Gyakran gondolunk úgy a pszichológiája, mint valamire, ami képes felszabadítani bennünket. Legyen szó például munkahelyi konfliktusról, párkapcsolati nehézségről vagy akár nevelési tanácsadásról. De képes-e akkor is felszabadítóként fellépni, ha egy egész rendszer súlya nyomja a vállainkat? Ha arra akarunk rákérdezni, hogy hogyan tudja segíteni egy elnyomó társadalomban. A latin-amerikai felszabadulás/felszabadítás pszichológiája ilyen igényekkel lép fel. Fehér T. Dániel írása.

A Felszabtér blogon ismeretterjesztő cikksorozatot indítunk, hogy bemutassuk, hogyan termékenyítették meg a felszabadítási teológia kérdései a pszichológiai gyakorlatot. Ennek érdekében a Maritza Montero és Christopher C. Sonn által szerkesztett Psychology of Liberation (Felszabadítás pszichológiája) kötet fejezeteit igyekszünk közérthetően összefoglalni, hogy magyarul is elérhetők legyenek

annak a pszichológiának a gondolatai, amely meghozza

az ún. elsődleges döntést a szegények mellett.

Elsőként a megközelítés kialakulásáról kell beszélnünk. A kezdő fejezetben Flores Osorio azt a közeget próbálja lefesteni, amely ezekre a társadalmi igazságossággal kapcsolatos kérdések felé vezette az ottani pszichológusokat. Az 1950-es, ‘60-as, ‘70-es években Latin Amerika országai számottevő társadalmi és gazdasági nehézségnek voltak kitéve. A hosszan elnyúló válság közepette számos népi kezdeményezés indult, amivel a problémákat orvosolni igyekeztek, majd számos kormányzati lépést tettek, hogy mindezeket elfojtsák. Az Amerikai Egyesült Államok pedig kísérleti kiképzőközpontokkal segítette a különböző latin-amerikai kormányokat még akkor is, amikor azok

az elnyomás és a terror politikáját zúdították a régióra.

Épp ezért, miközben zajlanak a 68-as francia diáklázadások vagy az amerikai fekete polgárjogi mozgalmak, Latin-Amerikában a munkások mellett az őslakos indiánok és a parasztok is megszervezik magukat, hogy felvegyék a küzdelmet a társadalmi problémákkal. Ebben a társadalmi közegben születik a felszabadítás pszichológiája is.

Plébániák és bázisközösségek kezdenek kiállni különböző felszabadító praxist felmutatva valamennyi katonai diktatúra által sújtott országban, így Brazíliában, Peruban, Chilében, El Salvadorban, Nicaraguában, Guatemalában és Kolumbiában is. Ezekben a közösségekben lehetősége nyílt az elnyomottaknak (munkásoknak, parasztoknak, őslakosoknak, diákoknak, …), hogy ők maguk hozzanak létre tudást a saját társadalmi valóságukról. A különböző “szakemberek” csupán segítették ezeket a folyamatokat. A 60-as évektől a pszichológusok is keresték a módját, hogy miként tudnának olyan praxist végezni, mely ezekben a közösségekben gyökerezik. Ez a pszichológia már nem az egyéni viselkedést, folyamatokat és közléseket kutatja. Az a vágy fűti, hogy részese lehessen az elnyomás megváltoztatásában, mely a társadalom széles rétegeinek létét fenyegeti.

Pont ezért, ez a pszichológia mindig a nép konkrét problémáival kapcsolatban fogalmazza meg kérdéseit.

Arra próbál rákérdezni, hogy az adott társadalmi-

gazdasági berendezkedés milyen hatással van az

emberek (lelki) életére.

Amire törekednek, az tehát egy olyan gyakorlat, amely a parasztok és a munkások elnyomásának és kizsákmányolásának problémáiból táplálkozik. Ignacio Martin-Baró azzal vádolja kora főáramvonalú pszichológiáját, hogy más kultúrák és más társadalmak kutatási problémáival foglalkoznak. Ez önmagában nem gond, viszont ezek, a tudásformák nem voltak képesek megfelelni az olyan népi mozgalmaknak, melyeket a szakszervezetek, a parasztok vagy épp a diákság indított el. Nem segített rákérdezni saját félperifériás pozíciójukra. Ilyen értelemben tehát azt a pszichológiát akarja megkérdőjelezni, amely elszakadt kora valóságától, a szélesebb néprétegek szenvedésétől.

