A vallás mint világmagyarázat régóta nem működik. Ezzel szemben a tudományos világmagyarázatnak hatalmas gyakorlati eredményei vannak. Csakhogy. A vallás is működik lélektanilag. Ha nem így lenne, már elhalt volna. De segít az embernek együtt élni a halál tudatával, tud értelmet adni az emberi létnek, általa hihetjük, hogy sorsunk nem véletleneknek kiszolgáltatott, hanem magasabb célokat szolgál. Emiatt akkora rá az igény, hogy valóságos szellemi zsonglőrmutatványokkal próbáljuk összeegyeztetni mai ismereteinkkel és modern gondolkodásmódunkkal. Ennek során a változásoknak mereven ellenálló hagyományos vallásokat (végső igazságok) egyre inkább felváltják a szinkretikus és egyénre szabott hitek, hitrendszerek. A templomok sajátos légköre, a szertartások lelki hatása továbbra is az egyházakban tartanak olyan embereket, akiknek felfogásában a vallási tanítások már nem sok szerepet játszanak. Magyarul, a vallásgyakorlás kiforrott formái és technikái működnek, a tartalom már nem. De ha ez így van, miért fogyatkoznak a templomjárók napról napra? Hiszen senkinek sincs a homlokára írva, mit gondol magában, amikor igénybe veszi az egyházi szolgáltatásokat. Kurdi István írása

Teszek egy kis kerülőt, mielőtt a kérdést – legalább részben – megválaszolnám.

Salman Rushdie szerint a hit ellentéte nem lehet a hitetlenség. „Túl végleges, bizonyos, merev. A hit ellentéte maga is hit, másfajta ugyan. Kétség. Emberi dolog.” Szerintem Rushdie összekeveri a hitetlenséget az istentagadással, ami igen gyakori tévedés. Az istentagadó az, aki maga is hisz, állít valamit Istenről (azt, hogy nem létezik), ezzel leveszi a bizonyítás terhét az istenhívőkről. A valódi ateista egyszerűen istentelen (szó szerint), olyan ember, aki nem tesz kijelentést ezen az elvileg is ellenőrizhetetlen területen. Ha egyáltalán törődik a kérdéssel, az Istenről szóló konkrét tanításokat bírálja logikai alapon. De ez még mindig nem a hit ellentéte. Mint fentebb vázoltam, a hit lelki szükségleteket elégít ki, az intellektust csupán a kognitív disszonancia szintjén érinti. A kétség sem a hit ellentéte, hiszen maga a hit is tartalmaz kétséget. A legsúlyosabb kétséget a fanatikus hit tartalmazza, durván elfojtva, másokban pedig támadva. Mert szó sem eshet róla.

Mi hát a hit ellentéte?

A közömbösség, mint lelkiállapot.

Ahol jólét van, a lelki szükségletek közvetlenül kielégíthetőnek tűnnek, nem kell az égiek segítsége hozzá. Pontosabban nem árt, ha még az is van, de megpróbálhatjuk anélkül is. Nincs komoly jelentősége. Még imádkozunk, de már csak földi célokért. Ahogy Hamvas mondja: „Amikor a rabló a házba tör, szintén az eget hívja.”  Sikerüljön a vizsgánk, be tudjuk fizetni a kocsink törlesztőrészleteit… Van az életnek célja, mert mindig van mit megszerezni, elérni, és úgy tűnik, van rá lehetőség is. Isten már csak biztosítótársaság. Kutyafuttában megkérjük őt is, hogy segítsen, biztos, ami biztos. Ehhez nem kell beülni a templompadba.

Na jó, de ettől még ott van a halál fenyegetése.

Hol?

Eltűnt, nem látni. Tökéletesen le van takarva. Halál csak másokkal történik, valahol elrejtve, mint minden, ami szégyenletes, piszkos… Általában az élet sokkal biztonságosabb és hosszabb, mint bármikor ezelőtt, és jól tudjuk, hogy ezt a tudománynak köszönhetjük, hát elsősorban hozzá fordulunk, ha megbetegszünk. Persze, imádkozunk is, de leginkább a jó orvosban és csodatévő készítményekben reménykedünk. Van persze elfojtott szorongás bennünk, előbb-utóbb elveszítünk kedves embereket, nem mindig van módunk letagadni a halandóságunkat, be-betör a tudatunkba. De olyan sok a dolgunk! Annyira pörög az élet. Olyan fontos, praktikusan halaszthatatlan intéznivalóink vannak!

A fogyasztás hajszolásában nincs különbség vallásos és vallástalan ember között. Annyi, hogy a vallásos többet imádkozik azért, hogy elérje ugyanazokat a célokat.

Végül tehát ott vannak a spirituális igények (fontosságom és gondolkodásom mélységének átélése), a gondviselésbe vetett hit (biztonságérzet), a túlvilágba vetett hit (halványan), a templomi szertartások során nyert lelki élmények.

Másfelől viszont ott van mindaz, ami az egyházakat széles körben ellenszenvessé teszi. Az, hogy nem tudnak lemondani a politikai ambícióikról, hogy vizet prédikálnak és bort isznak, hogy bűntudatot keltenek (azért, hogy legyen mit feloldozniuk), az, hogy az egyházi élet rút botrányai napról napra jobban napvilágra kerülnek. A kereszténység története a kereszténység botránya. Nem tudom, ki mondta, de igaz a múltra és jelenre egyaránt. Harari szerint minden vallás a gyakorlatban sárba tiporja a hitelveit. De nem ez a baj, hanem hogy ma ez ki is derül. „Amit fülbe súgva mondtatok rejtett helyen, azt a házak tetejéről fogják hirdetni.” (Luk. 12;1.) Ez a tömegkommunikáció. Az egyházak veszte.

Kép: Szentegyház – Kurdi István alkotása