Gyerekkorában kifejezetten félt a kutyáktól. Egyszer megkergették a sötétben, és általában is tartott ettől a fajta jószágtól. Elvégre tud harapni, és nem bízott benne, hogy nem mindig ezt akarja. Mazsola tanította meg rá, hogy mégis lehet. Megnyitott számára egy új világot. Azt, hogy például este, sötétben nyugodtan kimehet az udvarra, mert az a meleg, szőrös, izgága valami, ami a térdéig ér, nem megharapni akarja, hanem összenyalni a kezét, vagy ha tehetné, az arcát.
A mentálhigiénés munka nem csupa sikertörténetből áll. Ezzel persze nem mondtam semmi újat. Sőt, sokan talán azt gondolják, hogy ez egy nagyon is nehéz, vesződséges és többnyire szükségszerűen kudarcos tevékenység, ahol emberfeletti mértékben van igénybe véve az ember idegrendszere, intellektusa, sőt a spirituális szférája is; és szinte másból sem állunk ki, mint hogy különféle tanult és begyakorolt trükkökkel védjük magunkat a ránk csimpaszkodni akaró, egyik helyről a másikra követhetetlen gyorsasággal ugrabugráló, nekünk mindig fügét mutató, visítozó majmokhoz hasonló démonoktól.
Ez azért ugyanúgy túlzás, mint azt hinni, hogy a mindig nyugodt, empatikus ámde visszafogott „szakember” egy gyógyfüvekből készült illatos tea elfogyasztása közben mintegy átkíséri az öreg nénit a zebrán, megsimogatja a síró kisgyerek fejecskéjét, vagy feladja a kabátot a fájós kezű veteránra, búcsúzóul ad két jó tanácsot meg egy biztató mosolyt, és ezzel készen is volnánk.
Munka ez, csak majdnem mindenki tudja, hogy aki ilyesmire adja a fejét, az mindig először saját magát akarja lelki gondozni. Esetek vagyunk. Kevésbé ciki szóval: kliensek. Aztán ha valakinek ezt már sikerült tisztáznia magában, akkor talán tud segíteni is. És ez azért tényleg igényel empátiát, hozzáértést, tapasztalatot, alázatot, türelmet és energiát. Amit ugye nem engedünk leszívni a vámpírok által. Pont azért, mert szükségünk van rá.
Egyik kliensem kifejezetten megkért rá, hogy osszam meg a történetét, mert ő maga erre nem vállalkozott. Elmondása szerint sok valakinek elmesélte már, és sosem talált megnyugvást. A legtöbben szemüket meresztve a vállukat vonogatták, de volt, aki egyszerűen kiröhögte, sőt le is hülyézte, hogy ilyesmin problémázik. Én érteni véltem, de segíteni a szó szoros értelmében nem tudtam rajta. Együtt érző volt irányomban, így saját magát fogta vissza, hogy ne váljon energia vámpírrá. Ebből is tudtam, hogy komolyan beszél, és nem csak feszegetni próbálja a határaimat.
Mielőtt az ő történetére térnék, néhány képet szükséges bemutatni. Ezeket is az ő elmondása alapján. Egy nyári zenei fesztiválon feltűnt számára egy különös jelenség. Egy extrém öltözékű férfi és a kutyája. A fickó oldalán egy bluetooth-os hangszóróból folyamatosan szólt valami progresszív rock. A ruháján rengetegféle egymásnak is ellentmondó jelkép a hippik és a punkok világából.
Első ránézésre nagyon jó fej párosnak látszottak. És tényleg, a kutya kidülledt szemmel, egész testében izgatottan remegve, farkával fényesre söpörve a járdát, lógó nyelvvel lihegve kereste gazdája tekintetét. Egyszer kliensem közelebb került hozzájuk egy sorban állásnál. Akkor vette észre, hogy a páros ember tagja, felsőbbrendűsége biztos tudatában úgy viszonyul kedvenc szőrmókjához, ahogy egy ilyen felállásban végképp nem várnánk. Ocsmányul, trágár szavakkal veszekedett vele, és rángatta a pórázt is.
Erre is illene a kifejezés: „aszimmetrikus kapcsolat”.
