Ezért aki a szabadság után sóvárog
Ha azon gondolkodom, hogy mi lehet az egyéni, illetve a társadalmi életünkben leginkább a sóvárgásunk tárgya, akkor rögtön két olyan dolog jut az eszembe, amelyek ellenpólusai egymásnak. Sőt küzdenek egymással. Az egyik a másik teljes megsemmisítésére törekszik azért, hogy önmagát beteljesítse, a másik pedig ellen kell, hogy álljon, ha meg akarja őrizni a létezését. És ez a két sóvárgás nem más, mint a szabadság és a hatalom utáni vágyódás.
Aki a hatalom után epekedik, az elveszi a másik szabadságát. Kontrollálni akarja annak cselekvését, gondolkodását, az érzelmeit, sőt még a vágyait, az álmait is. Pszichológiai kutatások kimutatták, hogy az ember képes annyira elfojtani a vágyait, hogy egy idő után már nem is álmodik róluk. Ekkor válik teljessé a hatalmi elnyomás, legyen szó akár egy totalitárius politikai diktatúráról, akár egy vallási vagy világnézeti ideológiáról, amely a saját erejét abból meríti, hogy megfosztja az embereket a szabadságuktól. Sőt még az utána való sóvárgástól is.
Ezért aki a szabadság után sóvárog, annak szükségszerűen szembe kell szállnia az elnyomó hatalmakkal. Így valódi szabadság csakis az ellenállásból születhet. Igaz ez egyéni életünk szintjén, amikor egy elnyomó személy, például egy mindent kontrollálni akaró házastárs, egy kapcsolati erőszaktevő vagy egy bántalmazó szülő rabolja el nap mint nap a szabadságunkat. S ugyanez történik társadalmi szinten is, amikor az aktuális politikai hatalom akarja megfosztani az embert a szabad döntés lehetőségétől. Amikor megszabja, hogy kit szerethet, milyen lehet a szexuális orientációja vagy a nemi identitása, eldönti, kik tekinthetik magukat családnak, kik a teljes értékű és a nemzet számára hasznos létezők és kik nem. Aki a szabadság után sóvárog, annak minden egyes nap meg kell küzdenie érte, mert minden nap jön valaki, aki el akarja venni. Így aki szabadon akar élni, nyugalmat az életben csak ritkán talál.
Azt, aki tanúskodik a gonoszról, a gonosz el akarja pusztítani
Életem eddigi talán legkeményebb próbatétele annak megtapasztalása volt, hogy a hatalom utáni sóvárgás, annak az igénye, hogy valaki teljesen uralma alá hajtson egy másik embert a maga perverzióját abban éli ki, ha tönkreteheti egy ártatlan gyermek zsenge testét, megölheti lelkének egy darabját és véglegesen tönkreteheti élete boldogulásának esélyét. S mindezt csak fokozza az a tény, hogy a gonosz, aki ilyesmiben leli kielégülését, képes a szent és a jó álruháját is magára ölteni.
Egy kellemes hangulatú budapesti kávézóban ültem le beszélgetni Zsófival. A lány egy felhívásom kapcsán keresett meg, amelyben üzentem azoknak az egyházi keretek között szexuálisan bántalmazott áldozatoknak, akiket évekig, évtizedekig nem hallgatott meg senki, vagy ha igen, akkor nem hittek nekik, amikor el akarták mesélni életük legsötétebb borzalmait. Nyilvánosan üzentem az áldozatoknak, ha szükségük van a segítségemre, keressenek meg, írjanak nekem.
Zsófi érezhetően rettegett, és én is féltem. Mert nekem is ez volt az első találkozásom. Az első olyan találkozás, amely a látszólag kedélyes külső körülmények ellenére olyan súllyal nehezedett a lelkemre, hogy a végére azt éreztem, teljesen elhagy az erőm és képtelen vagyok felállni. Nem, nem voltam felkészülve arra borzalomra, ami csak lassan, gyötrelmes belső küzdelmek révén hagyta el Zsófi reszkető ajkait.
