Hogyan továbbíthatják káros módon a buddhizmus egyik alaptanítását, az együttérzést a vallási tanítók a gyakorlók felé? Hogyan befolyásolja a vallásos embereknek az együttérzésről való interpretációját, majd gyakorlatba ültetését a bántalmazás hatására kialakult disszociációs állapot (lehasítás)? Következő írásomban ezekre a kérdésekre keresem a választ.
illusztráció: Nicole Linde
A buddhizmus számos szentirata, szövege és tanítója hangsúlyozza az együttérzés felbecsülhetetlen fontosságát, ami nem csak a bódhiszattva út[1] sajátossága, sőt nem is kizárólagosan a buddhizmus nyomatékosítja. A megbocsátás, együttérzés és a szeretet a kereszténység alaptanításai közé is sorolható. Máté evangéliumában (6.15) olvashatjuk: “Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, a ti Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” Pál levele a Korunthosbeliekhez 13. fejezet: “Most még megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet”. Pál levele a Kolosséiakhoz 3.13: “Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” Pál levele az Efézusbeliekhez 4.31: “Viszont legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” Míg a kereszténységben a megbocsátásra tevődik nagy hangsúly addig a buddhizmusban az együttérzésre. A két fogalom nem sokban különbözik egymástól a hétköznapi megvalósítás szintjén, az együttérzés és a megbocsátás azonos abban, hogy a másik lény tetteit magasabb szintről, elnéző módon próbáljuk szemlélni. A cselekvésben mindegyik azt követeli meg, hogy válogatás nélkül (számos vallási személy szerint bántalmazók felé is) minden érző lény felé terjesszük ki az együttérzést, az elfogadást, adakozást vagy a megbocsátást előbb vagy utóbb, de leginkább minél előbb.
Az együttérzés vagy a megbocsátás megvalósításának tanítását már közvetítőkön keresztül kapjuk; gurukon, szerzeteseken, tanítókon vagy papokon keresztül. Ezek a közvetítők nem részesülnek oktatásban a traumatizációról és annak hatásairól és ezért nem is fogják felhívni a figyelmet annak veszélyeire, illetve azt is számításba kell venni, hogy félreértelmezhetik a szent szövegeket vagy a saját hiedelemrendszerükkel átitatva közvetíthetik a hallgatóság felé.
Ouyporn Khuankaew thaiföldi buddhista feminista aktivista tanulmányában kitér a szerzetesek hiányos oktatására (csak buddhista témákban kapnak képzést, a társadalmi problémák kezelése kimarad az oktatásukból) és megoldásokat javasol ennek orvoslására. Khuankaew-ot idézve: “köpenyes férfiak, hatalommal, privilégiummal és a megkérdőjelezhetetlen vezetői szerepükkel tudatlanok, érzéketlenek lehetnek szociálisan, így ez lesz az egyik fő oka olyan társadalmi problémák fennmaradásának, mint a nők elleni erőszak.” (Khuankaew 2009:212)
A buddhizmus gyakorlatba ültetését nagy mértékben meghatározza az együttérzés abszolút tanítása. Sokszor úgy állítják be a tanítók, mintha ez az egyetemes igazság lenne és minden szenvedésre gyógyír lenne automatikusan. Némelyik buddhista szöveg és közvetítő a dühöt (hasonlóan a kereszténységhez) teljesen kiirtandónak és negatívnak érzésnek definiálja. Ez több szempontból problémás, egyrészről a düh és a harag fogalmai sokszor összemosódnak és tévhiteken alapulnak, így sokszor negatív színezetet kapnak ezek az érzelmek. Másrészt a társadalom által megkövetelt “jóember” eszményképe egy olyan irreális emberképet állít elénk, amely szerint az ember akkor lesz jó és a társadalom számára elfogadható, ha megbocsát, “elengedi” a fájdalmait, nem szomorú, nem haragszik, mindig mosolyog, derűs. Harmadrészt pedig kiemelkedően ritka, hogy a vallási közvetítők említést tesznek a düh adekvát használatáról, jogos megéléséről vagy a pozitív energiává alakításának módjairól. A későbbiekben ki fogok térni arra, mi is pontosan ezzel a probléma. Mielőtt tovább mennénk fontos kiemelni, hogy nem az együttérzéssel van alapvetően a gond, hanem annak inadekvát használatáról, ezért a következőkben az együttérzés nem megfelelő alkalmazását fogom megvizsgálni.
