Mit teszünk az elnyomással szemben? Van-e semleges pozíció? Aki nem avatkozik be, az szükség szerűen azt erősíti-e aki valakit elnyom? Ezek a kérdések azt igyekeznek körüljárni, hogy hogyan viselkedünk akkor, amikor valamilyen elnyomással kerülünk szemben. Persze erre egyénileg kell válaszokat adnunk, de a felszabadítás pszichológiája megpróbált kísérleteket tenni arra, hogy egy “tudományterület” miként gondolkodhat magáról, ha ugyanezekkel a kérdésekkel találja magát szemben. Fehér T. Dániel írása.
A Felszabtér blogon ismeretterjesztő cikksorozatot indítunk, hogy bemutassuk, hogyan termékenyítették meg a felszabadítási teológia kérdései a pszichológiai gyakorlatot. Ennek érdekében a Maritza Montero és Christopher C. Sonn által szerkesztett Psychology of Liberation (Felszabadítás pszichológiája) kötet fejezeteit igyekszünk közérthetően összefoglalni, hogy magyarul is elérhetők legyenek.
A Jiménez-Domínguez által írt második fejezet egyik központi kérdése lehetne, hogy: mennyi vannak átideologizálva a mindennapi élményeink? Azaz tudunk-e úgy gondolni a körülöttünk történő dolgokra, mint, amik valahol igazolják a bennünket ért elnyomást? Martín-Barót idézve a szerző itt azt mondja, hogy a társadalomlélektan úgy tud leginkább a latin-amerikai demokráciák érdekében dolgozni, ha leleplezi ezeket. Leleplezi azokat az elitista ideológiákat, amik azt mondják nekünk, hogy, ami körülvesz bennünket, az normális. Vagy akár: természetes. Sokszor, amikor valaki a sorsra hivatkozik vagy az emberek passzivitására vagy alávetettségére, akkor ezt figyelhetjük meg.
Adjunk hangot a véleménynek! – mondja ez az irányzat, amely akár széles közvélemény-kutatásokkal is igyekezett leleplezni ezeket a hazugságokat. Ez a vélemény, mondja, nem a hatalmasok véleménye, melyet a média közvetít. A szociálpszichológustól tehát nem az várható, hogy varázsütésre megoldja a társadalmi problémákat, hanem, hogy hanem segítsen nekik maguknak választ találni. Segítsen a népnek, hogy a saját nézőpontjukból tudjanak rátekinteni elidegenedett önmagukra és környezetükre, valamint, hogy megváltoztathassák elnyomó körülményeiket.
Hasonlóan a Freire-féle felszabadítás pedagógiájához ez az elnyomottakkal együtt folytatott, velük megosztott gyakorlat. A felszabadítás pszichológiájának képesnek kell lennie kombinálni az egyetemi tudást az emberek mindennapi gyakorlatával és küzdelmeivel. Hisz az emberek ellenállnak: közösségekben, falvakban és nyomornegyedekben. A kérdés az, hogy különböző együttműködési technikákkal miként építhetők alulról szerveződő ellenerők az elnyomással szemben.
Martin-Baró három proszociális cselekedetet különít el. Azaz olyan cselekedeteket, melyek valamilyen értelemben a szélesebb társadalom érdekében történnek. Az együttműködésre irányuló cselekedetek a társadalmi egységhez járulnak hozzá. Ezekben a közös, semmint az egyéni célok kapnak elsőbbséget. A szolidaritásra irányuló cselekedetek ehhez képest már egy olyan (igazságosabb) struktúra kialakítására irányul, amely a gyengék védelmében áll fel. Végezetül pedig megkülönbözteti az altruizmus cselekedeteit, amely a nehéz problémák megoldásával járul hozzá a társadalomhoz.
Felmerül a kérdés: mindennapi életünkben mi hol állunk meg? Együttműködünk, szolidárisak vagyunk vagy szembenézünk a problémákkal?