Kislány volt még, alig 14 éves, amikor elcsábította Zsófit a templom fiatal káplánja. Kezdetben a húgocskájaként becézte őt, búcsúzáskor gyengéd puszit nyomott a homlokára. Zsófi feltétel nélkül megbízott benne, a szüleitől és a hittanórán is azt tanulta, hogy nincs mitől félnie, hiszen mindenki tudja, hogy a pap az Isten szolgája, Alter Christus, az ő nevében cselekszik, így bármi, amit tesz vagy amit kér, az csakis jó dolog lehet. De amikor a vasúti töltésen, a földre fektetve törékeny testét beléhatolt, miközben képtelen volt az arcába nézni, egy világ omlott össze a kislány lelkében. Úgy érezte, hogy csak egy darab hús volt, akit használtak. Nem is egészen értette még, hogy mire. Arra emlékezett, hogy egy sárga színű, játszadozó kisegeret ábrázoló bugyi volt rajta aznap. Még fejletlen teste sokkal fiatalabbnak látszott a koránál, talán 9 évesnek tűnhetett. De a férfit ez egyáltalán nem zavarta. Vagy beteg vonzalmát éppen ez ajzotta fel? Valamilyen belső önfelmentést mégis keresett a tetteire, mert azt szuggerálta Zsófinak szinte mantrázva: „Ez nem lehet bűn! Mert ha az lenne, az Isten nem engedné megtörténni!”
Ez az érzelmi manipulációra épített bántalmazó viszony hosszú évekig tartott, amelyből a lány azért nem bírt kitörni, mert hithű katolikus szülei feltétlen engedelmességre nevelték. Nem tanították meg a szabadság értékére, sem arra, hol vannak egy gyermek testi integritásának a határai. Hol kezdődik az az érintés, amire már nemet kell mondani. Hol kezdődik a férfi bűnös sóvárgása, amitől meg kell védenie magát. De vajon mi vezethette ezt a tettest? Csupán egy pedofil vágy, amit egy fejletlen test közelsége tüzelt fel? Vagy inkább azt élvezte jobban, hogy teljes kontrollt gyakorolhat egy törékeny kislány teste-lelke felett? Aki mindenét odaadta a papnak, mert nem mert nemet mondani annak a hatalomnak, amivel hite szerint a férfi rendelkezett. Hiszen a Zsófi erre az emberre úgy tekintett, mint Isten földi képviselőjére, akinek szakrális hatalma van. S az ilyen hatalommal szembeni ellenállás bűnnek minősül és a pokolra jutás veszélyével fenyeget. Ördögi csapda. Elvégre, hogy merészelne egy apró kislány vágyni a szabadságra, ha emiatt a lelkét örökre elveszítheti? Épp ezért nem volt semmi esélye az ellenállásra.
Azóta 44 egyházi keretek között szexuálisan bántalmazott áldozat történetét ismertem meg. A történetek megsebeztek. A poszttraumás stressz, az összes tünetével hónapokra az életem része lett. Már az is traumatizál, ha valaki meghallgatja ezeket a borzalmakat. Nemcsak azzal kell megküzdeni, hogy szívszaggató érzés végighallgatni valakit, akit gyermekként bántalmaztak, hanem kínzó erővel feltámad a tehetetlenség dühítő érzése is, hogy ismered a bűnt, sőt tudod, ki az elkövető, mégsem tudsz jogi úton tenni semmit ellene, nem tudod elérni, hogy felelnie kelljen a törvény előtt és a megsértett igazságosság helyreálljon, mert az ügyek igen nagy része elévült. És ehhez jött még a média brutális és alattomos támadása, a jól felépített lejárató kampány ellenem már az esetekről írt könyvem megjelenése előtt. Valóban van igazság abban, hogy azt, aki tanúskodik a gonoszról, a gonosz el akarja pusztítani. Minden eszközzel.
