Kicsit Hodász Andrásnak is

Azt kérded, milyen melegnek lenni?

Dehogy kérded, köszönöd szépen, jól megvagy, ne tolja senki az irányultságát az orrod alá, te sem beszélsz úton-útfélen arról, milyen a szerelmi életed. Megnyugtatlak, a szerelmi életem részleteit én is megtartom magamnak. Ha kérdeznek, bizonyos kereteken belül válaszolok, őszinte ember vagyok, ha hagyják. No de épp ott tartottunk, hogy nem érdekel. Nem tolom az arcodba, de kérdem, az „átlag” nem tolja az arcomba? Mindenféle fórumon? Minden síkon?

Az utcán a reklámok szexualitással átitatottak. Nem normális dolog, sokakat zavar is, sokan megszokták már, ha akarták, ha nem. A média párválasztási tanácsokkal, párkereső műsorokkal teli, az utca embere nagyon tudja, mitől döglik a légy, mitől működik jól egy házasság, az irodalom teli romantikával, a slágerek nagy része szerelemről szól, a lelkipásztorok, akár házasok, akár nem, beszélnek arról, hogyan készüljünk a házasságra, s hogyan maradjunk jó házasságban, és sorolhatnám napestig.

Elhiheted, ennek a túlnyomó része engem sem érdekel, s nem is érdekelt soha, mégis folyamatosan mindenfelől az arcomba nyomják. Ez nem zavaró? Mert ez normális, mondhatnád. Elárulok egy titkot. Nekem nem az, és soha nem is volt az. Azt kérded, nekem mi a normális?

Dehogy kérded, köszönöd szépen, te tudod, mi a normalitás, hallani sem akarsz arról, ami szerinted ettől eltér. Hagyjalak meg a kis buborékodban. Bármikor, bárki megkérdez a feleségedről, barátodról, párodról, társadról, hogy vagytok, merre nyaraltok, milyen az élet gyerekkel, milyen az élet kiköltözve a városból, hogy bírjátok az új kiskutyát, milyen együtt hitelt felvenni autóra, vele, a pároddal, válaszolsz, ha épp kedved tartja. Elmeséled, hogy nehéz, mert a Feri nem szereti a vidéki létet; elmeséled, hogy a babád mennyire jól mutatott a strandon, milyen büszke vagy rá; elmeséled, hogy a névnapi meglepinél színházjegy helyett „az urad” mást várt, azt hitte, azért kéred, hogy gyorsan zuhanyozzon le, de ilyenek a férfiak, és huncutul kacagsz.

Mesélsz, kire vetettél szemet a munkahelyen, mesélsz, mi tetszik az előttünk mászkáló hölgyekben az utcán, mesélsz, kit nem mersz megszólítani, pedig tetszik, mesélsz, és ez rendben van. Ha én mesélnék, nem lenne rendben? Tudod, mit? Vannak barátaim, akiknek teljesen rendben van. Nagyszerű, akkor maradjak náluk, ne neked sztorizgassak, pá. Pedig lehet, hogy épp az imént te kérdezted a munkahelyen, hogy na, te még mindig szingli vagy, és én nem azért nem bonyolódtam bele, mert nincs mit mondanom, csak tartok tőle, hogy ferdén néznének rám, ha kimondanám, igen, „ferde hajlamúként” (de keserű ez a kifejezés) nem olyan egyszerű társat találnom. Mert például olyan sokan titokban tartják, azt sem tudom, hol kereshetnék. Lehet, hogy épp az ilyen normálissági fokmérők miatt hallgatnak annyian. Azt kérded, miért nem írom ki a homlokomra, hogy nőként a nőket nézem meg „úgy”, ha egyáltalán megnézem? Dehogy kérded, hát épp az imént mondtad, hogy téged nem érdekel. Mindenkinek maradjanak a fura titkai a hálószobájában. De az zavar, ha a melegek „klikkesednek”? Akkor végül is kivel beszélgethetek teljesen hétköznapi dolgokról, hogy ne nézzenek antiszocnak, és még mindig nem akarom az arcodba tolni, milyen bugyit hordok.