Mire van hívásunk?? Együttműködünk, szolidárisak vagyunk, vagy konkrétan felállunk és másokkal együtt valamilyen változást hozunk működésbe? A kérdés ugyanúgy vonatkozik magánemberre és “tudósra” egyaránt. Martin-Baró szerint a felszabadítás pszichológus számára a politikai semlegesség etikailag elfogadhatatlan. Ez alatt nem részrehajlást ért, hanem egy értékrendet: egy elsődleges döntést a szegények mellett. Az ember nem lehet semleges az igazságtalansággal szemben. Itt akkor azonban még egy kérdés felmerül. Mennyire vagyunk hűek egy párthoz? Martin-Baró szerint a probléma ott van, amikor saját véleményünk és a párt véleménye között egy légmentes tér van, és a pártfegyelem ellehetetleníti a gondolkodást. Így a politika pszichológiáját fontosnak tartja egyben nézni a pszichológia politikájával.
A részvételi akciókutatás nemzetközi 1998-as konferenciáján egy Molano nevű szerző a következőket mondta: a részvételi akciókutatás azért élhette túl az ún. nagy narratívák/elbeszélések/elméletek korát, mert Martin-Barót követve, a mindennapi emberek életét igyekezett rekonstruálni és az ő igényeiket kielégíteni. Ez szembemegy azzal a gondolattal, hogy a politika feltétlen pártpolitikát jelent.
Politikát minden ember csinál.
A kutató is és a kutatásban résztvevő, a kettő határa persze elmosódik, aki rátekint egy társadalmi problémára. Továbbá azért is maradhatott “életben” ez a latin-amerikai megközelítés, mert sosem állította, hogy nála van a bölcsek köve. Mindig úgy beszélt az általa termelt tudásról, mint, ami térben és időben meghatározott. Csak egy résztudás. Megtestesült tudás. A szegények perspektívájából megírt tudás.
A felszabadítás pszichológiája tehát rá egyebek között rá akar kérdezni a társadalomban betöltött szerepünkre és helyzetünkre. Megkérdezi, hogy juthatunk ismeretekhez ezzel kapcsolatban, milyen fogalmaink vannak, és milyen gyakorlatokat végzünk a mindennapok során. Ezekből rakja össze a nehézségeket, amelyekkel szembe kell néznünk. A felszabadítás teológiájának szókincsét használva tudja, hogy mindez egy folyamat. Egy valós, történelmi folyamat. Ami egy konfliktusokkal teli folyamat. Viszont azt is tudja, hogy kollektív folyamatnak “kell lennie”. Segít egy olyan társas identitás kialakításában, mely ellen tud állni az elnyomásnak. Az átformáló gyakorlat után pedig egy olyan pszichológiát igyekszik nyújtani az elnyomottaknak, mely képes segíteni harcukat, ezt az új erőt a társadalmi hatalmakkal szemben.
Amikor 1989-ben bombatámadás érte az egyetemi nyomdájukat, Martín-Baró csak annyit írt egy levelében: nagy költségeket rótt ránk a támadás, azonban legalább tudjuk, hogy ki tudtuk hívni a hatalmat ellenünk. Valamit jól csinálhatunk. A történet végét ismerjük: Martin-Barót több társával együtt az Amerikai Egyesült Államokban kiképzett paramilitáris egységek kivégezték. Azonban maga az elméleti keret, melyet megalkotott és megalkottak ma is él, hogy segítségével a pszichológia is rákérdezhessen: mit tesz az elnyomással szemben? Legyen az nyílt fegyveres elnyomás, vagy akár annak a beszédmódnak a megerősítése, mely egy csoportot nem egyenrangúnak bélyegez. Hiszen mindegy is, hogy melyik identitás kerül a támadás középpontjába. Mert nincs különbség aközött, hogy ma a melegeket támadják, holnap pedig például újra a nőket. Vagy a fogyatékkal élőket vagy a hajléktalanokat. A kérdés, hogy rá tudunk-e kérdezni a mindenkori elnyomással szemben: mit teszünk. Mit teszek?
Korábbi részek:
1. A felszabadulás pszichológiája