A szabadság utáni sóvárgás szükségszerűen az ellenállás útjára visz
A szabadság utáni sóvárgás szükségszerűen az ellenállás útjára visz. Mert aki engedelmeskedik bármilyen hatalomnak, ami képes őt rávenni arra, hogy olyasmit csináljon vagy megengedje, hogy olyat tegyenek vele, amit nem akar, az idővel elveszíti önmagát. Az élete olyan lesz, mintha egy üvegfalon keresztül szemlélné azt: nem lesz benne az őt körülvevő történések irányításában, nem lesznek érzései, s az élet csupán megtörténik vele, anélkül, hogy ő valóban élne.
Persze a szabadság utáni vágyódást a hatalom után sóvárgók a legkülönfélébb manipulációs technikákkal igyekeznek megtörni. Hol bűnnek, eretnekségnek, hol boszorkányságnak, máskor pedig a fennálló rend, illetve a természet törvénye elleni lázadásnak, forradalomnak, vagy felforgató anarchizmusnak minősítik. A szabadságvágy, amely rendszerellenességben ölt testet, nem csupán politikai tett, hanem a hatalom birtokosai szerint erkölcsileg is elítélendő cselekedet. Így a regnáló hatalom elnyomó struktúráját kritizáló, illetve lebontani szándékozó mindenkori ellenállók idegen testté, nemzetellenessé, hazaárulóvá válnak. Sőt, ők maguk lesznek a megtestesült gonosz, ami a jó és az igaz létére tör, ezért velük szemben az agresszió és a gyűlölet erkölcsileg legitimálható. Így fordítják meg az előjeleket és állítják a feje tetejére a világot a hatalomvágyók. S a normalitásból abszurditás lesz, az abszurditásból pedig normalitás.
Felébresztheti, sőt táplálhatja a szabadság utáni sóvárgást
Nem véletlen, hogy mind a politikai, mind pedig a vallási hatalom mindenáron kontroll alá akarja helyezni az ember szexualitását. Elő akarja írni, hogy kit szerethet, kivel és milyen módon szeretkezhet. Vagyis az utódnemzésre képes és arra nyitott aktusok erkölcsi és politikai értékét jóval többre tartja a terméketlennél. Talán azért, mert az olyan szexuális együttlét, aminek célja önmagában van, vagyis a kölcsönös örömszerzés és általa az ember személyiségének gazdagodása a lényege, felébresztheti, sőt táplálhatja a szabadság utáni sóvárgást. Ugyanis nincs nagyobb erőtér az emberben, mint az, ami a szexualitásából fakad. Mintha ezáltal lenne belegyökerezve a létezés végtelen energiamezejébe. Ha ez a kapcsolódás erős, akkor könnyedén megy az ellenállás is. Vagyis a szexualitás szabadsága, ami nem azonos a szexuális szabadosággal, valójában veszélyes a hatalom számára. Ezért megpróbálják a különféle ideológiák manipulatív hipnózisa által elhitetni, hogy van olyan szexuális orientáció, ami táptalajt ad a gonosznak, sőt általa maga az ördög költözik bele az ember lelkébe.
Ám ha mindenki gyűlöl, hogyan szeretném magam?
„Ha egy ember meleg, keresi Istent és jó szándékú, ki vagyok én, hogy elítéljem?” – mondta Ferenc pápa. Néhány évvel ezelőtt Budapesten az egyik előadásomban róla, és többek között arról beszéltem, hogy mit gondol a homoszexualitásról. A végén odajött hozzám egy huszonéves, szép arcú fiú és nyíltan megkérdezte: „Rita, te is meleg vagy?” Mire azt feleltem, hogy már 15 éve boldog házasságban élek, és egy átlagos, dögunalmas heteró vagyok. Majd megkérdeztem, miért fontos mindez. „Azért, mert nem utálom őket – felelte –, pedig katolikus vagyok, ráadásul teológus.” Majd elmesélte, hogy néhány éve teljesen világossá vált számára, hogy a fiúkhoz vonzódik. Ugyanakkor hívő ember, szereti az Istent, fontos számára a vallási közössége. Nem akart a közösségében képmutató módon élni tovább. Elhatározta, hogy bevall mindent őszintén a papjának. Így is tett. A pap a beszéd hallatán elsápadt, majd odarohant az íróasztalához és kivett belőle egy papírost. Azt mondta a fiúnak, tessék, itt van az útmutató, csinálja végig, és amire a végére ér, meggyógyul. Nem lesz többé meleg. Majd akkor jöjjön vissza, de addig látni sem akarja! És kérte, ne felejtse el, hogy őt az Isten így képtelen szeretni!
