“A teológia egy olyan szakmai és emberi valóságba szocializál, amely nagyon pontos mintát ad eléd, hogy milyennek kell lennie a lelkésznek. A lelki mérce sokszor nagyon magas, sokan közülünk úgy jövünk a teológiára, hogy szinte emberfeletti példaképekre tekintünk úgy, mint normálisra, és hozzájuk mérjük magunkat. Az ideális lelkész képének, amibe szocializálódunk, iszonyatosan nehéz megfelelni, ha nem lehetetlen – és sem a körülmények, sem az emberi természet nem teszi lehetővé, hogy megfeleljünk neki.” Gyárfás Judit prédikációja

Bár nagy betűkkel olvashatjuk a bulletinon, hogy ÍTÉLET vasárnap van, ma nem az ítéletről fogok beszélni.

Mai igeszakaszunkat Jób könyvének 14. fejezetéből, az 1.-től 6. versig olvasom:

Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal. Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?! Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. Ha megvannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át, akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak.

Kép forrása: erdelyikeresztyenek.network.hu

Ebből a szakaszból most csak egy egészen kis részt választottam textusnak: „tele nyugtalansággal”. A Károli fordításban háborúságokkal bővelkedő, az angol fordítások általában a „full of trouble” kifejezést használják, a „trouble” bajokat, problémákat jelent. Az eredeti héber szó, a זגֶרֹ jelentése inkább düh, idegesség. Szinte halljuk, ahogy Jób a felolvasott részben ideges és dühös. A depresszió, a teljes reménytelenség, a szorongás, nyugtalanság, a mások és magunk iránt érzett düh mind részei az ember életének. Jób érzései nagyon is emberi érzések, mind húsbavágó, aktuális.

Többek közt Babits Mihály is foglalkozott ilyesféle nyugtalanító érzésekkel és kérdésekkel. Esti kérdés c. versében így ír:

csupa szépség közt és gyönyörben járván
…

mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
…

miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Jób könyvének szövege nagyon pontos leírást ad a depressziós állapotról. Jób nem akar élni, elfogyott a türelme, eljut arra a pontra, hogy nincs értelme semminek. „Megvetem az életemet, nem kell tovább. Bárcsak kinyújtaná kezét az Isten, és elvágná életem fonalát. Lelkemből megutáltam életemet. „hosszú az este, és tele vagyok nyugtalansággal hajnalig”. Szorong, nem tud aludni. „A szemem nem lát többé jót”. „Fogytán van már a lelkierőm, a nyomorúság napjai tartanak fogva. Forr a bensőm, nincs nyugtom, elértek a nyomorúság napjai, feketén járok, de nem a nap hevétől.”Jób marcangolja magát, olyanokat olvasunk, hogy fogaival szaggatja testét, egy kis falevélhez, száraz szalmaszálhoz hasonlítja magát, ami egyhamar szétmállik. Gúzsba kötve érzi magát, azt mondja, hogy Isten béklyót tett rá. Miután mindenét elvesztette, egészségét, vagyonát, gyermekeit, nem csoda, hogy így érzi magát, és teljesen a nullán van az önbecsülése, nem tartja magát semmire.

Mit mond Isten rólunk? Az 1. Korinthusi levél 1. fejezetének 26-29 versében ez áll:

Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket, és azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek, és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket.

Ebben a nyugtalan és szorongó állapotban nehéz elhinnünk, hogy szeret minket az Örökkévaló, szeretnek az emberek. Nehéz elhinni, hogy szeretetre méltó vagyok, összetörve, kihúzott talajjal is, ijedtségemmel együtt is. A 34. zsoltárban olvassuk: „Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti.” Mindannyiunknak kell egy biztonságos tér, ahol kimondhatjuk, mi bánt minket. Ilyenkor arra van szükségünk, hogy valaki azt mondja mindarra a fájdalomra, amit érzünk, hogy ez oké. Ez valid, ez érvényes, és nem csoda, hogy így érzel, minden okod megvan rá. Minden okod megvan rá, ha elvesztetted mindenedet, hogy nem tudsz bízni sem Istenben, sem emberben. Jogod van így érezni, és nálam ennek van helye, nem foglak kitagadni, vagy megkérdőjelezni az érzéseidet, megbélyegezni téged.

Kezdetben Jób barátai csak ülnek mellette a földön, és nem szólnak hozzá, mert látják, hogy milyen nagy a fájdalma. Később viszont vigasztalni próbálják. Elifáz pl. egyszer számon kérően így szól: „nem ad bizodalmat istenfélelmed?”  Ezzel valami olyasmit mondva: „ha igazán hinnél Istenben, akkor nem éreznél így”. Minden embernek arra lenne szüksége, hogy álljon mellette valaki, higgyen neki. Jób megfogalmazásában „baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét”. Függetlenül attól, hogy ateisták, vagy hívők vagyunk, baráti szeretetre van szükségünk. Eljutni a depresszióig nem istenfélelem kérdése, mindenkivel megeshet. Észrevenni a bajban levőt, nem elhaladni mellette: ez lenne az Istentől kapott feladatunk.

