Heteken át tartó közéleti színjátéknak volt részese a nagyérdemű, és még csak belépőjegyet sem kellett váltania rá. Ez a történet tökéletesen bemutatja, miként működik a NERisztáni átverő show, ahol semmi nem az, aminek látszik. Ahol a porondmester hol sír, könnyes bűnbánatot mutat, keserű önvádat ad elő, majd sűrű meakulpázás közben lemond, hol meg a saját színészeire tolja a felelősséget és mindazokat kárhoztatja, akik szerinte pusztán politikai indíttatásból kívánják az ő bukását, és ezért inkább visszavonja a lemondását. Amit mondjuk Csák János miniszter eleve el sem fogadott, de most a lemondás visszavonását mégis jóváhagyja. Ne keressünk azonban racionális logikát a NERisztáni kultúrpolitikában! A lemondás visszavonásának legfőbb mozgatórugója Vidnyánszky sziklaszilárd meggyőződése, hogy olyan nagyszerűt alkotott, hogy személye egyszerűen pótolhatatlan. Így miközben a színházigazgató egy ma született bárány tisztaságának látszatában tündököl, körül övezve – elmondása szerint – a színházi szakma, a magyar kulturális élet jeles szereplői, a közönség, sőt a külföld támogatásával és bíztatásával, az egész történet mégis rendkívül fanyar szájízt hagy maga után abban a nézőben, aki még mindig csak egy kicsit is érzékeny az igazságra. De hol lóg ki a lóláb a történetben? Értsük jól Vidnyánszky szavait! – Perintfalvi Rita főszerkesztő írása.

Vidnyánszky Attila nemrég nagyinterjút adott a Magyar Nemzetnek, amiben óriási kommunikációs hibákat vétett. Már olyan értelemben, hogy valószínűleg a saját megdicsőülésében való fürdőzéstől annyira megittasult, hogy nem is gondolta át, amit mond. Vagy a másik lehetőség, hogy nem is veszi észre, mit is állít valójában. De nézzük csak sorjában!

A következő kijelentéseket a színházigazgató a belső vizsgálat lezárása után tette, miközben a rendőrségi kivizsgálás még nagyban folyik. Persze eleve meggondolatlan a rendőrségi vizsgálat lezárása előtt bármilyen nyilatkozatot is adni, hiszen könnyen minden a visszájára fordulhat.

VA: „Egyszemélyi felelősség nem állapítható meg. A körülmények alakulásának szerencsétlen volta eredményezte a sajnálatos eseményeket. Örülök, hogy ez lett a vizsgálat eredménye, mert nagyon fájt volna, ha valamelyik munkatársamra rá lett volna égetve a közvetlen felelősség.” Érdekes, hogy mikor Vidnyánszky egyszemélyi felelősségről beszél, magán kívül mindenki másra gondol. Holott egy ilyen baleset elsősorban mindig a színház igazgatóját és a darab rendezőjét terheli, aki történetesen éppen ő maga. Tehát azt kellett volna válaszolnia, hogy örül, hogy sem őt, sem pedig munkatársait nem terheli egyszemélyi felelősség. Mégsem ezt teszi. Vagyis már ezen a ponton is hárít és tolja el magától a felelősséget.

Erre erősít rá a következő kijelentése is: „A vizsgálat azt állapította meg, hogy több tényező szerencsétlen alakulása okozta a balesetet. A színház veszélyes üzem. Nyilván az igazgató és a rendező felelőssége, hogy minimalizálja a kockázatok lehetőségét, számát, de ezeket teljesen kiiktatni nem lehet, a színészeknek pedig meg kell tanulnia egy-egy díszletet használni.”

Ohó! Szóval a legfontosabb az, hogy a színészek megtanulják, hogyan ne szenvedjenek balesetet és nem az, hogy a körülményeket úgy alakítsák, például a díszletek úgy legyenek összerakva, hogy kizárják a baleset lehetőségét. Gondoljunk csak bele, nem akármilyen díszletről van ám itt szó! Ugyanis a Nemzeti Színház nemcsak az országban, de Európában is egyedülálló színpadtechnikával rendelkezik. Amitől Udvaros Dorottya szerint „sok rendező megmámorosodik”. A színészlegenda a Telexnek a napokban azt nyilatkozta, hogy tovább kell keresni a felelősöket, mert „A nagyszínpadon nagy és bonyolult díszletek vannak, de akkor sem történhet meg, hogy három méter magasan egy szereplő kiléphet hátra a vak sötétbe, a semmibe, és nincs ott egy védőkorlát.”