Amikor ezeket a súlyos szavakat kipréselte magából, én tisztán, erősen azt éreztem, hogy nem, az Isten nem ilyen, és az is világossá vált, hogy ez az egész nem más, mint spirituális bántalmazás. Hiszen a szexuális orientációt nem lehet megváltoztatni. Arról nem is beszélve, hogy a melegség nem betegség, hanem az emberi szeretetképesség egyik variánsa.
Fontos tudni, hogy csak az USA-ban az elmúlt 40 évben több mint 700 ezer ember esett áldozatul olyan vallási alapokra épített „terápiás kísérletnek”, aminek semmilyen orvostudományi alapja nincsen. Köztük rengetegen szenvednek depresszióban vagy lettek öngyilkosok. Ezt az eljárást pár éve Magyarországon is elkezdték népszerűsíteni a köztévében.
Ahogy hallgattam azt a fiút, éreztem a megtörtségét, ami abból a dilemmából fakadt, hogy úgy érezte, választania kell a szerelem és az Isten között, mert a kettő együtt nem lehetséges. Mélyen megérintett ez a lelket kettészakító, őrületbe kergető belső feszülés, amit éreztem belőle. Eszembe jutott, hogy nekem soha nem okozott problémát a szerelem. Teljesen természetes volt az érzés, hogy vágyom egy férfira, hogy együtt akarok élni vele, hogy mindent, az örömömet és a bánatomat is meg akarom osztani vele. De ennek a fiúnak és a hozzá hasonlóknak nem az. Évekig, sőt akár évtizedekig kell dolgozniuk azon, hogy felhozzák magukat a nullára. Vagyis oda, ahonnan én eleve indulok. Hiszen hogyan tudná elhinni egy meleg fiatal, hogy ő pont olyan, mint bárki más, ugyanolyan értékes annak ellenére is, ha a vallási vagy politikai közeg ennek az ellenkezőjét szuggerálja. Amikor ez a fiú mesélt, egyértelművé vált számomra, hogy ezeket az embereket az elfogadás hiánya a boldogtalanságba, az őrület szélére, néha pedig egyenesen az öngyilkosságba taszítja. Hiszen képtelenség úgy élni, hogy gyűlölöm magam. Ám ha mindenki gyűlöl, hogyan szeretném magam?
Nincsen veszélyesebb dolog a szabadság utáni sóvárgásnál
Azóta rengeteg LMBTQ ember beszélt nekem arról, hogy számukra Magyarországon egyre reményvesztettebb a létezés. Attól fogva pedig különösen, amióta a hatalom után sóvárgók Alaptörvénybe iktatták, hogy a hivatalos dokumentumokban többé nem lehetséges a nem és a születési név megváltoztatása, ami teljeséggel ellehetetleníti a transzszexuális emberek életét. Megtiltották azt is, hogy az azonos nemű párok gyermeket fogadhassanak örökbe, hiszen szerintük „az anya nő, az apa férfi”. Majd ezek után a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bűncselekmények felszámolására íródott törvényben szándékosan összemosták a homoszexualitás fogalmát a pedofíliával. Azt a látszatot keltve, mintha a homoszexuális emberek is köztörvényes bűnözők lennének.