Ez a kép segített kliensemnek megfogalmazni magában, hogy valójában minden ember-állat viszonyban egy Stockholm szindrómát figyelhetünk meg. Fogva tartó és fogvatartott. És a fogvatartott, érthetetlen módon mégis pozitív érzelmeket képes mutatni fogva tartója iránt. A beszélgetés után véletlenül belebotlottam egy közösségi oldalon egy olyan posztba, amiben arról volt szó, hogy az állatkert az a börtön, ahol minden fogvatartott ártatlan. Ez nagyon igaz. Persze az más kérdés, hogy többségük eleve fogságban született, tehát hiába vinnék vissza az úgymond eredeti élőhelyére. Habár ki tudja.
Mindenesetre az tény, hogy amióta az ember domesztikált bizonyos fajokat, egy folyamatos Stockholm szindrómától terhelt életközösségben vagyunk velük. Pláne azokkal, – és tegyük hozzá, ők vannak többen, – akiket nem házi kedvencként, hanem haszonállatként tartunk. Vagy dolgoztatjuk, vagy levágjuk és megesszük őket. És az állatok mégis ragaszkodnak, szeretnek, hűségesek. Na, ezen én is bőgtem egy este, amikor végiggondoltam.
***
Kliensem tulajdonképpeni sztorija viszonylag egyszerű. Fiatal tanár volt egy faluban. Szolgálati lakásként egy kertes házat kapott családjával. Nem vetette fel őket a pénz. Turkálóban vásárolt, de főként inkább rokonoktól és ismerősöktől örökölt ruhákat adtak három pici lányukra, akik közül a legidősebb volt csak óvodás korú.
Volt egy aranyos kutyájuk. Egyik kollégájától hozta el még pici korában. Mazsolának nevezték. Annyira összebarátkozott vele, hogy fáradtan, az iskolából hazatérve, néha akár egy órán át is játszottak együtt. Egyik kedvencük volt, amikor a verandán egymással szemben kb három méter távolságban állva, ő dobott egy száraz eledelt, és Mazsola a levegőben elkapta.
Gyerekkorában kifejezetten félt a kutyáktól. Egyszer megkergették a sötétben, és általában is tartott ettől a fajta jószágtól. Elvégre tud harapni, és nem bízott benne, hogy nem mindig ezt akarja. Mazsola tanította meg rá, hogy mégis lehet. Megnyitott számára egy új világot. Azt, hogy például este, sötétben nyugodtan kimehet az udvarra, mert az a meleg, szőrös, izgága valami, ami a térdéig ér, nem megharapni akarja, hanem összenyalni a kezét, vagy ha tehetné, az arcát.
Egy alkalommal a kislányok ruháit teregette ki a felesége az udvaron. A drót elég magasan volt kihúzva, de a ruhák súlyától nyilván lesüllyedt. Mazsola, ha felugrott, pont elérte őket. És meg is tette. Amikor kliensem kilépett a házból, az a kép fogadta, hogy a gyerekruhák a földön, többnyire szétszaggatva, ahogyan egy kutya tud textilt szaggatni. Elöntötte a fos az agyát. Egy pillanatra, mintha nem önmaga lett volna. Megfogta a kutya nyakán és hátán a bundáját, és a feje fölé emelte. Az elkeseredett düh és fékevesztett indulat mellett azonban megjelent az ő saját józan énje is:
Olyat nem lehet csinálni, hogy egy védtelen állatot, bármi legyen is az ok, valaki földhöz vágjon.
És szép lassan leengedte a testet, és amikor már majdnem talaj közelében volt, akkor a düh és indulat újra egy másodperc tört részére felül kerekedett, és lelökte a kutyát. Abban a pillanatban már ott volt a józan én, és legszívesebben elsüllyedt volna a pokol legmélyebb bugyrában szégyenében. Egy rövid vinnyogás, és a kutya elfutott a kertbe, ahol lefeküdt az oldalára, mintha halni készülne.
Kliensem elmondása alapján elhiszem, hogy bár a kutyák, hacsak nem vicsorognak, akkor igazán nem tudnak érzelmeket kimutatni az arcukon, mégis, Mazsola lelkében, mintha eltört volna valami. Valami, amit nem lehet már többé megragasztani.
