Láma Rod a tibeti buddhizmus kagyü iskolájában kapott beavatást, és a New York-i Kagyü Thubten Chöling Kolostor alapítója, Láma Norhla Rinpoche volt a mestere. A buddhizmus mellett Láma Rod életét mindig is meghatározta az aktivizmus, a huszas évei elején belépett a Fekete Párducokhoz, és fekete radikális lett. Ez volt egy olyan fordulópont az életében, ahol először tudott igazán aktívvá válni, ugyanakkor azt is írja Láma Rod, hogy ez egy félelmetes időszak volt az életében, nem saját maga, hanem mások számára, mert ekkor még nem tudott kapcsolódni ahhoz a sérülékenységhez, azokhoz az egyéni és társadalmi traumákhoz, amelyek a haragja alatt feszültek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a düh egy olyan negatív érzés, amit előbb utóbb meg kell haladni, ezt Láma Rod Owens is folyamatosan hangsúlyozza a könyvében, hogy nem erről beszél, amikor arról ír, hogyan ismerjük fel a haragunk alatt a traumáinkat, sérüléseinket. Hanem a dühöt egy olyan érzésként keretezi, amely tele van információkkal, ezekből az információkból pedig többet tudhatunk meg a saját és a világ működéséről, például énhatárokat jelölhetünk ki a segítségével.

Amiért Láma Rod a harag alatt meghúzódó sebezhetőségről beszél, az amiatt van, mert legtöbbször reakcionista módon kapcsolódunk a haragunkkal, azaz nem tudatosítjuk annak a folyamatát, hogy ha éppen dühösek vagyunk, és sokszor lehasítjuk a haraghoz társuló fájdalmunkat is. Láma Rod ehhez azt is hozzá teszi, hogy sokaknak az is hatalmas munkával jár, hogy fel tudják ismerni magukban a harag érzését, anélkül, hogy a következő lélegzetvétellel ne hasítsák le, vagy nyomják el magukban azt rögtön. Láma Rod ezért mindig külön tematizálja azt is, hogy senki ne erőltesse bele magát olyasmibe, amit még nem akar, vagy nem tud megcsinálni, tekintve, hogy rengeteg embernek van traumatikus múltja, amelynek többek között olyan következménye is van, hogy nagyon nehezen kerülnek kapcsolatba az érzéseikkel vagy a testi érzeteikkel. Láma Rod tehát inkább arra szeretné helyezni a fókuszt, hogy miért problémás az, hogy ha dühöt egy rossz, megvetni való érzésként kezeljük. Ezért beszél arról Láma Rod, hogyan szeressük meg a haragunkat, és hogyan viszonyuljunk ehhez az érzéshez megértő szeretetettel. Láma Rod azt sem állítja, hogy szeretnünk kell azt, amit a harag okoz bennünk, vagy szeretnünk kéne azokat, akik miatt dühösek vagyunk. Láma Rod szerint azért szeressük a haragunkat, hogy el tudjuk fogadni azt, úgy ahogy van, hogy ez az érzés újra és újra egy visszatérő eleme az életünknek, és így természetes módon az érzelmi valóságunk szerves része.

Ahogyan Láma Rod Owens kitér arra, hogy hogyan határozta meg a szocializációját az, hogy fekete férfiként a társadalom azt üzente neki, hogy elfogadhatatlan, szégyellnivaló, sőt megtorlással fog járni, ha kifejezi a dühét, emiatt pedig elfojtotta ezt az érzést magában, úgy általánosságban meghatározza még mindig az a fajta pedagógia a nevelés kultúráját, amit Alice Miller pszichológus fekete pedagógiának nevez. A fekete pedagógia generációról generációra arra kondicionálja a gyerekeket, hogy az olyan érzelmeket, mint a dühöt, a gyűlöletet, a szomorúságot, vagy a szorongást el kell nyomniuk annak érdekében, hogy a társadalom számára elfogadható, kompetens és erényes emberekké válljanak, illetve amiatt, hogy elkerüljék a megszégyenítést, ugyanis ha ezek az érzelmi állapotok kifejezésre jutank, azért legtöbbször megszégyenítésben, vagy akár bántalmazásban lesz részünk már kis gyerekkortól kezdve.