Ilyen körülmények között óriási a tollforgató és a véleményformáló emberek etikai felelőssége. Hiszen a hatalomvágyók képesek a szavakon keresztül hipnotizálni. A világot úgy állítják a feje tetejére, hogy először a szavak háborúját vívják. Általuk bélyegeznek meg embereket, sőt néha egyenesen démonizálják őket. Így lassacskán elérik, hogy a támadás alá vett kisebbségeket – vagyis olyan személyeket, akik nemi, etnikai, vallási szempontból vagy éppen szexuális beállítottságuk tekintetében mások – a többiek már nem is tekintik embernek. Vagyis a szavak úgy válnak fokozatosan gyilkoló gépezetté, hogy előbb dehumanizálnak. Emberek bizonyos csoportjait rajtuk keresztül fosztják meg a méltóságuktól. Hiszen aki nem ember, annak bántása, a vele szemben alkalmazott erőszak nem lehet erkölcsileg vitatható. Sőt mindezt csak a fennálló rend, a „normalitás” védelme érdekében teszik. Így tulajdonképpen ők nem gyilkosok, hanem hősök. S ha ebben a háborúban mindazok, akik még vágynak a szabadságra, s képesek a szó erejét gyógyításra használni, gyáván vagy megalkuvó módon, esetleg önös érdekből hallgatnak, akkor nem marad senki, aki ellenálljon, aki a szavak erejét a szeretet civilizációjának építésére használja annak érdekében, hogy ezek a meggyötört sorsú, megvetett emberek elhiggyék, hogy ők is teljes értékűek, olyanok, mint bárki más. S ha ezek az emberek elveszítik ebben a hazában az emberhez méltó élet lehetőségét és mi ezt hagyjuk, passzívan végignézzük, akkor nem csak ők, de mi is megszűnünk embernek lenni.
Nincsen veszélyesebb dolog a szabadság utáni sóvárgásnál. Hiszen egyedül ezekben a vágyakban rejlik akkora erő, ami képes felébreszteni az embereket a szavak hipnózisából és felszabadítani őket a hatalomvágyók által fenntartott könyörtelen elnyomás alól. Nem véletlen tehát, hogy azoktól rettegnek leginkább, akik teret engednek a szívükben és testükben a szabadság után való sóvárgásnak. Mert ezeknek az embereknek a szavai idővel olyan erőssé válnak, hogy képesek a többieket is felébreszteni az alvásból. S akik végre feleszméltek, azok rögtön észreveszik, hogy a világ a feje tetején áll. S a valóság pont az ellenkezője annak, mint amit hittek. S ezen a ponton születhet meg a szabadság utáni sóvárgás vezette lázadás – jobb esetben békés módon –, ami aztán végleg elsöpri a hatalomvágyók uralmát. Egészen addig, amíg újra jön valaki, egy újabb hatalomvágyó, aki ismét el akarja venni a szabadságot. Sőt, még az utána való sóvárgást is. Ezért az, aki a szabadságra vágyik, soha nem lel nyugalmat.
Írta: Perintfalvi Rita
Megemlékező beszéd Homonnay Gergelyről (2022. március 3.)
Homonnay Gergely egész életében a szabadságért küzdött és a lelke soha nem lelt nyugalmat, talán csak most. A szeretetképesség, ahogy ő tudott szeretni és a vágyak, amelyek a szívében éltek, égető skarlátbetűvé váltak számára egész életében. Már az iskolás évei alatt megtapasztalta azt, hogy milyen megvetettnek és kigúnyoltnak lenni, hogy mennyire tud sajogni a lélek érzékeny bőrén a megszégyenítés sebe. S mindezt miért? Azért, mert ő más volt? Homoszexuális? Tényleg ennyire félnünk kell attól, amit nem ismerünk, amilyenek mi nem vagyunk? És tényleg elhisszük azt, hogy különbek vagyunk egy másik embernél, csak azért, mert ő egy kisebbséghez, mi pedig a többséghez tartozunk? Nem attól lennénk jobb emberek, ha meg tudnánk nyitni a szívünket azok előtt az emberek előtt, akik talán nálunk is sokkal jobban vágynak az elfogadásra?
