymással. Önmagunk – és múltunk – megértése, elfogadása kihat a világban való létezésünkre, mások szenvedésének megértésére is, ám szeretetteli társas kapcsolatok nélkül, izoláltságban, magára hagyatva az ember – társas létformájából adódóan – nem képes egyedül megváltani önmagát és a világot. A trauma, a bántalmazás elszigeteli a túlélőt. A közösség szerepe, vagyis a támogató emberi kapcsolatok ezért is játszanak jelentős szerepet nem csak a gyógyulásban, hanem az ember egyedfejlődésében is. A személyes jólét fenntartásához nem elég önmagában a vallási tanítások önmagukban való értelemzése, meg kell érteni hozzá a szociális kontextust. Azt a kontextust, amiben nem létezik olyan, hogy „egyéni szociális probléma”, hiszen szocializációnk és gyermekkori traumáink tágabb kontextusba is helyezhetőek, abba a tágabb perspektívába, amiben az erőszak strukturális okokra vezethető vissza.
Felhasznált irodalom
Herman, Judith (2011): Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér kiadó.
Kornfield, Jack (2017): A bölcs szív – Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Ursus Libris.
Miller, Alice (2017): A test kiáltása – A szülői bántás hosszú távú következményei. Ursus Libris.
Norwood Ginger 2013: Promoting self care and well-being among feminist activists and women’s rights defenders: Reflection from Burma and Palestine. Buddhist Chaplaincy program, Upaya Zen Center.
[1] olyan társadalmi szabály, amely megkérdőjelezhetetlen alapigazságként rögzül az egyének világnézetében.
[2] az együttérzés és a megbocsájtás fogalmát sokszor egyszerre vagy felváltva használom a jelenlegi írásban. A különbségekre most azért nem fókuszálok, mert úgy vélem a hétköznapi megvalósítás szintjén mindkét vallási tanítás arra helyezi a fókuszt, hogy ezt az elnéző, együttérző attitűdöt, lehetőleg minél előbb terjesszük ki minden lény felé. A jóember irreális eszményképe a vallásosság kontextusában így rögzül: egyetemes igazságként van elénk állítva az, mire kellene törekednie egy vallásos (vagy spirituális) embernek. Esetünkben arra, hogy megbocsájtó és együttérző legyen mindenki felé.