Két fundamentalista, Bese Gergő katolikus pap és Márkus Tamás református lelkész újabb határvonalat léptek át. Munkásságuk lehetőséget ad arra, hogy felvázoljuk a 21. századi, újra lendületbe jövő inkvizíció és cenzúra képviselőinek három legfontosabb árnyalatát.

Pár napja Bese Gergő katolikus pap, Dunavecse plébánosa megáldotta a szélsőjobboldali kormány propagandistái között is az elszántabbak közé sorolható Pesti Srácok szerkesztőségét. Minderről videó készült, amit az Instagramon is aktív Bese az elnyomó háttérhatalom egy másik, és ha jól értettem a magyar keresztény fundamentalistákat, szintén véleményterrort képviselő platformján, a Facebookon fenntartott nyilvános oldalán boldogan posztolt. Hamis csillagokról beszélt, ami bevisz minket a „susnyásba” és az igaz csillagról, Jézusról, aki viszont az üdvözülés felé terel. Erőt és kitartást kívánt a szerkesztőség tagjainak.

Bese Gergő ugyanazzal a lendülettel a másik hagyományosan független kormányszócső, a Megafon szerkesztőségi irodáját is meglátogatta, a hazai szellemi élet messzire világító nagyjai: Bohár Dani, Deák Dani, Déri Stefi és a Kopasz jelenlétében.

Vajon Erdő Péter bíboros, budapest-esztergomi érsek mindezek után megküldte-e neki a selyemzsinórt? Ezt kérdeztem a plébánostól a posztja alatt.

Hahotázós smiley-t kaptam tőle.

A viszálykodás tónusai 1: a gyermeki tudatlanság árnyoldala

A mindenkori, a legapróbb részletekig kidolgozott boszorkányüldözéseket többféle lelkülettel és motivációval lehet irányítani és elkövetni, legyenek azok enyhébb, politikai és ideológiai természetűek vagy súlyos egzisztenciális, és akár fizikai következményekkel, sőt megsemmisítéssel járók, és legyenek azok bármelyik politikai oldalon.

A mai keresztény fundamentalisták is több csoportra oszlanak aszerint, hogy miként viszonyuljanak a szerintük Jézus szent akaratával és a Biblia egyértelmű kijelentéseivel szembemenő eretnekekhez. A három legjellemzőbbet írom körül saját tapasztalatok alapján.

Az első csoport tagjai a gyermeki öröm és ártatlanság hordozói.

Bennük nincsenek kérdések a múlttal és a jövővel kapcsolatban. Ők azok, akik hontalanok voltak egészen mostanáig, a keresztény Magyarország újbóli, váratlan felvirágzásáig.

Egy lenézett, lesajnált hivatás betöltői. Egy (jobbára) párkapcsolat nélküli élet elszenvedői. A kilátástalan és társtalan öregkorra várók. Esendőek és végtelenül szerethetőek. A végtelen kísértések nappalai és éjszakái között bukdácsolók, a reménytelen szerelem gyomorszorító érzésétől szenvedők. Az egyedül töltött estékre boruló szívfacsaró, jeges rémület eleven horrorlátomásait álmodják arról, hogy mi vár rájuk a halál után. Az önáltatás és önfelmentés lépcsőfokain lépdelve biztatva magukat, hogy Isten megjutalmazza majd őket.

Az izzadt párnák közt néhányuk valóban feloldozást és boldog megnyugvást nyer.

Most viszont újra a lételemükbe kerültek. Találomra idéznek egyet nyilvánosan a Bibliából és másnap megkérdezik tőlük, nem kellene-e egy új templom. Suttogva kiejtik az utcasarkon hajnali fél négykor, hogy házasság, és másnap egy tévéműsorban találják magukat, főműsoridőben. Kiposztolnak egy keresztet, és rá egy hétre államtitkárokkal majszolják együtt a villásreggelit. Kiejtik a szájukon, hogy dekadens Nyugat, és mindjárt saját rovatot kapnak az állampárti sajtóban. Bedobják a pártpreferenciájukat és mindjárt szurkolók ezrei üvöltik a nevüket. Elmondják a melegeknek, hogy Isten a bűnöst szereti, és csak a bűnt gyűlöli, és az addig inkognitóban lévő, szégyenkező, elnyomott fundamentalisták ezrei coming outolnak és csatlakoznak.

Önmagukat adják és azonnal influenszerekké válnak.

