A Tilos Rádió Bádogdob c. műsorának vezetői, Bodolai László és Szavuly Aranka beszélgettek Perintfalvi Ritával, aki ebben az évben kezdett el foglalkozni mélyebben az egyházi szexuális abúzussal, miután Ferenc Pápa felvetette, hogy végre legyen szó erről a tabu témáról világegyházi szinten. Megindult a várakozás, hogy Magyarországon is történnek lépések, végre lehet erről beszélni, fel lehet tárni eseteket, ki lehet mondani számokat, de hiába történt meg a pápai felhívás már 2013-ban és az idén a témában rendezett csúcstalálkozó, itt Magyarországon sokáig semmilyen lépést nem tettek. Az egyházi hallgatást megtörve, Rita elkezdett cikkeket írni a témában, melyek megírása után azt tapasztalta, hogy elkezdte őt felkeresni egyre több áldozat. Azóta a Felszabtér nevű blogon folyamatosan kerülnek napvilágra az áldozatokkal készített interjúk.
kép forrása: The New Republic
A blogról fontos megemlíteni azt, hogy egy teológiai irányzat után kapta a nevét. A felszabadítás teológiája a 70-es évek Latin-Amerikájában alakult ki, egy olyan történelmi helyzetben, amikor katonai diktatúra uralta a térséget. Nagyon nagy nyomorban élt a lakosság nagy része, az egyház beleállt egy fasisztoid irányba, ugyanakkor támogatta az elnyomó rezsimet. A felszabadítás teológiája azt célozza meg, hogy vegyük észre az elnyomás struktúráit magunk körül, ahelyett, hogy az egyén bűneire fókuszálunk. Kiket rekeszt ki, milyen embercsoportokat egy adott társadalmi közeg?
Itt jön képbe a strukturális bűn fogalma, ami azt jelenti, hogy nem az egyénnek a bűnével foglalkozunk, hanem arra fókuszálunk, hogy vannak elnyomó rendszerek, mint pl. Latin-Amerikában is, és itt az a cél, hogy az embereket felszabadítsák az elnyomás alól, és nem az egyéneket hibáztatjuk, hogy miért élnek szegénységben. Vagy vegyük példának a női felszabadítást, a feminista teológiát, (ami egy ága a felszabadítás teológiának) ami azt veszi észre, hogy a társadalomban, az egyházban a nők el vannak nyomva, és ez a teológia kiáll ezért a csoportért, akit fel kell szabadítani ebből az alárendelt pozícióból. A bűnös társadalmi struktúrát kell megváltoztatni, hogy ne legyen többé elnyomó. Itt el lehet mondani azt, hogy az egyházon belül hol van a nőknek a helye, a szerepe, és hát láthatjuk, hogy sehol. Ez is egy komoly bűn, egy komoly probléma, amivel foglalkozni kellene.
A keresztény egyház hegemóniája egy olyan rendszert hozott létre, amiben a visszaéléseket nem csak eltussolják, hanem szabad teret is kapnak. Amikor a kereszténység a történelem során elnyomás alatt volt, akkor tudta azt igazán meglépni, hogy ne a hatalom felé törekedjen, ne mindazért, ami ilyen világi hívság. Ebből az elnyomott pozícióból tudott az igazi spiritualitásra odafigyelni.
Hol tart most az egyház a bocsánatkérésekkel? Mi az, ami valóban segítene az áldozatoknak és miért nem elég az, ha bocsánatot kérünk? Azért nem elég önmagában a bocsánatkérés, mert az egyháznak biztosítania kellene, hogy többet ilyen nem csak az adott túlélővel nem történik meg, hanem senki mással se. Tehát egy nagyon komoly igéretet kellene tennie az egyháznak. Hogyan kellene ezt az ígéretet az egyháznak teljesítenie a gyakorlatban? Mivel megint egy strukturális bűnről van szó, nem egyéni bűnökről, nem egy romlott erkölcsű papról, vagyis itt a struktúra okozza azt, hogy megtörténik az abúzus, továbbá azt, hogy évtizedekig ilyen mértékben el vannak tussolva az ügyek. Ami itt a valódi változást hozná, az az lenne, ha kimondaná az egyház, hogy komoly döntéseket hoznak arra nézve, hogy az eddigi rendszert megváltoztatják. Továbbá jóvá kell tenni anyagilag is a károkat, biztosítsanak a túlélőknek terápiás lehetőségeket, kerüljenek nagyobb figyelem és szabályozás alá azok a struktúrák, amelyek a visszaéléseket részben előidézik, pl. a bentlakásos iskolák. Illetve amellett, hogy transzparensé kell, hogy tegyék ezeket az ügyeket, jog eszközeivel felelősségre kell vonni az elkövetőket, tehát kerüljenek börtönbe azok, akiknek ott a helyük.