Letérdelt mellé, simogatta, talán csókolgatta is. Nyitva volt a szeme. Az orránál egy nagyon pici vér szivárgott, de nem volt rajta sérülés. Kliensem, elmondása szerint bőgött vigasztalhatatlanul. Egy idő múltán támadt egy mentő ötlete. Elment a kajás zsákhoz, és egy darab száraz eledelt odavitt neki. Odatette a szájához. Aztán bement a szobába, és ott folytatta a sírást. Kis idő múltán visszatért, és látta, hogy a száraz eledel már nem volt ott. A kutya sem teljesen hülye azért. Némileg megnyugodott, hogy Mazsola jól van.
Pár nap után, sok-sok bocsánatkérés és hízelgés eredményeként Mazsola újra barátként viselkedett. Sőt, még a száraz eledel dobáló játékot is újra kezdhették. Kliensem nagyon nagy isteni ajándéknak tekintette ezt a gesztust. Fontos tudni róla, hogy vallásos, hívő az illető. Csakhogy néhány hét után jött egy újabb fordulat.
Egzisztenciális szempontból egyszerűen muszáj volt elfogadnia egy áthelyezést. Ezzel még nem lett volna baj, hiszen ott is kertes ház várta őket. Kliensem felesége egy nagy, megörökölt fedeles fonott kosarat kibélelt paplannal, tett bele ételt és vizet is. Valahogy pont úgy alakult, hogy nem ő maga tudta beletenni a kutyát a kosárba, hogy az utazás előtt megnyugtassa.
Pótkocsis teherautóval költöztek. Néhány bútort hátra is kellett hagyniuk. Lassan tudtak haladni. Az út majdnem hét órányi volt. Minden pihenőnél odament hátra, és beszélt az állathoz. Az első egy-két helynél még mintha hallotta is volna a neszezését.
Késő este értek az új szolgálati helyre. Néhány új kollégája, és egy diákcsoport várta őket, hogy segítsenek a lepakolásban. Nagyon kedvesek voltak. Ő mégis, elsőként a kutyát szerette volna megölelni. A ponyvát felemelve már gyanús volt a helyzet. Mintha a kosár nem lett volna ép. Sőt. Aztán hamar feltűnt a mellette álló konyhaasztal tetején lévő kutyaszar. Ezt hagyta emlékül.
Mazsola nyilván kirágta magát a kosárból. Hogy aztán az egyik állomásnál, vagy az amúgy is lassú utazás közben szökött meg a pótkocsiról, azt ember nem tudja megmondani. Mint ahogy azt sem, hogy rögtön elütötte valami, vagy bejutott egy lakott területre, ahol egy jó lelkű ember befogadta és jól tartotta. Ezek a bizonytalanságok voltak, amelyeket nem tudtunk feloldani kliensemben.
Vallásos ember lévén, bármikor könnyen válaszolt volna azokra a teoretikus kérdésekre, amiket fel szoktak tenni imaórákon, hogy vajon üdvözülhet-e Hitler, vagy Sztálin, netán Néró vagy Caligula. Tudta, hogy Jézus a kereszten is azokért imádkozott, akik ide juttatták, vagy szenvedésén röhögve gúnyolódtak. Amikor olvasta Napóleon naplójegyzeteit, amelyeket Szent Ilona szigetén írt, akkor még inkább megerősödött abban, hogy Isten minden embert szeret, és Jézus mindenkiért meghalt.
Néhány évig büntette magát azzal, hogy nem járult az oltári szentséghez.
A lelkésze vagy nem vette észre, vagy türelmes volt vele. Egy idő után mégis visszaszokott korábbi gyakorlatához, miszerint rendszeresen magához veszi Krisztus testét és vérét, bűnei bocsánatára. Én már ebben a stádiumban ismertem meg őt. Azt mondta, tudja, hogy Isten szereti, és meg is bocsát neki. De addig nem lesz nyugodt a lelke, amíg újra nem találkozik Mazsolával, hogy a szemébe tudjon nézni, és abból ki tudja olvasni, hogy ő is megbocsátott.