Márpedig ugye pontosan ez történt 2023. november 10-én a Rómeó és Júlia című előadás közben, amikor Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó lezuhantak három méter magasból mindenféle védőkorlát vagy védőháló nélkül és súlyos sérüléseket szenvedtek. Mindkettőjüket azonnal kórházba kellett szállítani és meg is kellett operálni. Szász Júliának voltak a súlyosabb sérülései, például a lábszárcsont-törése. És ő volt az, aki később másodszor is kórházba került. Horváth Lajos Ottónak pedig súlyos ujjsérülése lett az esés következtében.

Az egyházon belüli szexuális bűncselekmények egyik feltárójaként és kutatójaként pontosan tudom, hogy az igazságra egy zárt rendszeren belül – amilyen például az egyház vagy a színház – csak akkor derülhet fény, ha külső, objektív vizsgálóbizottságot állítanak fel, ami minden információhoz hozzájuthat, bárkivel beszélhet, bármilyen dokumentumba betekinthet. No, most ehhez képest Vidnyánszky egy olyan bizottság vizsgálati eredményével mossa újszülött bárányi tisztaságúra önmagát, amit kizárólag azokból a színészekből állított össze, akiknek konkrétan ő a munkadója! VA: „A színház nyolc alkalmazottjából tevődött össze a bizottság, amely a vizsgálatot elvégezte. (…) Úgy gondolom, hogy ennél objektívebb, a tényfeltárásra alkalmasabb bizottságot nehéz lett volna összeállítani.”

Mégis mitől lenne egy kizárólag belsősökből, azaz a színházigazgatótól mint munkadótól egzisztenciálisan függő színészekből álló vizsgálóbizottság objektív? Ezt tényleg elhiszi a tisztelt nagyérdemű? Vagy ennyire nincsen már fogalma arról, hogy a fehér mikor fehér, és a fekete mikor fekete?

S persze a tisztánlátáson az a jól bevált technika sem segít, amikor a „bántalmazó” (= felelős?) azt igyekszik elhitetni az áldozatokkal, hogy tulajdonképpen ők a felelősek! Nekik kellett volna megtanulni helyesen használni a díszletet! És ha tök sötétben egy védőkorlát és védőháló nélküli emelvényről képesek a mélybe zuhanni, akkor az csupán azért lehet, mert ügyetlenek, bénák, figyelmetlenek. Talán az egész történet legszürreálisabb pillanata volt az, amikor Horváth Lajos Ottó még bocsánatot is kért Vidnyánszkytól azért, hogy nem figyelt oda és leestek. Önmagát vádolta. Szerencsétlen.

Hát tényleg ez a legszomorúbb az egészben! Amikor az áldozat megköveti az „elkövetőt”. Sőt magát hibáztatja. Klasszikus dinamika. Mindenki jól ismeri, aki áldozatvédelemmel foglalkozik. És persze mit is jelentene egy szimpla színész szava az épp szeplőtelenre dicsőült és fényes glóriában úszó, pótolhatatlan, egyedi és rendkívüli színházigazgató és rendezőóriás Vidnyánszky Attila szavával szemben? Ez olyan mérvű hatalmi aszimmetria, aminek a hatására az áldozat inkább elhallgat, sőt még a felelősséget is magára veszi.

Mi a tanulság mindebből? Hát az, hogy az igazság soha nem relatív! S nem attól függ, hogy hányan kiabálják az ellenkezőjét, s hogy ők milyen hatalommal bírnak vagy milyen nimbusszal veszik körül azt a személyt, akinek felelnie kellene azért, hogy ilyesmi soha senkivel ne történhessen meg. És aki kizárólag akkor tudná megőrizni a becsületét, ha nem csupán megjátszaná, hanem ténylegesen felvállalná a felelősséget. Sajnos azonban Magyarország egy olyan következmények nélküli országgá alakult az elmúlt 14 esztendő folyamán, ahol a mindenfajta felelősség alól való ügyeskedő kibújás az erény és a felelősséget felvállaló tisztesség a lúzerség. S éppen ezért, ha egyszer lesz is rendszerváltás, a legfőbb munka majd az lesz, hogy ezeket az erkölcsi alapokat újra lefektesse a magyar társadalom és az ilyen ügyek kapcsán még akkor is önmagától helyes ítéletet alkosson, ha a manipuláció ezer csatornán keresztül és egy Cipollaként végtelenül tehetséges porondmester vezényletével zajlik.

Szerző: Perintfalvi Rita, közgondolkodó, teológus