Egy palástját letevő lelkésztől olvastam egy nagyon jó és bátor írást a napokban arról, hogy miért érezte magát magányosan lelkészként:

Akik akkor szakmailag és emberileg mellettem állhattak volna, ezt vagy elmulasztották, vagy fenyegető és ítélkező módon léptek fel. A magány érzése, amely bennem mindig is nagyon erősen dolgozott, annyira felerősödött, hogy olyan életkonfliktusba kerültem saját magammal, amit nem tudtam (azóta sem) feloldani.” „Bárcsak igazán mérnék meg elkeseredésemet, szenvedésemmel együtt tennék mérlegre!” – kiált Jób és mutat rá barátaiban az empátia hiányára.

Nemrég arról beszélt Ildikó, hogy milyen nehéz és feszült helyzetet indukál, ha mindennek folytonosan a fonákját látjuk. De az jó, ha van egy olyan tér, ahol ezt láthatjuk. Sokan olyan egyházi környezetben nőttünk fel, hogy meglepő lehet számunkra, amit a teológus-filozófus Tillich mond:

a kétely nem a hit ellentéte. A hit ellentéte a bizonyosság.

Hiszem, hogy Isten előtt ki lehet mondani minden kérdőjelet, és minden szorongást.

Legutóbbi gödröm mélyén sokat segített Brené Brown kutatónak egy könyve. Nem azért hagytuk el a vallást – írja Brené Brown, arról, hogy miért nem járnak templomba a férjével – mert megszűnt az Istenbe vetett hitünk. A vallás hagyott el bennünket, amikor a politikát és a bizonyosságot a szeretet és a misztérium elé helyezte.

Jób könyvében kétségeken, lázadásokon át, azokat újra és újra átélve, az a tanulság rajzolódik ki, hogy nincs tanulság. De van hely és tér, és van kinek elmondani a dolgok értelmetlenségét.

Néha, ha csak hagyjuk a dolgokat „lenni”, ha csak megengedjük magunknak ezt a szabadságot, az is segíteni tud. Legutóbb kérdezte tőlem valaki, hogy mit csinálok, ha depressziós vagyok: azt mondtam – várok. Ez nehéz. Hasonló várakozó, szemlélődő állapotról számol be Jálics Ferenc jezsuita szerzetes. Azt írja, Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz tanításai szerint az imában az első szakasz a tisztulás útja. Ilyenkor folyamatosan és szünet nélkül „támadnak”, felmerülnek a tudattalanunkból az oda leszorult, még meg nem oldott, még nem megtisztult dolgok. Negatív érzelmek, belső sötétségek: szomorúság, depresszió, félelem, harag.

Megnyugtató, hogy ilyen emberközeli dolgokról, nyugtalanságról, vívódásokról, szorongásról, kérdésekről olvashatunk Jób könyvében, és a kijelölt szakaszban.

Jób Istent kéri, hogy álljon mellé, legyen perében a tanú, jelenjen meg, mert nem látja, és nem érzi. És van olyan szakasz, ahol ő lesz a tanú, ő tesz bizonyságot Istenről.

Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.

Ez a mártíromság maga, a görög Μάρτυρ szó „tanú” értelmében. Tanúságtétellé válik a mélységeken való átmenés: bár veséim is megemésztetnek, a lelki zarándoklat maga. Az Írás ezekben a mélységekben ad vigasztalást azzal, csak azzal, hogy létezik, hogy önmagára mutat rá. Jób sóhaja a szövegben:„bárcsak leírnák szavaimat, bárcsak feljegyeznék egy könyvbe” – és mi most ezt a könyvet tapintjuk, érezzük, halljuk. Tudom, hogy az én megváltóm él – ez a havi igénk a plakáton. Tudom, hogy lesz jobb ennél. Hiszek, segíts hitetlenségemen. Remélek, és nem remélek, segíts reménytelenségemen.

Zárásként egy kortárs verset szeretnék elmondani:

Mary Oliver: Aggodalom

Sokat aggódtam. Adnak-e termést a fák, tartják-e
a folyók a jó irányt, úgy forog-e a föld,
ahogy tanították, és ha nem, hogyan
hozom majd helyre?

Igazam volt-e, vagy tévedtem, megbocsátanak-e,
tehetném-e jobban, amit teszek?

Tudok-e majd valaha énekelni, hisz még a verebek is
tudnak, de én, nos,
reménytelen eset vagyok.

Romlik-e a látásom, vagy csak képzelődöm,
reumás leszek-e,
merevgörcsöm lesz vagy demenciám?

Végül beláttam, az aggodalom nem vezet sehová.
És feladtam. És fogtam öreg testemet
és kivittem a reggelbe,
és énekeltem.

(Takácsy Enikő ford.)

Imádkozzunk!

Köszönöm, Istenem, hogy bolondságunkkal és erőtlenségünkkel együtt választottál ki minket, hogy a lenézetteket hívtad el arra, hogy veled együtt munkálkodjunk. Köszönöm, hogy a sok kétséget, fájdalmat, ami bennünk van, kimondhatjuk. Hogy a kétségeken át ott vagy mellettünk, nem hagytál el, élő segítség vagy, akihez fordulhatunk, mindenestül, ahogy vagyunk. Ámen.

Műv_Ház_és_Ima_Ház