Van egy vágyam, amit megtiltok magamnak, mert nem engedhetem meg, mert nem leszek többé jó ember, ha nem teljesítem azt, amit mások elvárnak tőlem. Annyira vágyom rá, hogy szeressenek, hogy észre sem veszem, hogy közben megszűnök annak lenni, aki vagyok. Hagyom, hogy manipuláljanak, hogy megfélemlítsenek. Gyáva vagyok. Csak túl akarok élni. Mivel a vágyaim felvállalása sebezhetővé tenne engem, ezért inkább elfojtok mindent. A lélekpáncél bezár. Már csak védekezem, s fel sem tűnik, hogy nem is élek. A vágyam tárgyát lassan gyűlölni fogom, s az elfojtás agresszióban tör ki belőlem. Így leszek szadista, mohó, homofób vagy nőgyűlölő, rasszista vagy éppen antiszemita. Egy agymosott fogaskerék leszek csupán a gyűlöletpropaganda gépezetében és képtelen leszek az ellenállásra. Vajon lehet-e beszélni még egy ilyen a világban egyáltalán a szeretetről? – Perintfalvi Rita karácsonyi elmélkedése.

A sebezhetőség vállalása nélkül nem! A mai ember legnagyobb bűne az egyre erősebb elidegenedés, a közömbösség, a közöny. Ha van pokol, ez biztosan az. Amikor nem érint már meg mások szenvedése, amikor egyfajta második bőrként magamra növesztem az érzéketlenséget, ami hermetikusan lezár és bezár engem önmagamba. Amikor hidegen hagy már az is, ha valaki a szemem láttára szenved igazságtalanul, nem érdekel már, ha valakit mások üldöznek, megfosztanak emberi méltóságától, erőszakkal elnémítják a bajbajutott kiáltását, arctalanná teszik őket, nehogy részvétet érezzek irántuk a szívemben. Hiszen akinek nincsen arca, az nem is ember! S így könnyebben elhiszem a propagandának, hogy nem vagyok rossz ember, ha már nem érint meg semmi. Sőt még talán azt is megmagyarázom magamnak, hogy attól még jó keresztény vagyok, mert beállok a gyűlölködők közé a sorba. De hát nem én állok a sor elején! S én csak egy porszem vagyok, hogy tudnám megakasztani a gyűlöletgépezet egyre gyilkosabb fogaskerekeit?

Csak úgy, ahogy a Mester! Aki karácsonykor egy szegény betlehemi istállóban született meg erre a megtört világra, levetve mindazt, ami őt Istenné tette, kiüresítve önmagát teljesen, hogy emberré lehessen. Igazán emberré. Sebezhetővé. Megérinthetővé. Lélekben és testben is. Még a vérfolyásos asszonynak is megengedte, hogy megérintse őt, holott ez tiltott volt. A beteg érintése, akárcsak a halotté tisztátalanná tette az embert a korabeli felfogás szerint. Együtt evett a társadalmilag megvetett vámosokkal, baráti közösséget ajánlott még nekik is. Tanította a vallási és etnikai okokból lenézett szamáriai asszonyt, sőt az irgalmas szeretetről tanítva is éppen egy szamaritánust állított például mindenki elé, amikor különbnek mutatta őt még a papoknál és a levitáknál is, akik magára hagyták az út szélén halálos sebekben fekvő kirabolt és megvert nyomorultat. Mert a Mester nem volt érzéketlen. Nem érdekelte, hogy a szenvedő nő-e vagy férfi, hogy milyen néphez, etnikumhoz, valláshoz tartozik, vagy hogy mi a foglakozása, gazdag-e vagy szegény. Még az sem számított, hogy bűnös-e vagy prosti vagy éppen sokszoros házasságtörő. A Mester megtört minden társadalmi kirekesztő tabut, nem állt be a sorba, nem lett fogaskerék a gyűlöletgépezetben. Ellenállt. Nem anarchikus módon, hanem a szeretet civilizációja nevében.