Reformáció ‘502 – első rész

Reformáció ‘502 – első rész

A 2017-es év világszerte a Reformáció emlékéve volt. Martin Luther német Ágoston-rendi szerzetes ugyanis 1517 októberének 31-ik napján, Wittenbergben hozta nyilvánosságra 95 tételét, amely egy vitairat az akkori katolikus egyház téves gyakorlatával, az úgynevezett búcsúcédulák árusításával kapcsolatban. Nagy port vert fel. Felkeltette az egyszerű emberek érdeklődését is. Pár évtizeden belül a reformáció átrendezte a vallási és politikai törésvonalakat Európában. Az 500 éves évfordulót különösen is a protestáns egyházakban ünnepelték meg. Magyarországon, azon belül is Nógrád megyében, konkrétan a palóc fővárosban, Balassagyarmaton az evangélikusok előadások és koncertek sorozatát rendezték egész évben, és a „nagy napokon”, október 29-től 31-ig egy rendkívül színvonalas és intenzív tudományos konferenciát tartottak, amelynek előadóival készült előzetes interjúk anyagából egy kis füzetet is összeállítottak emlékeztetőül. Akinek kezébe került, bizonyára jó érzésekkel lapozgatja azóta is. Az előadók közül néhányan jó néven vették a felkérést, hogy most a Felszabtér blogon is közkinccsé tegyük bemutatkozásukat, vagy előadásukkal kapcsolatos gondolataikat. Az alábbi írás szerzője Fabiny Tamás a Magyarországi Evangélikus Egyház Északi Egyházkerületének a püspöke.

***

 Ama 95 tétel élén ez a sokat idézett köve­telés áll: „Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondta: ’Térjetek meg!’ – akkor azt akarta, hogy a hívek egész élete megtérés legyen.” Mai kifejezéssel élve úgy fo­galmazhatunk, hogy Luther Márton ezzel a programmal lépett a nyilvánosság elé. Mindennek azonban előtörténete volt. A wittenbergi szerzetes nem egyszerűen „jókor volt jó helyen”, amint azt ma gyakran mondjuk valakiről, ő nem is egy­szerűen az idők szavát ismerte fel. Szándéka nem az volt, hogy a publikum számára kedves dallamot pengessen, el­lenkezőleg! Képes volt az árral szemben úszni. Anélkül, hogy a rettegő barátocs­kából a nyilvánosságot vállaló Lutherban zajló lelki folyamatokat pontosan ismer­hetnénk, feltételezhetjük, hogy az 1. tétel ilyen programszerű megfogalmazása ös­szefügg a sokat emlegetett „torony-élményével”. Egy írásában maga számol be arról az esetről, amikor Habakuk 2,4 igéje („az igaz ember hitből él”) és általá­ban az „Isten igazsága” fogalma fölött té­pelődött toronyszobácskájában. Amikor leesett a hályog a szeméről, és korábbi félelmétől megszabadulva felismerte, hogy ezek az igék boldogítók az ő szá­mára, akkor szíve végre békességet talált: „A Szentlélek ebben a toronyban nyilat­koztatta ki előttem a Szentírást. Ekkor úgy éreztem, hogy teljesen újjászülettem, és tárt ajtókon keresztül egyenesen a mennyországba léptem be.” (Virág Jenő: Dr. Luther Márton önmagáról, Budapest 1937, 36-37)

fabiny2.jpg

Újjászületés és megtérés: e fogalompár­ban rejlik a reformáció genezise.

Mint ahogy az Újszövetség élén is ez a felszólítás áll: „Térjetek meg!” Kereszte­lő János „a megtérés keresztségét hirdette a bűnök bocsánatára” (Lk 3,3), Jézus ige­hirdetése pedig ezekkel a szavakkal kez­dődött: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” (Mk 1,15).

Ennek jegyében kezdődött az egyház tör­ténete is, hiszen pünkösdkor Péter apos­tol így prédikált: „Térjetek meg, és ke­resztelkedjetek meg valamennyien Jé­zus Krisztus nevében bűneitek bocsána­tára, és megkapjátok a Szentlélek aján­dékát” (Csel 2,38). Az akkor megtért mintegy háromezer ember alkotta az első jeruzsálemi gyülekezetet. Nem emberi lelemény, egyházszervezői buzgalom for­mált belőlük közösséget, hanem Isten Szentlelke.

A bibliai példák után érdemes az ősegy­ház életmegnyilvánulásaira figyelnünk. Az első századokban fogalmazódott meg az a Credo, amelyet apostoli hitvallásként ma is minden istentiszteleten elmondunk. Ha nem gépiesen mormoljuk a szöveget, akkor talán rácsodálkozunk arra, hogy a Szentlélekről szóló 3. hitágazatban van szó az egyházról: „Hiszek Szentlélekben, egy keresztyén anyaszentegyházat…” Ebben a megfogalmazásban leheletfinom különbségtétel is rejlik: nem az egyház­ban hiszek, ugyanis az nem helyezhető egy szintre a Szentháromság Istennel, ám hiszem, hogy ezt az egyházat a Szentlé­lek tartja.

Őseink erről az alábbi veretes mondatot fogalmazták meg: „Spiritus Sanctus con­servat et renovat ecclesiam”, vagyis „A Szentlélek őrzi és újítja meg az egyhá­zat.” Püspöki szolgálatom kezdetén en­nek jegyében választottam a conservan­do et renovando fogalompárt az egyház­kerület jelmondatának.

Személyes programomat pedig a Schmal­kaldeni cikkek című lutheri iratnak arra a tételére igyekszem építeni, amely szerint az egyház „mutuum colloquim et conso­latio fratrum”, vagyis a testvérek kölcsö­nös beszélgetése és egymást vigasztalása.

A reformáció egyházának programját foglalja össze ez a latin meghatározás. Beszélgetésre, két-, sőt többirányú kom­munikációra van szükség, legfőképpen pedig egymás vigasztalására. Püspöki szolgálatom elején újra és újra a beszél­gető egyház képét használtam. Ma a hangsúlyt inkább a vigasztalásra teszem.

Szeretném, ha vigasztaló egyház tudnánk lenni. Gyülekezeti tagjaink, a periférián élők, az egyházzal szinte semmiféle kap­csolatot nem tartók: mind-mind vigaszra szorulnak.

Lelkészek is. Püspökök is. Mélyszegény­ségben vagy éppen jómódban élők. Me­nekültek és azokkal riogatók.

A világ vigaszra szorul. Nem egyszerűen emberi törődésre és szolidaritásra – arra is –, hanem a vigasztaló Szentlélekre.

Luther ebben lehetett Isten eszköze. Nem a saját erejéből, hanem mert erre hívta őt el az Isten.

 

 

Facebook Comments