Csoda, ha a Bese Gergő bácsik szája széles mosolyra görbül, akárhányszor kiteszik a lábukat az üres templom falai közül? Akárhányszor elvegyülnek az őket éltető és nekik hálásan visszacsatoló és hajbókoló, sőt rájuk példaképként tekintő rajongóik közé, akiknek száma ráadásul egyre csak növekszik? Élvezzék ki, amíg csak lehet.

Bennük nem merül fel kérdés az eretnekek sorsával kapcsolatban. Az empátiát és a dialógust kiölte belőlük az egyházuk, a szükséges rossz pedig szükséges rossz, ők is szenvednek eleget a mindennapi életükben – gondolják. Talán jobb is a nyomorult eretnekeknek, ha már az evilági életben megtapasztalják Isten fennkölt hatalmát és igazságos döntéseit.

A viszálykodás tónusai 2.: a frusztrált Igazságosztó

Aztán van a második csoport, a kemény mag, akinek elviekben semmilyen gondja nincs a fizikai megsemmisítéssel vagy egzisztenciális ellehetetlenítéssel. Ezen csoport tagjainak hite pallérozott és kristálytiszta, de hát nem is férkőzhet kétség oda, ahol Istenben sincs a változásnak még árnyéka sem.

Értsük meg, mondják, Isten is jóváhagyott népírtásokat, amennyiben a szent és kifürkészhetetlen akarata és a világ teremtése előtt meghozott végzései úgy kívánták, még ha földöntúli kegyelme felvirágoztatásának nüanszait a mi miniatűr nagyságú, ráadásul bűnös elménk képtelen is felfogni. Az ószövetségi válogatott kínzások és megbecstelenítések részletezésétől eltekintek.

Értsük meg azt is, mondják, hogy a reformáció idején sem teketóriáztak az egyes felekezetek, ha megbizonyosodtak Isten egyértelmű akaratáról. No meg a mindenható Úr emberek milliárdjait égeti forró tűzön ezekben a másodpercekben is.

Furcsa is lenne, ha nem így lenne, hiszen az e csoporthoz tartozók hitük szilárdságát részben éppen abból nyerik, hogy meggyőződésük szerint önmegtartóztatásuk, szenvedéseik és hitük jutalma, hogy csak egy parányi kisebbség, köztük ők jutnak a mennyországba, míg mindenki más jussa az örökké tartó, tudatos pokolbéli szenvedés. Isten szenvedélyesen szereti őket, hiszen egyszülött fiát adta értük.

Ugyan mi értelme lenne a fanatikus hitüknek, ha mindenki üdvözül, még az is, aki kacag vagy épp szörnyülködik a képtelen konteóelméleteiken és zagyva beszédjükön? Summa summarum: mi egy máglyarakás vagy egy sortűz az idők végezetéig, billiónyi éven át tartó szenvedésekhez képest?

Vajon ma is létezhetnek olyan egyháztagok, akik már holnap a puska, a kés vagy a börtönajtó zárjához nyúlnának, vagy az ilyen cselekedeteket megáldanák? Mármint persze csak akkor, ha a helyzet úgy hozná. Isten tudja. Én ismerek nagyon sok ilyen személyt, de mint tudjuk, én nem számítok. Egyébként is sátánfajzat pokoltöltelék vagyok, még ha végleg még nem is mondtak, pontosabban mondhattak le rólam. Nincs egyébként ebben semmi különös: megtették már ezeket a tetteket más időben, más helyen. Az ilyen miliőben a dialógusnak, a tudomány szavának vagy a mérlegelésnek nincsen sok helye. Amíg fundamentalista környezetbe jártam, közhelyszámba mentek körülöttem az antiszemita és rasszista megnyilvánulások, a nem-keresztények emberi méltóságának megkérdőjelezése,

szigorúan az Ige nevében, Istenre ujjal mutogatva, verseket recitálva, halk hangon, meggyőződést vagy épp magabiztosságat próbálva sugallni, jelentős mértékű önszuggesztióval, önhipnózissal párosulva.

Természetesen a mai elpuhult és szekularizált korban az ilyen valóban hathatós fegyelmi eljárásokra nem nyílik mód, helyette enyhébb módszerek válnak egyre népszerűbbé. Hasonlítottak már lefejezett bibliai alakhoz, akit azonban (hogy nézne már az ki) most inkább ne fejezzenek le (még a végén a börtönbe kerülne az adott gyülekezet vezetője), inkább csak zárjanak ki. Puhány egy kor ez a mai – mondogatják. Hosszú órákat töltenek el magukban vagy társaságban azzal, hogy próbálják megfejteni, hogy a Fidesz-rezsim miként mozoghatna végre tovább a teokrácia felé és

újra és újra bölcs, ravasz, agyafúrt politikusokat azonosítanak a kormánypártok oldalán, akik noha nem lehetnek teljesen őszinték, képesek taktikai kompromisszumokra a Nyugattal azért, hogy átmentsék a túlsó partra a szent eszmét és a legtitkosabb szabadkőműves, akarom mondani ó- és újszövetségi könyveken átívelő terveket.