Ginger Norwood tanulmányában (2013) analizálja az együttérzés romboló használatát, emellett rámutat az együttérzés megfelelő alkalmazására, amit traumatúlélők gyógyulásánál is alkalmazhatunk. Továbbá eloszlatja azokat a sztereotípiákat, amik a szkeptikus emberben felkelnek, amikor feminizmusról és spirituális útról hallanak egyszerre (általában nehezen tartják összeegyeztethetőnek ezt a két ideológiát). Ő ezeket a vallásos és feminista alapokat alkalmazza a gyakorlatban, amikor aktivistákkal vagy traumatúlélőkkel foglalkozik. Ginger Norwood és Ouyporn Khuankaew (akik egy thaiföldi civil szervezet alapítótagjai) aktivista munkájuk során számtalanszor találkoznak azzal a jelenséggel, amikor bántalmazott, traumatizált nőket saját vallásos közösségük taszít ki magából és áldozathibáztató módon kezelik a helyzetüket. Ezek a közösségek (világi emberek és szerzetesek egyaránt) együttérzésre buzdítják őket a bántalmazó férjükkel, párjukkal vagy szüleikkel szemben. Sokszor kapják azt a tanácsot, hogy legyenek türelmesebbek, megértőbbek, forduljanak együttérző szeretettel a bántalmazójuk felé, hiszen csak ez lehet az egyetlen feloldás, mivel előző életükben valami nagyon rosszat tehettek, ami miatt most bántalmazzák őket[2] vagy a jelenben tettek valamit, amivel kiprovokálták az erőszakot. A felépülést kizárólag az elkövetővel szemben gyakorolt együttérzés vagy a megbocsátás narratívájára alapozzák. Mindenhonnan azt a nyomasztást és ítélkezést kell hallgatniuk, hogy nem voltak eléggé jó anyák, jó lányok, jó feleségek, és most ezért szenvednek. A családon belüli erőszaktól szenvedő gyerekek ezt a példát hallják és látják, illetve ugyanezeket az üzeneteket kapják, amikor őket is bántalmazzák. Ha már csak azt a tényt nézzük, hogy a WHO 2013-as jelentése szerint a fizikai bántalmazás Európában a gyerekek 23%-át érinti (és itt még nem esett szó a lelki, szóbeli és szexuális bántalmazásról, ami csak növeli azt a 23 százalékot), úgy elengedhetetlen beszélni annak hatásairól, ami az emberi tudatban és a társadalomban is rajta hagyja a lenyomatát. Ha olyan buddhista tanításokkal és filozófiával foglalkozunk, mint az együttérzés (karuná), az üresség (súnjata) vagy én-telenség (anátman) tanítása, úgy roppant fontos megvizsgálni a disszociáció vagy a bántalmazás fogalmát, természetrajzát, mivel ezek a vallási tanítások összemoshatóak, összekeverhetőek lesznek disszociált állapotokkal.
A disszociáció fogalma
A disszociáció az asszociáció ellentéte, latinul dissociatio, aminek jelentése elválás. A disszociáció célja a test és a tudat megvédése a traumatikus esemény közben. Ezeknél a fájdalmas és az emberi psziché számára elviselhetetlen eseményeknél a tudat leválik forrásáról, vagyis eltávolodik a testtől pont abból a célból, hogy túlélhesse az egyén azt, ami normál tudatállapotban kibírhatatlan lenne. Ilyenkor hiányoznak a gondolatok vagy az érzések illetve érzékelések, felléphet a test bénultsága, a tudat kiürülése, a kritikai gondolkodás felfüggesztése, létrejöhet úgynevezett megnyugtató “üresség érzet” vagy transz-szerű állapot. Az ember nem, vagy máshogy érzékeli az idő múlását: vagy túl lassúnak vagy túl gyorsnak éli meg a történteket. Több túlélő úgy festi le a gyerekkori disszociatív állapotát, mintha a szoba egyik sarkából figyelte volna azt, hogy mit tett vele éppen a bántalmazó.