Riccardo Guasco

Azt kérded, milyen érzés házasnak lenni úgy, hogy valójában azért is mentem férjhez, mert az a „normális”, vagy az „elvárás”, hogy a másik nemből válasszak magamnak párt? Dehogy kérded, hát ez a normális. Pedig nekem nem. Megpróbáltam, nem lettem heteroszexuális tőle, hiába szeretem nagyon az emberem, az nem ugyanaz. Mondhatnád, hogy talán csak nem megfelelőt választottam, ahogy van is, aki mondta már, a természet nem hibázik, legfeljebb mi bénázunk. A természet valóban nem hibázik, s az én normalitásom is oké. Nem vagyok fura, szeretek bicajozni, túrázni, szeretem a jó zenét, finom ételeket, aranyos állatokat, a napfelkeltét, a jó könyveket, szeretek a férjemmel és a gyerekemmel strandra járni, szeretek a templomnál mise után kedves ismerősökkel beszélgetni, szeretem a jó cipőket, a téli sportokat, a szép virágokat, a dinnyét, a kék mindenféle árnyalatait, annyi minden közös bennünk, látod? Kell, hogy elválasszon az, hogy megpróbáltam, mert mindenhonnan az ömlik felém egészen pici korom óta, hogy így „kell” élni? Nem sikerült, nem vagyok „oké”, nem jó így a bőrömben, s ki merem végre írni: nem tudom, merre, de erre nem haladunk jól, vagyis inkább sehogy. Megpróbáltam letagadni magam előtt, ki vagyok, amikor már kopogtattak mindenféle érzések, és kezdtem pedzegetni, hogy ez bizony talán vonzalom lehet. Volt, aki konkrétan belekérdezett, s én hárítottam, tagadtam, mert hát én „normális” vagyok, most mit feltételez bárki „ilyeneket” rólam. Azt kérded, milyen érzés volt, amikor a menyasszonyi ruhám készült, én pedig megszédültem úgy egy nőtől, ahogy már nagyon rég nem? Dehogy kérded, ez már tényleg több a soknál. Pedig megkérdezhetnéd, miért nem adtam vissza a gyűrűt, vagy miért nem tértem vissza „bűnös szokásaimhoz”… Elárulom. Azért, mert nem voltak „nőim”, csak be nem vallott, plátói érzéseim olykor-olykor, amiket általában nem értettem, mert senki nem mondta el, hogy érthetném is akár őket, s így magamat is.

Tisztán készültem a házasságra, abban az egyházban, amelyet én választottam magamnak (vagy inkább ahova meghívott Isten), s amely sokkal szigorúbb annyiféle emberrel, mint más, „egyszerű keresztények”. Tisztán készültem, ott, ahol szerzetesnek is tisztán készültem, mit sem sejtve az Istentől megtöltött szívemmel és lelkemmel arról, milyen jó, hogy végül nem maradtam szerzetesi közösségben. Azt kérded, milyen érzés katolikusnak és házasnak lenni leszbikusként? Dehogy kérded… Mégis elmondom, hátha valakit érdekel. Nem tudom, házas vagyok-e valójában, ha egyházjogilag megkapargatnánk, nagy valószínűséggel több ponton is elbukna az érvényességünk. Titkoltam a másik fél elől, ki vagyok, hisz magam előtt is titkoltam. Hülyeség elnyomni, aki vagyok? Agyonhallgatott társadalomban mit tehetnek oly sokan? Te nem titkolsz magadról semmit? Nincsenek fura gondolataid, fura érzéseid, amiket jobbnak látsz elrejteni mások elől? Miért rejted őket? Nem tartozik senkire? Vagy netán törvénytelen? Olyanra vágysz, ami nem a tiéd? Amire én vágyom, az nem törvénytelen, legalábbis most még, itt, a világi törvények szerint. A választott egyházamban nem oké. Tovább állhatnék, tudom. De nem olyan egyszerű ez, szeretem az egyházam, és tulajdonképpen mindenkinek helye van benne. Nekem is. Akkor is, ha netán megkapargatjuk azt a házasságot. Akkor is, ha emiatt kitesznek az egyházi munkámból. Akkor is, ha van, aki azt mondja, miért nem hallgattál, akkor csinálhattad volna életed végéig. Akkor maradhattál volna házas, akkor taníthattál volna hittant, akkor vezethettél volna plébániát, végzettséged, képességeid megvannak hozzá.

Lena Macka

András, amikor elkezdtem mindezt megírni, még egy jó fél nap volt addig, hogy megjelent a coming outod. Nem tudtam, a leírt mondatok merre fognak vinni, mi is jön ki az egészből. Látod, sokban hasonlítunk. Katolikusok vagyunk, és nem tudjuk, merre és hogyan tarthatunk, pedig semmi mást nem teszünk, csak megpróbáljuk felvállalni azt, kik vagyunk. Te is teljes erőbedobással és lelkesedéssel jártad az utad, s te is elbizonytalanodtál pontokon, s most ki tudja, mi minden van benned is. Teológus vagyok. Nem a végzettségemnek megfelelően dolgozom. Megpróbáltam szent lenni. Talán… talán az Isten érzi, hogy most sem akarok mást, csak jó lenni és jót tenni. Nekem is nehéz, ahogy minden embernek. Talán neked, és így nekem is egy picit még nehezebb? Nem biztos. Csak más. Mi lesz veled? Mi lesz velem? Mi lesz a szeretteinkkel? Nem tudom, csak az Isten áldását és szeretetét kérem magunkra. Köszönöm, hogy őszinte vagy. Köszönöm, hogy őszinte lehetek. Akit érdekel, érdekel, akit nem, nem.

„Ha az Isten engem lát, akkor nem érdekel, hogy ki néz.”

Ahogy Sztrilich Ágnes szociális testvér, nagy tanítóm mondta. Hálát adok Istennek érte, és mindenkiért, aki szeretett valaha, és aki érti, érzi, hogy én sem akarok mást, csak az Isten szeretetében élni.

Vendégszerző