A pszichológusoknak tudatában kell lenniük felelősségükkel. Enélkül gyakorlatuk pont a “valóságot” elkendőző gyakorlattá válhat. Belekényelmesedhet abba a piedesztálba, melyre a tudományos hierarchia emeli. Ebben az esetben viszont nem állítanak elő olyan tudást, amely a szélesebb néprétegek szolgálatában állna. Utóbbival pedig segíthetne hozzájárulni problémáik megoldásához. Ez a döntés azonban nem volt konfliktusmentes. Sőt, a “legnagyobb” konfliktust vállalták ezzel. Az Egyesült Államok a CIA-n keresztül olyan akciótervet szervezett, melynek célkeresztjében ezek a szakmai műhelyek (is) álltak. 1986-ban a szegények melletti elsődleges döntéséért egy felszabadítás-pszichológus is az életével fizetett. Ignacio Martin-Baró egyike volt azoknak a jezsuitáknak, akikkel a Közép-Amerikai José Simeón Cañas Egyetemen számolt le az egyik halálosztag. Mindannyian (Armando López Quintero, Ignacio Ellacuría, Joaquín López y López valamint Segundo Montes) a felszabadítás teológiájának művelői voltak.

Ez a pszichológia továbbá a szabadság pedagógiájának közegében születik. Paulo Freire oktatásfulozófus megközelítése az elnyomottak szabadságvágyán alapszik.

Oktatási projektje tulajdonképpen egy

szabadsággyakorlat. Hozzásegíti az elnyomottat ahhoz,

hogy tudatára ébredjen saját elnyomottságának, és

hozzásegítse a felszabaduláshoz.

Olyan népoktatást igyekezett teremteni, amely új lehetőségeket segít felfedezni. A felszabadítás pszichológiája erre a Freire-re hivatkozik, aki szerint ahhoz, hogy az értelmiséginek nevezett csoportok a fentiek szellemében tudjanak fellépni politikailag, arra van szükség, hogy együtt “olvassák” a világot az elnyomottakkal. Segítsenek megérteni a lehetséges álmokat, reményeket valamint a felszabadulás iránti vágyakat. Ez a gyakorlat segít azonosítani azokat a tényezőket és feltételeket, melyek ellehetetlenítik az embert attól, hogy részt vegyen a politikai életben. Vagy melyek ellehetetlenítik, hogy hozzáférjen valamilyen tudáshoz. Másként megfogalmazva: a felszabadítás pedagógiája nem csak arra tanította a pszichológiát, hogy segítsen leleplezni a “valós” állapotokat. Hiszen ez nem jelenti automatikusan a gazdasági, társadalmi, politikai és/vagy történelmi tényezők formálását. A kritikai tudatra ébredést akcióknak “kell” kísérniük.

Az ún. kritikai szociológia a kritikai tudatosságra ébresztés mellett munkastratégiákkal volt képes megtámogatni a felszabadítás pszichológiáját. Fals Borda egy radikális képet hoz: kezdetben karanténba kell zárni azokat a fogalmakat, melyeket szövegekből ismertünk meg. Össze “kell” vetni a nép megélt élményeivel. Ez egyfajta antidogmatikus hozzáállást követel: a kutató nem léphet fel fundamentalistán, nem kényelmesedhet bele saját elképzeléseibe. Sokkal inkább autentikusnak és elkötelezettnek kell lennie. Részvételi kutatással az akció és a reflexió ellensúlyozni tudja egymást. Pont ezért a kritikai szociológiával körülvéve jelenhet meg az a gondolat a felszabadítás pszichológiájában, hogy létezhet egy olyan értékválasztás, mely a nép szolgálatában végzi tudományos tevékenységét. A társadalmi struktúrák átalakításáért.

Flores Osorio egy kontextualizált (kontextusra vonatkozó) pszichológiát mutat be fejezetében. Azaz egy olyan pszichológiát, mely nem elválasztható attól a kortól és helytől, ahol létrejött. Gustavo Guttiérez ugyanakkor, a teológiáról beszélve, azt mondja  A szegények oldalán c. kötetében, hogy a kontextualizált teológia egy tautológia. Azaz szófecsérlés, hasonló jelentésű szavak indokolatlan ismétlése. Hiszen a teológia mindig a kontextusára vonatkozik, és összekapcsolódik azzal a történelmi pillanattal és közeggel, ahol a kérdései felmerülnek. Hasonló módon minden pszichológia, így a felszabadítás pszichológiája is eleve kontextualizált. Egy kérdéskör. Egy értékválasztás mentén

próbál rákérdezni arra, hogy hogyan szenvedhet egy

rendszertől annak elnyomottja. Valamint, hogy mit tud

tenni ellene.

Ezekre a kérdésekre azonban ahelyett, hogy véges, egyetemleges választ adna, csupán az marad ami: kérdések. Azok pedig mindig lezáratlanok és nyitott végűek. Ezeket a kérdéseket így újra és újra feltehetjük adott helyen és időben. Ebben az esetben viszont felmerül a kérdés: a mai magyar társadalmunkban mire tudunk rákérdezni a felszabadítás pszichológiájának kérdéseivel?

Folytatás következik…

Társas_Ház