Mindenki különböző módon küzd meg ezzel a tiltással, amelyet meghatároznak olyan dimenziók is, mint az etnikum, a kor, az osztályhelyzet és a gender. Például nőként engem nem támogat abban a társadalom, hogy kifejezhessem a dühömet, vagy a haraggal vegyített fájdalmamat, ha ezt mégis megteszem, az őrült, a hisztériás vagy a túlérzékeny nő sztereotípiája fenyeget. Ez a sztereotípia fenyegetettség egyszerre egy passzív szerepbe is belekényszerít, mert nem merem kifejezni a haragomat, félve attól, hogy a környezetem miként fog megbélyegezni, miközben a düh az, amely képessé tehetne arra, hogy aktívvá válhassak. A düh emellett egy természetes önvédelmi reakció is fenyegető helyzetekben, amely szintén képessé teszi arra az embert, hogy elmeneküljön, vagy megvédehesse magát valaki, akár a szavak szintjén is. Láma Rod, amikor a saját traumáiról beszél, akkor azt is leírja, hogyan nyomta el egyre jobban magában a dühét, és hogyan vezetett ez az elfojtás passzív agresszióhoz az ő esetében, amely azzal is járt, hogy a saját testével is elvesztette a kapcsolatot, illetve megágyazott a depressziójának is.

Láma Rod egy külön fejezetet szentel a könyvében a trauma és a harag kérdésének, ugyanis az egyéni traumák mellett beszél az úgynevezett transzhisztorikus traumáról. Amikor általánosságban traumáról beszélünk, akkor az azt jelenti, hogy olyan sokkoló és félelmetes élmény érte az embert (egyszer vagy sorozatosan), amely radikálisan megváltoztatta az egyén önmagához és a világhoz való kapcsolatát. Ezek a traumatikus élmények megtörténhetnek egy baleset során, de nagyon sokszor egy ember okozza a másiknak, azaz az emberek közötti viszonyokban történnek meg. Megörténnek a családunkban, az iskolai környezetünkben, a kortárs csoportunkban, vagy felnőtt korban a munkahelyen, a párkapcsolatban, és még sorolhatnánk. A transzhisztorikus trauma azt jelenti, amikor a felmenőinket, olyan dimenziók mentén, mint a nem, az osztályhelyzet, a szexuális orientáció, vagy az etnikum, különböző kegyetlenségek, elnyomásformák értek, és ezek a kollektív traumák a mai napig hatással vannak az adott csoporthoz tartozó egyénre.

A trauma sok minden más mellett megváltoztatja a testünkkel való kapcsolatunkat is, ugyanis a trauma pillanatában eltávolodunk a testünktől, és a testi érzeteinktől, annak érdekében, hogy ne kelljen átélnünk a trauma okozta szégyent vagy félelmet. Ez a megküzdési mód a trauma pillanatában életmentő lehet, azonban később egy rosszul beépült megküzdési móddá válhat, mint ahogyan Láma Rod is beszélt a passzív agressziójáról, amely hozzájárult a depressziója kialakulásához. Amikor Láma Rod arról mesél, hogyan nyomta el a saját dühét, akkor kiemeli, hogy ennek olyan társadalmi okai is voltak, mint a rasszizmus, a patriarchátus vagy a kapitalizmus. Például a patriarchátusban Láma Rod látta maga körül, mennyire homofób a társadalom, így nem tudott kialakulni a saját testével és szexualitásával egy meghitt viszony, hanem internalizálta, vagyis belsővé tette a társadalom homofób narratíváját, és megvetette, szégyellte a saját szexualitását. A rasszizmus határása pedig tudta, hogy másképpen bánnak vele az emberek, mert nagyobb eséllyel állítják meg a rendőrök, nagyobb eséllyek gyanúsítják meg bűncselekménnyel, és nagyobb eséllyel lövik le az utcán, mint egy fehér embert. A rabszolgaság okozta transzhisztorikus trauma pedig a mai napig olyan dühöt generál benne, amely generációkon keresztül átívelve hat rá a mai napig. Dühös amiatt, ahogyan ez megtörténhetett az emberiség történelmében, dühös amiatt, hogy ez az ő “népével” történt meg, a düh mellett ott van a sebzettsége is, mindannak a fájdalma, hogy a mai napig a rabszolgaság intézménye nem tűnt el, hanem rasszizmus formájában tovább él a társadalomban, amelyet a saját bőrén kell megtapasztalnia.