Magyarországi adataink még nincsenek az egyházi szexuális abúzusokról, német példákat lehet említeni. Ezt a kutatást maga a németországi egyház kezdeményezte, amelyben az elkövetők karakter típusait vizsgáltak. Az adatok dióhéjban: 1670 elkövetőnek volt 3677 áldozata. Az elkövetők 28%-a kifejezetten pedofil volt, ez azt jelenti, hogy miután felszentelték őket, már rögtön megkezdték a bántalmazást, amelyek minimum fél évig tartottak. Az áldozataik 13 év alattiak. Ennél a karakternél egyértelműen kimutatható, hogy azért választják ezt a pályát, mert így könnyen hozzáférhetnek fizikailag és érzelmileg is az áldozataikhoz, ráadásul egy olyan bizalmi helyzetben, ami a világon nagyon kevés hivatásban történik meg. A pedagógusnál hasonlóan ott van a bizalmi helyzet, de az egyházi pályán még egy tényező belép a képbe, mégpedig az, hogy a pap az isten képviselője.
kép forrása: The New Yorker
A tettesek 58%-a pszichoszexuálisan egy rendkívül alacsony fejlettségi szinten van, ezért is vonzó ez a pálya ezeknek az embereknek, mert ha kint lennének a való életben, akkor valószínűleg nem tudnának épkézláb kapcsolatokat fenntartani. Nagyon sokszor a papi hivatás egy menekülési útvonal a világi elvárások elől, illetve egy gyorsan megszerezhető tekintéllyel és hatalmi pozícióval jár. Egy másik kutatásban, amit nem az egyház finanszírozott, már 114.000 áldozatról beszélhetünk, illetve itt protestáns egyházakat is vizsgáltak, amiből kirajzolódik az, hogy nem kizárólag a cölibátus az oka annak, hogy valaki elkövetővé válik.
Minden egyházi intézményben – legyen szó akár buddhista egyházról – a közös vonás az, hogy a papoknak vagy a guruknak a világi hatalom mellé társul egy szakrális hatalom is, és ezért az emberek, de főleg a gyerekek még nagyobb engedelmességgel tartoznak ezeknek a tekintélyszemélyeknek. Az áldozatok beszámolóiból is kiderül, hogy egyszerűen nem lehetett ezeknek az elkövetőknek nemet mondani, mivel ezeknek az embereknek a szavuk és cselekedeteik megkérdőjelezhetetlen igazságként van prezentálva. A hatalommal való visszaélés az egyik fő mozgatórugója a szexuális abúzusoknak. Erre ráerősít az a fajta nevelési pedagógia, hogy a szülők is már arra kondicionálják a gyerekeiket, hogy “szót kell fogadni” ezeknek az embereknek. Amit a tanár vagy a pap mond, azt nincs mese, meg kell csinálni.
Miért nincs szó itt Magyarországon az egyházi abúzusokról, miért ilyen nagy itt az ellenállás a pápai felhívással szemben? Egyrészt nem csak a posztkommunista országokban, hanem világi szinten is nagyon erős kritika éri konzervatív oldalról Ferenc pápa reformtörekvéseit. Másrészt az egyház mindig leképezi azt, hogy az adott társadalomban milyen diskurzusok megengedettek és hát itthon amellett, hogy van egy erős ellenállás a liberalizmussal szemben, feminizmusról, gender és LMBTQ kérdésekről nem nagyon lehet szabadon beszélni.
Szerencsére mégis jelennek meg itthon a cikkek, és ha kevesen is, de elkezdtek beszélni a témáról. A fenti összefoglaló írás is egy ilyen beszélgetésről készült, amit az alábbi linken meg tudtok hallgatni: https://archive.tilos.hu/c…/tilos-20191022-163000-180000.mp3
Bodolai László és Perintfalvi Rita
Dr. Perintfalvi Rita Tilos Rádiónak adott interjújából Tokai Zsófi készítette a fenti posztot.
Tokai Zsófi blogunk új segítője, jelenleg az ELTE TÁTK társadalmi nemek tanulmánya MA szakos hallgatója, BA tanulmányait a Buddhista Főiskolán fejezte be vallás-filozófia szakon.