Pierre Janet, akinek a nevéhez kötődik a disszociáció első pontos leírása, már felveti azt, hogy a disszociációs tapasztalatok egy kontinuum mentén helyezkednek el, aminek az egyik végpontja az átlagos disszociatív viselkedés, mint például a nappali álmodozás, fantáziálgatás (ezekhez nincs szükség traumatikus élményekre), aminek a skála másik végén elhelyezkedő ellentét párja a multiplex személyiségzavar, más néven a disszociatív identitás zavar (DID). Ahogyan közeledünk a skála végpontjához egyre súlyosbodó disszociatív tünetekkel találkozhatunk. A két pont között olyan trauma-eredetű disszociatív tüneteket fedezhetünk fel, amelyeket megtalálhatunk az emberek többségénél, tekintetbe véve, hogy a gyerekkori bántalmazás nem egy ritka valami, hanem járványszintű jelenség. Minél hosszabb ideig tart a trauma annál inkább beépül a disszociáció az egyén személyiségébe, vagyis az a megküzdési mechanizmus, ami a trauma pillanatában megmentette az egyént az elviselhetetlen fájdalomtól az később egy rosszul működő sémát eredményez az egyén felnőtt életében. A gondolatoktól, érzésektől való eltávolodás nem az egyén testi-lelki épségét fogja szolgálni felnőttként, hanem pont fordítva: nem fog tudni megfelelően reagálni olyan helyzetekre, amelyben az egyénnek aktív cselekvésre lenne szüksége.
A trauma általi disszociáció sokszor hoz létre transzállapotokat is, látszólagos üresség érzetet, gondolat és érzelemmentes állapotokat, így meditációs, vallásos élményekkel összekeverhető lesz. Az egyén lehasítja a bántalmazást, száműzi emlékezetéből, ennek ellenére trauma önálló életre kel és a lehasított én-részből – az eltemetett múltból – tovább mérgezi az áldozatok életét. A disszociácó a múltban megmentette az egyén elméjének épségét, viszont a traumák nem múlnak el varázsütésre, vagy egy-két meditációs elvonulás után, a hatásai a későbbiekben is megmaradnak. A jelenben emlékbetörésekkel, szorongással, elfojtással, tagadással, az elkövető felmentésével vagy a múlt vallásos megidealizálásával fog járni. Ennek fényében a minden helyzet és minden ember felé gyakorolt együttérzés mélyíteni fogja a bűntudatot, az önbántalmazást, a lehasítást, a tagadást, illetve társadalmi szinten a bántalmazás továbbra is láthatatlan marad. A disszociáció, a saját fájdalmas múltunktól és jelenünktől való eltávolodás tovább fog élni az együttérzés ilyesfajta gyakorlásában. Amíg a trauma nem integrálódhat a személyiségbe, amíg nem kerül kimondásra, amíg nem reflektálódhatnak az egyén rosszul működő mintái, addig disszociatív állapotokban, hamis identitásokban fog megjelenni. Hogyan tud gyógyítani mégis az együttérzés? Úgy, hogy az együttérzés gyakorlását nem mások, hanem önmagunk felé fordítjuk. A következő rész erről fog szólni.
Hivatkozott irodalom:
Herman, Judith (1992): Trauma és Gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér kiadó.
Khuankaew, Ouyporn (2009): Buddhism and Domestic Violence. Using the Four Noble Truth to Deconstructs and Liberate Women’s Karma. In: Watts Jonathan S.: Rethinking Karma: The Dharma of Social Justice: University of Washington Press, 199–224.
Norwood Ginger (2013): Promoting self care and well-being among feminist activists and women’s rights defenders: Reflection from Burma and Palestine. Buddhist Chaplaincy program, Upaya Zen Center
[2] a buddhizmusban ezt a karma félreértelmezett fatalista tanításával magyarázzák