“Életünk számtalan pillanatában hozunk döntéseket, melyek következtében élvezhetjük a döntés előnyét vagy szenvedhetjük hátrányát, ám ha dönthettünk, hihetjük-e a szabad akaratot? Tudjuk-e, akarjuk-e vállalni a döntés felelősségét?“A nép hangja: Vörösváczi Anikó és Fenyő Ágnes gondolatfuttatása.
Andy De Emmony filmjét nézem már többedszerre, aminek már a címe is különös: Isten a vádlottak padján, közben egy egyszerűnek még jóindulattal sem mondható kérdésen gondolkodom: van-e szabad akarat?
A filmben 1943-ban Auschwitz egy barakkjában férfiak várják a döntést, hogy a következő szelektáláson a gázkamrába küldik, vagy a még dolgozni tudók közé sorolják őket. Ebben az elkeseredett helyzetben keresik létük és várható haláluk értelmét, azon keresztül próbálnak választ találni arra, milyen is lehet Isten igazi természete. Istent jelképesen a vádlottak padjára ültetik és egy tárgyalás keretében döntenek bűnössége felől. Érvek és ellenérvek hangoznak el, s eközben egy háromgyerekes apa is rákényszerül, hogy elmondja a történetét.
Iker fiai vannak és még egy kisfiú. A nácik kocsira rakták őket a többi gyerekkel együtt, hogy elvigyék. Ő odament az egyik tiszthez, és kérte, adja neki vissza a fiait.
„A tiszt azt mondta, itt van ez a három jóképű fiú, megmondom, mit tehet: Választhat egyet közülük.” Mind a három gyerek felé nyújtogatta a kezét és könyörgött: engem válassz!
„Azt mondja, van szabad akarat! Hol volt az én választásom? A tisztnek volt szabad akarata, de hol volt az én szabad akaratom?”
Majd olvasok egy interjút a Nobel békedíjat kapott kongói orvossal, Nadia Muraddal, aki megerőszakolt nők generációit kezeli. „A golyó pénzbe kerül, a megerőszakolás ingyen van”- mondja. Isten akarata? Az erőszaktevő katonák akarata? Biztos nem az áldozattá váló nőké. Az ő szabad akaratuk hol marad?
Ha Isten mindenható, miért engedi, hogy rossz dolgok történjenek a világban? Ha mindenható, hol van a szabad akarat? Talán az ember csak egy bábu Isten játéktábláján? Hogyan választhatna az ember halálra ítélt gyermekei közül? Hogyan érvényesülhetne a megerőszakolt lányok és asszonyok akarata?
Majd reformátusként eszembe jut a Heidelbergi Káté első kérdése:
„Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod?”
… az, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről…”
Predesztináció? Minden előre el van döntve? Vagy én, az ember beleszólhatok a saját sorsomba?
„Legyen meg a te akaratod”, imádkozzuk minden nap – ez azt jelenti-e, hogy a magunkéról lemondunk az isteni akarat javára? Szabad-e még az akaratunk, ha önként lemondunk róla? „Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26:39) – imádkozza maga Jézus is a Getsemáné kertben. Kié hát az akarat?
Életünk számtalan pillanatában hozunk döntéseket, melyek következtében élvezhetjük a döntés előnyét vagy szenvedhetjük hátrányát, ám ha dönthettünk, hihetjük-e a szabad akaratot? Tudjuk-e, akarjuk-e vállalni a döntés felelősségét? Majd kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy dönthetünk ugyan, de a kimenetről más fog határozni, mert az ő akarata – vagy inkább pozíciója – erősebb. Akkor elveszett a szabad akarat, vagy csak másképp nevezik? Aki kényszer hatására cselekszik, akivel szemben erőszakos tetteket követnek el, annak sérül-e a szabad akarata?
Talán az ember szabad akaratát nem a mindennapok döntéseiben, nem a háborúk és egyéb borzalmak jelenlétében kell keresni. Úgy, ahogy Isten mindenhatóságát sem abban kell számon kérni, hogy miért nem akadályozza meg ezeket. A szabad akarat az, amikor az ember arról dönt, hogy Istennel él, vagy nélküle. Mert ebben valóban megkapta a döntési lehetőséget. És ez határozza meg a további döntéseinek nagy részét.
Legalábbis szabad akaratomból alkotott, saját véleményem szerint. 🙂
Kép: Thomas C. Rosenthal