A cikk elsősorban szeretne eloszlatni egy olyan tévhitet, ami mindig megjelenik, ha valláson belüli szexuális abúzusról van szó: a pedofil papok mítoszát. Ez a mítosz ügyesen tereli el a figyelmet arról, hogy valójában a papok vagy szerzetesek nem pedofil indíttatás miatt élnek vissza a gyerekekkel, ez a ritkább. Az egyházi szexuális visszaéléseknél (ugyanúgy, mint a nemi erőszak eseteknél) mindig az a szándék, hogy a másik felett uralkodhasson az elkövető, tehát hatalmi visszaélésekről beszélhetünk. 

                                                                                                                                                                         Kép forrása: South Park

Ezek az elkövetők először gondosan felmérik a terepet, vagyis a legkiszolgáltatottabb gyerekkel fognak visszaélni, mivel az hozza izgalomba az elkövetőket, ha egy maguknál gyengébben gyakorolhatják a hatalmukat. Rachel Moran feminista aktivista és újságíró nagyon jól példázza az elkövetőknek ezt a viselkedését, amikor a könyvében leírja azt a tapasztalatát, amit még gyerekként, prostitúcióba kényszerülve kellett elszenvednie: egy idő után rájött arra, hogy ha elárulja a kuncsaftoknak a valódi életkorát, – vagyis azt, hogy igazából 15 éves – akkor hamarabb elélveznek és ő így gyorsabban megszabadulhat tőlük. 

Az egyházi szexuális erőszak nem pedofil kérdés, hanem sokkal inkább gender kérdés, vagyis úgy kell(ene) vizsgálnunk az abúzusokat, mint hatalmi viszonyok mentén kialakult társadalmi nemi kérdéseket. Mindemellett ne feledkezzünk meg a többi vallásról sem, a szexuális visszaéléseket ne korlátozzuk kizárólag a katolikus egyházra, ez nem a papok jellegzetes abuzív viselkedése. Például itt, itt és itt olvashattok a buddhista egyházban is megtörtént esetekről, amit szerzetesek vagy vallási vezetők követtek el. 

                                                                                                                                                        Kép forrása: nakedpastor.com

Miért is fontos kitérni a többi vallásra és gender-szemüveggel vizsgálni a visszaéléseket? Az igaz, hogy a cölibátus indirekt módon valóban az egyik oka a papok által elkövetett abúzusnak, de tágabb keretben, rendszerszinten az abúzus valójában a patriarchátus terméke. Már mikroszociális szinten az egyének megtanulják a családban, hogy az apa az abszolút tekintély, a rend fenntartója, akinek a szava isteni kinyilatkoztatással ér fel. Ha a makroszociális szintet nézzük, ott is ugyanarra a férfiközpontúságra bukkanhatunk: a társadalmi struktúrák mind a férfiak dominanciája köré szerveződnek. Ráadásul a férfiak egy olyan rendszerben szocializálódnak, ahol meg kell tanulniuk, hogy a férfiasságukban akkor lesznek elismertek, ha folyamatosan a versengő, leuraló dominanciára törekednek az életükben. Nyilván itt társadalmi szocializációról van szó, nem pedig megmásíthatatlan, esszenciális, Isten vagy természet adta adottságokról. A gender szerinti elemzés csupán csak arra hívja fel a figyelmet, hogy a társadalmi intézmények is egy olyan status quo-n alapulnak, ami természetesnek állítja be a férfiuralmat, és ezért az intézmények szabályzatai, gyakorlatai, szokásai is ezen világnézet mentén épülnek fel. Az abúzus így hát az egyházi struktúrákba ágyazódik. 

Az egyház alapja a hatalom, amely mindegyik egyháziasított vallásnál ugyanazon, nemek szerinti alá-fölérendeltség szerint épül fel. A hatalmi pozíciókat férfiak birtokolják, a nőket viszont kizárják a központi döntéshozói pozíciókból. Ezt a rendet több vallási szabály fenntartásával biztosítják. Kulturális és térbeli különbségek nyilvánvalóan vannak a különféle világvallások között, de a hatalommal való visszaélés évszázadok óta hasonlóan működik mindenhol. A gyerekek elleni szexuális visszaélések olyan régóta léteznek, mint a jó öreg patriarchátus maga.

A strukturális problémák láthatatlanok lesznek egy olyan társadalomban, ahol minden eszközt bevetnek arra, hogy ezeket az erőszak eseteket eltussolják, vagy úgy tüntessék fel azokat, mintha egyéni problémák lennének. Pedig száz évvel ezelőtt már Freud is leleplezte a bécsi felső osztálybeliek családjaiban terjedő szexuális abúzusokat, amelyekről már akkor kiderült, hogy nem egy-két esetről van szó, hanem járványméretű jelenségről. De végül miért nem hozta nyilvánosságra? Levelezéseiből kiderül, hogy Freud konkrétan megfutamodott. Amikor publikálta A hisztéria etiológiája (kóroktana) című tanulmányát, miszerint női páciensei (akiknek többsége „rendes családból” származott) tömegesen számoltak be gyerekkori szexuális erőszakról, nem hisztériában, hanem olyan érzelmi zavarokban szenvedtek, amiknek legfontosabb kiváltó oka a gyerekkori szexuális visszaélések voltak. Miután Freud publikálta ezt az együttérző tanulmányát, ami azt bizonyította, hogy a bécsi értelmiség köreiben nyüzsögnek az incesztus elkövetők, keményen kinevették és kigúnyolták kollégái. Ami nem meglepő, mivel az elkövetők között ott voltak Freud barátai is. Kinevették, mert hitt azoknak, akik meséltek az ellenük elkövetett gyerekkori szexuális abúzusokról. Valószínűleg a pozíciója és hírneve megtartása érdekében, inkább megalkotta az elfogadhatóbb Ödipusz-komplexus elméletét. Az apák által elkövetett szexuális erőszakok valóságot száműzte a tudattalanba és fantáziáknak kiáltotta ki. A mai napig erősen tartja magát ez az elmélet nem csak a pszichológiában, hanem a pop-kultúrában is.

Mindezeket az információkat tekintetbe véve érdemes kiírtanunk a gondolkodásmódunkból a pedofil pap mítoszát, mert ez elviszi a fókuszt arról, hogy itt valójában nem beteg emberek követnek el „hibákat”, nem egy-két ember perverz szexuális „szokásáról” van szó, hanem felnőtt emberek egy társadalmilag jóváhagyott tekintélyelvű rendszerben vadásznak az áldozataikra. Mivel tudnánk lerombolni azokat a hazug falakat, amik a valóság elé felhúztak? Azzal, hogy hiszünk a beszámolóknak, felháborodunk, dühösek leszünk és cselekszünk. Mert nem csak az elkövetők tagadnak, hanem az egész társadalom is.

gender Szexuális bántalmazás vallási abúzus