Mert noha e világ csak siralomvölgy, de azért titokban csak reménykednek ők annak a bizonyos teokráciának a megvalósulásában, hátha egyszer összejön megint, ahogy a férfi 200 vegyes aranya is valamelyik olimpián, vagy végre egy jól fűszerezett pörkölt. Példa volt már rá.

A viszálykodás tónusai 3.: a langymeleg és sikeresen behálózott útkereső

Végül, a boszorkányüldöző fundamentalisták harmadik csoportja az, akik tele vannak kétségekkel és befolyásolhatók. Hitüket sokan billegőnek tartják, ami már önmagában is ellentmondásos, mert (legalábbis kálvinista körökben) a megtért ember már nem térhet(ne) le az üdvözülés útjáról.

Csodálják az első csoportot, és felnézve rájuk rettegnek a másodiktól, de titokban “eretnek” irodalmat olvasnak, de csak azért, hogy biztosan és megalapozottan húzhassák meg a kellő pillanatban a ravaszt, bátran kockáztatva ezzel egyúttal azt is, hogy maguk is a cső vagy épp a máglya másik oldalán találhatják magukat.

Néhányuknak sikerül megszökniük és békeszerető, civilizált állampolgárokká válnak, esetleg kiszeretnek az egyházból. Mások radikalizálódnak, ha gyanútlanul karizmatikus, vagy az élet más területein példamutatóan élő vagy szolgáló egyháztagok és vezetők kezei közé kerülnek, esetleg oda születnek bele vagy gyanútlanul házastársukká fogadnak egy ilyen személyt.

Az (egyelőre) fegyvertelen Néró

Márkus Tamást jól ismerhetik a Felszabtér olvasói. Ő az, aki leparazitázta a progresszív keresztényeket. Ő az, aki szorgalmas kutatómunkájának köszönhetően az utóbbi egy évben féltucatnyi Krisztusban járó, nála összehasonlíthatatlanul több gyümölcsöt termő református egyháztagot zárt ki a keresztények sorából. És ő az is, aki egyszer kifejtette, hogy ő egymagában (a valószínűleg épp éves rendes szabadságát töltő Jóisten helyett) szeretné (és persze tudná) az egyháztagok üdvösségét szavatolni.

Noha eszmefuttatásai mind a valláspszichológiai, mind a történeti, mind a teológiai értelemben vett fundamentalizmus-leírásnak tökéletesen, tankönyvszerűen megfelelnek, mindenképpen elismerésre méltó, hogy szakadatlanul küzd Isten ezen tudományosan igazolt igéje és az isteni logosz ellen és egy elavult, és a valamilyen véletlen folytán épp a fundamentalisták között elfogadott fundamentalizmus-definícióban és értelmezésben hisz.

Még véletlenül sem szeretnék ítélkezni, és tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy az inkvizítorok három árnyalata közül rá melyik a jellemző, de az elsőt és a harmadikat azért kizárnám.

Mindez pusztán feltételezés, nem tudom leemelni csak úgy a polcról az Élet Könyvét, majd fellapozni, mi lett odaírva az M betűhöz a világ teremtése előtt, mint ahogy ő és katonatársai teszik ezt reggel, délben és este.

Pár napja azonban Márkus eddig ismeretlen vizekre evezett. A James Barr teológusról írt kétkötetetes, akarom mondani kétrészes (itt és itt) gondolatmenetében végképp lemondott Jézus Krisztusról, Pál apostolról és a reformátorokról. Eddig azért volt arra némi esély, hogy a progresszív és konzervatív keresztények (miként a történelem nagy részében tették), végeredményben egymást gazdagítva tudnak zöld ágra és előrébb vergődni, pontosabban fogalmazva a legtöbb emberben meglévő különböző tendenciák azért egyszer harmóniába kerülhetnek és együtt küzdhetnek a szélsőségek (a szélsőbal-progresszív és a szélsőjobb-konzervatív fundamentalisták) ellen.

Most azonban végleg megtudtuk, hogy az egyszerű progresszív keresztények definíció szerint nem lehetnek keresztények. Jézus, Pál, Luther mennek a levesbe.

