A New Age-es, spirituális eszmék és gyakorlatok iránti vonzalom a nyugati kapitalizmusban mára már fogyasztási iparággá nőtte ki magát. A nagy divatcégek hippis kellékeket dobnak a piacra, Ozorán számtalan “törzsi” jelmezt összevásárolhat az ember, különböző ezoterikus tanfolyamokra, vagy meditációs elvonulásokra mehetünk el a gyors és hatékony gyógyulás reményében, csak szabaduljunk már meg végre a traumáinktól és a kellemetlen érzéseinktől! Miközben felsőoktatási előképzettséggel nem rendelkező, vagy semmilyen szupervízióba nem járó jósok, guruk, ezoterikus „gyógyítók” árulják a hamis megnyugvást a szenvedésüket keservesen megszüntetni akaróknak. 

A spirituális élet emberek millióit vonzza világszerte. Ahogy visszatekintünk a történelmünkre láthatjuk, hogy a vallás mindig is fontos szerepet játszott az emberek életében. Ám a hatvanas évektől a nyugati világban ugrásszerűen megnövekedett a keleti hagyományok és vallások iránti érdeklődés. Amiről a következőkben írni fogok, az nem csak a New Age-es világ sajátossága, a nagy világvallások követőinél is mind megfigyelhetjük a spirituális lehasításnak vagy vallási disszociációnak, angulol spiritual bypassing-nek nevezett jelenséget. 

A SPIRITUÁLIS LEHASÍTÁS JELLEMZŐI

A fogalmat 1984-ben John Welwood pszichológus alkotta meg. A vallási lehasítás azt a jelenséget foglalja magában, amikor az egyén arra használja a vallási eszméket és gyakorlatokat, hogy ne kelljen szembenéznie a fájdalmas érzésekkel, emlékekkel, gyerekkori traumákkal, a világban létező problémákkal, vagy felelőséggel járó döntések meghozatalával. Welwood szerint a spirituális lehasítók arra használják a spirituális életstílust, hogy elnyomják a pszichológiai problémáikat,^[1] ami viszont később súlyosabb mentális problémák jelentkezésével fog járni (Briggs–Shoffner 2006). 

A spirituális lehasítás sokkal elterjedtebb, mint azt gondolnánk. Robert Masters pszichológus (2010) szerint, hogy megértsük a jelenséget, vissza kell mennünk ahhoz a kulturális axiómához^[2], miszerint a negatív érzésekről (düh vagy szomorúság) és dolgokról (például a gyerekek elleni erőszak) tabu és szégyellnivaló dolog beszélni. Az erre való kondicionálást gyerekkorban már elkezdik, így az összes ember kivétel nélkül elsajátítja ezt a társadalmi szabályt. Ennek következményeként társadalmi szinten kollektív gyakorlattá válik a problémák elnyomása. Ezt a kulturális gyakorlatot a spirituális lehasítók átemelik a spiritualitás szférájába, és különböző vallási eszmék idealizálásával eltávolítják magukat egyéni és társadalmi szinten is az élet nehéz, szomorú, dühítő, igazságtalan és fájdalmas oldalától. Robert Masters szerint a spirituális lehasítás jellemzői a következők:

• eltúlzott elkülönülés a világ problémáitól
• az érzelmek elnyomása
• a pozitivitás túlhangsúlyozása
• düh-fóbia
• túl toleráns vagy teljesen vak együttérzés
• gyenge vagy nem létező személyes határok
• annak az illúziója, hogy aki spirituális gyakorló, az magasabb szinten van, mint a nem spirituális emberek (spirituális nárcizmus)
• a világi dolgok leértékelése a transzcendenshez képest (a „minden illúzió” téveszme)

Jack Kornfield amerikai buddhista gyakorló és pszichológus A bölcs szív (2017) című könyvében a saját spirituális lehasításáról is beszél. Miután öt évig egy thaiföldi szerzetesi közösség tagjaként élt, hazatérve a spirituális nárcizmus csapdájába esett. Azt gondolta, hogy ő már többet tud azoknál, akik nem gyakorolnak, illetve a saját és a világ szenvedésétől úgy távolította el magát, hogy azt a spirituális közhelyet hajtogatta papagájként, hogy a hétköznapi valóság csupán egy illúzió és minden problémát csak az elme hoz létre. Kornfield hangsúlyozza, hogy ezek mind téveszmék voltak, mert az igazi spiritualitás nem ezt jelenti. Pszichológusként és buddhista gyakorlóként kiemeli, hogy az együttérzés nem ostoba, nem azt jelenti, hogy mindent naivan mosolyogva elfogadunk. Ez nem spiritualitás, ez önbecsapás. Kornfield szerint a világ igazságtalan és dühítő dolgai ellen aktívan fel kell lépnünk. Az erőszakra nemet kell mondanunk. Az elkövetőket a jog eszközeivel felelősségre kell vonnunk és a világban aktívan részt kell vennünk ahhoz, hogy megtapasztalhassuk azt a valódi spiritualitást, ami az élet negatív oldalának a megéléséből és elfogadásából fakad.

