HÚSVÉT: LESZ-E VALAHA FELTÁMADÁS, ELLENZÉKI MAGYARORSZÁG?

Az ég elsötétült. A templom függönye kettéhasadt. A Mester kilehelte lelkét. A tanítványok elfutottak, önmagukba zárkóztak és határtalan kétségbeesés lett úrrá rajuk, mert senki nem számított arra, ami történt. Vereség. Mégpedig hatalmas. S így minden, amiben hittek, hogy az életük lehet jobb, emberibb és igazságosabb ebben a hazában, egyszeriben elveszett. Átadták magukat a keserű reménytelenségnek. Mert nem mertek hinni abban, amit a Mester megígért. Pedig megmondta nekik már jó előre, ha lerombolják a templomot, ő harmadnapra újjáépíti azt. Nem értették meg, hogy a saját testéről beszélt és arról, hogy az élet képtelen meghalni. S annak, akinek hite van: nincsen halál! Ez pont így lesz Veled is, ellenzéki Magyarország, ha lesz elég hited hozzá! – Perintfalvi Rita húsvéti írása.

Nem, nem a vallásos hitről beszélek. Illetve nem csupán arról. Persze, akinek az Istene ad erőt, hát hadd adjon, ne akarjátok elvenni tőle! De értsétek meg azt is, akinek máshonnan van az ereje, nem ér kevesebbet nálatok, ahogy Ti sem értek kevesebbet náluk. Meg kellene végre érteni, hogy a törésvonalak egészen másutt vannak. Vannak azok, akik akarják a változást és vannak azok, akik nem. Vannak azok, akiknek a magyar demokrácia halála, az emberi jogok alkotmányos szintű lábbal tiprása, az egekig tobzódó korrupció és a mindent leuraló gyűlöletpropaganda nem probléma és vannak azok, akik mindettől meg akarják tisztítani ezt az országot.

Vannak, akik akarják Magyarország feltámadását és vannak, akik nem. Ez az egyetlen törésvonal, ami számít.

A Mester három nap és három éjjel volt a jeges sírverem fogságában, pont úgy ahogy annak idején Jónás, az Istennel dacoló próféta a nagy hal gyomrában. Ez a hármas szám a teljesség szimbóluma. És a közben eltelt idő alatt végbement a teljes transzformáció. A tisztulás és a változás ideje volt ez. Jónás belsőleg alakult át, levetkőzte küldetése ellenérzéseit és végre képes lett elindulni, hogy beteljesítse azt. Jézus pedig a halálból az új életbe ment át. A teljes, megsemmisítő vereségből a diadalmas győzelembe.

Feltámadása után még a tanítványai sem ismerték fel őt, amikor váratlanul megjelent előttük. Pedig ők aztán igazán közel álltak hozzá, s nem csak a szemükkel ismerték őt, hanem a szívükkel is. De mégsem voltak képesek felismerni. Elsősorban azért, mert a bánat és az elveszettség érzése teljesen lerombolta a hitüket. Nem hittek már annak sem, amit a saját szemükkel láttak. Ezért a Mester megmutatta nekik a sebeit, a két kezén és a két lábán a szögek nyomait és a szívénél a sebhelyet, amelyet a katona lándzsája ejtett. S éppen a látszólagos vereség megszégyenítő jeleiről ismerték fel őt, akit mindenkinél jobban szerettek. A Mester nem rejtette el ezeket a sebeket, pedig megtehette volna. Találhatott volna más módot is arra, hogy felébressze a tanítványait a rémületük bénultságából. De nem! Mert pont arra akartaa megtanítani őket, hogy a vereség és a veszteség sebei képesek egyedül igazi erőtérré válni. Ha sikerül transzformálni őket.

Minden szenvedés, minden fájdalom két irányba vezethet bennünket. Vagy elpusztítja az embert végleg, vagy pedig megerősíti. Az igazán kemény és kegyetlen életsebek azok, amik megtaníthatnak bennünket túlélni. Még pedig egyszer s mindenkorra.

Ilyen sebeket kapott az ellenzéki Magyarország április 3-án, amelynek traumájától mind a mai napig rengetegen szenvedünk. Közben megindult az ellenzéki politikusok egy részének egymásra mutogatása, egymás hibáztatása vagy amikor ellenzéki megmondóemberek egy része már nem is a Fideszben látják a legnagyobb ellenségét, hanem a többi ellenzéki véleményformálóban. Ja vagy hogy a saját hibáikkal szembe kellene nézni, hogy semmit nem értek el az elmúlt 12 alatt? Mert semmit nem értek el! Vagy csupán elválik a búza az ocsútól? És most fogjuk meglátni végre, hogy kik az ún. álellenzéki politikusok és álellenzéki véleményvezérek, akiket már rég a kormány pénzel? Na ők az igazán elvtelen hazaárulók! Mert nem elég, hogy elfogadják a diktatúra mocskos pénzét, de még az ellenzéki embereket is megtévesztik aljas kettős játékukkal. Elhitetik velünk, hogy ők a változás ígérete, miközben az elnyomók hatalmát stabilizálják. Na, ezeknek a dolgoknak kell megtisztulniuk először ahhoz, hogy eljöjjön a valódi változás!

A traumánk nem egyéni, hanem nemzeti trauma. A nemzet teste sebekből vérzik. Vannak olyanok is, akik ebben a pillanatban úgy érzik, hogy a győztesek közé tartoznak, pedig csak megvezették őket és hamar rá fognak majd jönni, hogy a számukra beígért Kánaán helyett a nélkülözés és a még nagyobb elszegényedés korszaka jött el. Talán majd akkor oldódni fog az a törésvonal is, ami köztünk és közöttük húzódik. S remélhetőleg majd az a felismerés, amikor rájönnek, hogy ők is áldozatok, lesz képes újra egy nemzetté kovácsolni minket. És akkor tényleg lehet tere a feltámadásnak.

Az élet képtelen meghalni. Ez arra a vágyra is vonatkozik, ami a szabadság után sóvárog bennünk. A szabadságvágyunk által képesek lehetünk újjászületni. Ha kell, minden egyes nap. Főleg akkor, ha a gyógyulás idején egymásra találunk. Bár végtelen a fájdalmunk, a terhe szinte elviselhetetlenül sajog, de ebben a három napban – a transzformáció idején, amikor a halálból átmegyünk az életbe – legalább azt érezhetjük, hogy NEM VAGYUNK EGYEDÜL. És valóban, éreznetek kell: nem vagytok egyedül!

Az ilyen terek, a szabadság kis körei, ahogy Bibó fogalmazta, biztosítják a túlélést minden elnyomó diktatúrában. Mert a diktátorok lelki terrorja – akárcsak minden bántalmazóé – akkor tud igazán működni, ha izolálják egymástól az ellenállókat, ha elhitetik velük, hogy nincsenek társaik, sőt egy idő után még arról is meggyőzik őket, hogy velük van a baj. Nem normálisak, őrültek, elment a józan eszük, közveszélyesek. Ezért a bántalmazó hatalmakkal való leszámolás első lépcsője az, hogy megtaláljuk egymást! Ha az élet ereje egyénenként talán már el is hagyott minket, fel tudjuk felfedezni azt az életet, ami nem bennünk, hanem köztünk bontja ki virágát.