Sőt, Márkus, a őrmezei Nero császár ezt írja: „az az újsütetű, mesterségesen létrehozott, torz tanbéli és kegyességi „gólem”, amelyet egyesek progresszív keresztyénség névvel illetnek, nem több trójai falónál, amellyel végérvényesen szét lehet zilálni a keresztyénségnek a minden diverzitása ellenére még mindig meglévő misszióját és társadalomformáló erejét, és ilyen értelemben a történelmi-apostoli-evangéliumi keresztyénség folyamatos és az utóbbi időben Magyarországon is elterjedt, úton-útfélen való „lefundamentalistázása” sem több olcsó politikai propagandánál, illetve a másik méltánytalan megbélyegzésénél és szegregálásánál a felekezeteken belüli eltérő kegyességi irányzatok közötti harcokban.”

Hoppá! Én meg utálom a közlekedési táblák színét és kifejezetten nem kedvelem a szárnyashangyák jelenlétét a dolgozószobámban. De, kénytelen-kelletlen, duzzogva, dúlva-fúlva, a világra neheztelve, néha tajtékozva, méltatlankodva, sorsom ellen lázadva – azért nem vonom kétségbe a létezésüket.

Mert (tapasztalataim és meglátásom szerint) pontosan itt kezdődik a zsarnokság és a harag szítása, és az inkvizíció vagy bármely diktatúra törvényszékeinek felállítása és az emberi méltóság semmibe vétele:

amikor valaki elkezdi tagadni, majd meggyűlölni a puszta tényeket.

A református egyház legjobbjai számos fórumon: könyvekben, előadásokban, vitákban, interjúkban, szeretettel, megfeddően és üldöztetéseket is elszenvedve próbáltak az utóbbi években hatni a köreikben viszályt szító szélsőséges gondolkodókra. Próbálták őket párbeszédre hívni. Próbálták meggyőzni őket, hogy hagyják Istenre a döntést.

Mindhiába. Mit kapunk helyette? Kormánylapokban nyilatkozó egyházi vezetők. Kormányintézetekben érvényesülő kutatók. A tudomány isteni vizein (egy-két kivétellel) idegenül mozgó és annak törvényszerűségeit csak ködös függönyön keresztül látó teológusok fegyvercsattogtatása. Ahol társadalmi szerepvállalásra van szükség, hallgató egyház. A saját egyháztagjait, tanárait fenyegető egyház. A más keresztényeket fenyegető egyház. A tudásszerzés szabadságát fenyegető egyház. A hagyományokat romboló és a sohanemvolt dicső múltját fényező egyház. A karitatív szervezetek munkájában derekasat nyújtó egyház. A tényeket tagadó egyház. A számos állampárttaghoz hasonlóan viszkető, egyre viszketőbb tenyerű egyház.

Várjunk csak, de ez hogy lehet? És amikor pedig jót cselekednek az egyháztagok? Kegyesen szolgálnak és sok gyümölcsöt teremnek, jó egyháztagok? Hogyan lehetséges, hogy valaki megtért és mégis Isten számára gyűlöletes dolgokat tehet nap, mint nap? Nem az egyszerű bűnökről beszélek, azokból természetesen nem lehet teljesen soha kigyógyulni. Hanem arról, hogy elképzelhető, hogy valaki megtérve olyan életet él, ami nyílegyenesen szembe megy Isten végzéseivel? Természetesen, ez mindennapi eset. De mégis, hogyan lehetséges?

Két magyarázat van rá. Az egyik válasz az, hogy félnek.

Az állítólagos evangéliumi keresztények félnek. Rettegnek. Félnek attól, hogy Isten esetleg nem melléjük áll. Nem melléjük állt. Bizony, igen, múlt időben. Nem merik Istenre bízni a döntést a halálon innen és túl.

A sok vélemény közül a sajátjukat akarják ráerőltetni Istenre. Ezt Ő nem szokta szeretni. Életük más területein élhetnek csodálatos és krisztusi, példamutató életet.

Magam 10 éven át nap, mint nap tapasztaltam meg több egyháztag esetében a csodálatos kegyesség és katarzist okozó szolgálatok és az istentelen gyűlölködés teljesen harmonikus kombinációját. Ugyanazon személyben. Tettek tönkre fiatal életeket és adtak önbecsülést, tartást és hitet másoknak. A legtöbb ember nem fekete-fehér. Ezért történt az, hogy míg papok és lelkészek százai uszítottak a zsidók ellen a legaljasabb módon a második világháború idején, ugyanazon felekezetek (sokszor szívük velejéig antiszemita tagjai) életük kockáztatásával mentették az életüket, amikor a szükség hozta. Hol az igazság? A legtöbb ember tényleg nem fekete-fehér.