Gergő nagyon vágyott rá, mindennél jobban. És ez volt az, amit ebben az országban soha nem kapott meg. Ezért vált harcossá. Karcossá harcossá. És keményen odamondogatott azoknak, akik őt a legjobban bántották. Főképpen a magukat kereszténynek tituláló politikusoknak, a bér tollforgatóknak és a hitvány megmondóembereknek. Azoknak, akik a Mester szeretet üzenetét felcserélték a gyűlöletkeltésre, a hergelésre és mindazon emberek jogfosztására, akiknek létezése szerintük ellentmond az Isten által teremtett világ rendjének. Csakhogy ilyen szavakat az őszinte hit soha nem mondat ki, ez sokkal inkább egy nárcisztikus istenkomplexum. Hiszen az Isten szeretet és semmi más.
Gergő akkor figyelt rám fel igazán, amikor közösen ekéztek minket néhány náci portál agresszív kommentmezőjében. „Te Rita, figyelj, egyszerűen nem hiszem el, hogy itt téged még nálam is jobban gyűlölnek!” A karácsonyi videónk alá is bekommentelték, hogy „Bár akadna ennek a két gecinek a torkán a karácsonyi pulyka!” Hát pont ezek a dolgok hoztak minket egymáshoz közel, innen építkezett a barátságunk és a bajtársiságunk, akkor is, ha sok mindenben nagyon mások voltunk. De egyre jobban hittünk abban, hogy tehetünk valamit együtt azért, hogy Magyarország emberibb hely legyen. Hát igen, Gergő rengeteget kapott. Mindent, amit el lehet képzelni és még annál is többet. Azt hiszem, hogy ez egy lélektani hadviselés. Pszichésen kell megtörni mindenkit, aki ellen mer állni. Aki hallatja a hangját, aki a nevén nevezi az igazságtalanságot és az aljasságot, ahogy ő tette.
Annak ellenére, hogy Gergőt nagyon sokan bántották, amibe a legtöbb ember belefásul vagy maga is gonosszá lesz, ő kitalált valamit. Valamit, ami képes volt őrizni a lelkében a fényt. Ami által nem engedte, hogy a sötétség eluralkodjon. Ami révén szeretetet adott oly sokaknak, nap min nap. És ő lett Erzsi. Erzsi for President. Egy macska. Egy ország bundás királynője. Gergő lelkének mindig sugárzó fele. Akit Gergővel együtt elvesztettünk. Ez egy kettős tragédia, ez egy kettős halál. Hiszen Erzsi for President sincs már Gergő nélkül. Már a fotók sem olyanok róla, azokhoz is Gergő kellett. Az ő szemével látni Erzsit, az ő szívével szeretni, már nem lehet.
Gyász van a szívünkben, de mégis vágyunk hinni abban, hogy az élet képtelen meghalni. Bármit is jelentsen ez. De az utat, amit ő járt, most már nekünk kell járnunk. A harcot, amelyet ő vívott és ami befejezetlen maradt, most már nekünk kell folytatnunk. Legfőképpen és mindenekelőtt a szabadságért. Hiszen erre van most a legnagyobb szükség. Mind hazánkban, mind pedig az újra vészterhes időket élő Európában. Nevén kell neveznünk a gonoszt, akkor is, ha álruhába öltözik. Amikor relativizál és azt mondja („de hát, ha onnan nézzük, akkor ez nem is úgy van”), amikor bagatellizálás („áh, nincs is akkora baj!”), amikor az áldozatot hibáztatja („ha nem provokálták volna az agresszort, akkor most ez nem lenne”). Ezért kell kimondani mindig nagyon egyértelműen, hogy tudjuk ki az áldozat és ki az agresszor! Mert amíg a gonosz leplezve magát jár közöttünk, addig mindig lesz hatalma felettünk és mi soha nem szabadunk. Pedig a szabadság a tonhalnál is fontosabb!
Írta: Perintfalvi Rita