EGY TANULMÁNY RÖVID BEMUTATÁSA

Picciotto, Fox és Jesse 2017-es tanulmányukban a spirituális disszociációt fenomenológiai megközelítéssel^[3] igyekeztek megvizsgálni. Interjúalanyoknak olyan embereket választottak, akik már maguk is megéltek spirituális lehasítást. A nyolc önkéntes résztvevő közül hat spirituális gyakorlóként jellemezte magát, ketten pedig buddhisták voltak. A résztvevőknek a következő öt kérdésre kellett válaszolniuk:

1. Hogyan találkoztak a spiritualitással vagy a vallásukkal?
2. Milyen kontextusban jelentkezett a spirituális lehasítás, és mik voltak a fő jellemzői és okai?
3. Mik voltak a főbb következményei a spirituális lehasításnak és hogyan vették észre a tüneteket?
4. Hogyan kezelték a spirituális lehasításukat, hogyan gyakorolják most a spiritualitást?
5. Személyesen mit gondolnak, hogyan lehetne megelőzni a jelenséget?

Az eredményeket a következőkben röviden ismertetem, az utolsó két kérdéssel most nem foglalkozom, tekintve azt, hogy az írás jelenlegi fejezete az okokra és a következményekre kívánja helyezni a fókuszt.

Az első kérdésre háromféle variáció jött ki. Az egyik motiváció a vallás felé fordulásban az egzisztenciális kérdésekre való válasz keresése volt. „Honnan jöttünk, mi végre vagyunk a földön?” típusú kérdések. A második jellemző ok a szenvedés elnyomásának vagy megszüntetésének a vágya volt. „Azért kezdtem el templomba járni, mert rengeteget szenvedtem, hittem abban, hogy a vallás megszabadít a fájdalmamtól.” Végül az utolsó motiváció a vallás felé fordulásban a családi háttér volt. Többen vallásos, spirituális családban nevelkedtek.

A spirituális lehasítás kialakulásában négyféle ok került megvilágításba. Az első az egyén világtól való menekülése volt, a második ok az egyén saját fájdalmától való menekülés (emiatt a viselkedés miatt az ingerküszöbük is egyre alacsonyabbra csökkent, egyre kevesebb fájdalmas jelenséget és érzést bírtak elviselni). A harmadik ok a saját gyerekkoruk és családi hátterük, vagy más nehéz társadalmi probléma elől való menekülés volt. Végül a negyedik ok a vallásos közegük volt, amiben a vallási vezetők és a közösség tagjai dogmák szerint működtek, és a pszichológiai problémákkal való foglalkozás iránt közönyösek vagy kifejezetten ellenségesek voltak.

A spirituális lehasításnak az egyik következménye az emberektől és a világtól való elzárkózás volt. Több résztvevőnél megjelent a spirituális nárcisztikus viselkedés, amely miatt egyre inkább nem voltak hajlandóak szóba állni olyan emberekkel, akik szerintük nem voltak eléggé spirituálisak. „Azt gondoltam, hogy magasabb szinten vagyok, mint a többi ember, mert magamat sokkal spirituálisabbnak véltem a többieknél.” Az interperszonális kapcsolataik egyre inkább azokra az emberekre korlátozódtak, akik az általuk képviselt spirituális eszméhez tartoztak. A családtagjaikkal vagy a régebbi barátaikkal elkezdték megszakítani a kapcsolatot. Az Én egyetemességét elkezdték idealizálni, szemben a világi, emberi kapcsolatokkal. Megjelent tünetként a konfrontáció kerülése is, vagy annak az elkerülése, hogy erőfeszítéssel járó én-határokat szabjanak ki. „Elfutottam a konfrontáció és a konfliktus elől, mert attól féltem, hogy ha kifejezem a problémáimat, akkor nem fogok megfelelni másoknak és a spirituális elvárásoknak.”

A következő részben ismertetni fogom mit jelent a disszociáció, amihez Judith Herman traumakutatással kapcsolatos eredményeit fogom felhasználni. Továbbá bemutatom, milyen összefüggésben van a gyermekkori traumatizáció a vallási disszociáció kialakulásával.

Felhasznált irodalom

Briggs, M. K., and Shoffner, M. F. (2006): Spiritual wellnes and depression: Testing a theoretical model with older adolescents and midlife adults. Counseling and Values, 51, 5–20.

Kornfield, Jack (2017) ford.: Tóth Zsuzsanna (2017): A bölcs szív. Buddhista tanítások pszichológiai megközelítésben a nyugati világ számára. Ursus Libris.

Masters, Robert (2010): Spiritual Bypassing: When Spirituality Disconnects Us from What Really Matters. North Atlantic Books.

Picciotto Gabriela, Fox Jesse and Neto Félix (2017): A phenomenology of spiritual bypass: Causes, consequenses, and implications. Journal of Spirituality in Menthal Health.

^[1] Példának említeném a következőket a teljesség igénye nélkül: szorongás, depresszió, evészavarok (anorexia, bulémia), függőségek, C-PTSD (komplex poszttraumás stressz szindróma).

^[2] A valóságot leíró és formáló alapigazság, aminek a hitelessége nem, vagy nehezen vonható kétségbe. 

^[3] Az egyén szubjektív tapasztalataira összpontosít.

spiritual bypass spirituális lehasítás