A másik magyarázat az, és ehhez kapcsolódik, hogy a katolikusok és a reformátusok egyaránt képtelenek felébredni egy öntévesztő, önáltató szerepzavarukból. Amit ők Jónak és Erkölcsösnek és Istenre mutatónak neveznek, az valójában minden vallásban és az antik-humanista örökségben is megtalálható. Amiben ők látszólag Krisztust követik, az valójában egyáltalan nem krisztusi, hanem általános emberi, amely más kultúrákban is kialakult: a szeretet, kegyesség, önfeláldozás, áldozat, istenhit, a felebarát szeretete, az istenfélelem, és még sorolhatnám. Ezek más kultúrákban, vallásokban szintén erősen léteznek és hatnak. Ha műszerekkel vizsgálnánk a hívők agyát, semmilyen különbséget nem tapasztalnánk.

Önáltatás, hogy egy nem-keresztény hindu, taoista, muszlim vagy valamely természeti vallás követője szeretetének bármi köze lenne Krisztus keresztáldozatához.  

Krisztus keresztáldozata a történelemben jelenleg ismert legnagyszerűbb történet és a legmegindítóbb, Isten természetét a legjobban leíró. De Istenhez más út is vezethet.

És Istenhez sokszor nem a Biblia kifacsart, lebutított, kiherélt változata vezet. Nem azért kell hirdetnünk Krisztus áldozatát, és annak hatásait, mert az az egyedül igaz! Hanem azért, mert minket az változtatott meg, és indít bűnbánatra és régi énünk megtagadására.  

Ami ugyanis a fundamentalista keresztényekben keresztényinek tűnik, az egyszerű és általános humanista jóság, ami milliárdnyi muszlimban es hinduban és ateistában is megfigyelhető. Ami viszont Krisztust tényleg megkülönbözteti a többi önjelölt istenfiától és vallástól, abból nem sok fedezhető fel a fundamentalisták munkásságában.

Ahogy Pilinszky írta:

A keresztény nem jobb a többinél, csupán többet tud a bűnről, s másképpen viszonyul hozzá. Nem a másik bűnét figyeli (amibe Istenen kívül úgysincs senkinek tévedhetetlen bepillantása), hanem a magáét. Így mindent, ami már itt a földön jókra és gonoszokra osztaná a világot, a keresztény hamisnak érez.

Mi, emberek, szeretetre kaptunk meghívást és nem ítélkezésre. Persze, megkreálni élő és alakuló emberi sorsokból már most és már a mi számunkra valamiféle végítéletpótló hierarchiáját kárhozottaknak és üdvözülteknek – nagy kísértés, talán a legnagyobb. Viszont saját bűnünkkel szembesülni: nehéz, talán a legnehezebb és leggyötrelmesebb valami.

Az evangéliumi emberhez ezért áll közelebb az önmagával meghasonlott bűnös, mint az erényeiben magabiztos farizeus. A mi biztonságunk egyedül Istenben van, ahogy az ítélkezés is egyedül övé, mivel egyedül ő az abszolút Szeretet. Minden egyéb szeretet – épp hiányosságai miatt – alkalmatlan az ítélkezésre.

Innét, hogy amikor Jézus megváltást hozott, mindenkit, kivétel nélkül, meghívott a szeretet közös asztalához. Szinte azt mondanám, játékos kedvvel cserélte fel az „első” és az „utolsó” (az emberek „elsejének” és „utolsójának”) szerepkörét, valahányszor hallgatóságának soraiban farizeusoknak csak a jelenlétét megszimatolta.

A végső válasz

És van persze egy harmadik, végső válasz is. Krisztus ugyanis feltámadt és él. Meglett családanyákat es családapákat, fiatalokat és időseket késztet belső összeomlásra és újjászületésre, megigazulásra, fittyet hányva életkorra és bőrszínre, nemi identitásra és vonzódásra, nemzeti vagy kulturális hovatartozásra és társadalmi státuszra. Meg fog ítélni élőket és holtakat. Még talán Márkus Tamást is meg fogja ítélni. Ha ugyan még ad esélyt neki és már nem mondott le végleg róla.

Az Élet Könyvéből Isten bármikor kitörölheti bárkinek a nevét.

Ahogy már sokaknak ki is törölte:

„Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehér ruhában fognak járni velem együtt, mert méltók rá. Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.” (Jel 3:3-5)

Monostori Tibor