Amikor tehát Láma Rod buddhista meditációs módszerekről beszél, és arról, hogyan alkalmazzuk ezeket a haraggal való önismereti munka során, folyamatosan reflektál az egyéni és a társadalmi okok oda-vissza ható viszonyára, pontosabban arra, hogy nagyon sokszor külső hatások miatt (rasszizmus, szexizmus, homofóbia) leszünk dühösek, és nem amiatt, mert velünk, az egyénnel bármiféle baj lenne (például az, hogy túlérzékenyek lennénk). Emellett a haraggal való érzelmi munkára is felhívja a figyelmet Láma Rod, mert azzal már nekünk, egyéneknek van dolgunk, hogy elkezdjünk foglalkozni a saját érzelmeinkkel, ugyanis ha ezt nem tesszük meg, másnak kell elvégezni helyettünk ezt az érzelmi munkát. Az érzelmi munka terminológiája a feminista mozgalmak erőfeszítése miatt jött létre, ugyanis az érzelmekkel való foglalkozást legtöbbször nők végzik el. Ennek az oka pedig nem az, hogy a nők esszenciálisan érzelmesebbek lennének, hanem az, ahogyan a társadalom az érzelmességet női minőségként és tulajdonságként konstruálja meg, nem pedig univerzális emberi értékként, aminek az egyik következménye az, hogy az érzelmek kifejezése, vagy az érzelmeinkhez való kapcsolódás nem is számít értéknek a jelenlegi patriarchális és kapitalista társadalomban, mert nőiesnek, azaz alacsonyabbrendű dolognak számít, mint mondjuk a racionalizálás, vagy az absztrakt gondolkodás.

Láma Rod olyan mély őszinteséggel beszél végig a könyvben a saját traumáiról, hogy erre kevés hasonló példát látni nemcsak buddhista tanítóktól, hanem általánosságban is. Azzal, hogy megosztja az olvasóval önmagát, megmutatja, hogy buddhista tanítóként ő is egy átlagember, ő is ugyanúgy küzd olyan dolgokkal, mint a bizonytalanság, vagy a szorongás, és őt is érték egyéni és társadalmi traumák. Láma Rod arról is nyíltan beszél, hogyan tartott neki évekig megküzdenie azzal a ténnyel, hogy a közösségében kiderült a mesteréről, hogy visszaélt szexuálisan több női tanítványával, hogyan tartott Láma Rodnak aztán hónapokig, mire állást tudott foglalni ebben az ügyben, és hogyan kavarta fel érzelmileg őt az, hogy a mestere, aki rengetegett segített neki, miként bántalmazott másokat, és okozott nekik életre szóló traumákat.

Láma Rod szerint tehát a harag egy iránytű, amelyet ha szeretettel elfogadunk (ami ugye nem azt jelenti, hogy ez az érzés többet nem fog megjelenni, és hatni ránk), rengeteg információval szolgálhat a számunra, és felszabadíthat minket abból a fekete pedagógiai kondicionáltságból, amely letiltotta bennünk már gyerekkorunkban azt, hogy kapcsolódhassunk a nehéz érzéseinkhez. Az érzelmeinkkel való munkát elkezdhetjük Láma Rod javaslatára egy egyszerű meditációs gyakorlattal a következőképpen:

Üljünk le egy számunkra kényelmes pózban, nyitott vagy csukott szemmel, figyeljük a légzésünket, hogy hogyan áramlik ki és be az orrlyukunkon keresztül, majd hogyan jut el a orrlyukunktól a tüdőnkig és vissza. Kezdjük el megfigyelni, hogy milyen érzések vannak jelen bennünk, aztán nevezzük meg azokat, és ismerjük fel, hogy ezek hozzánk tartoznak, a mi érzéseink. Éljük át azt, hogy mit okoznak a testünkben és a tudatunkban, ezután engedjük el az adott érzést, hagyjuk, hadd folyjon át rajtunk, és tekintsünk úgy az érzésünkre, mintha felhőket néznénk, amelyek hol eltakarják az eget, hol elpárolognak, hol kellemes árnyékot biztosítanak, néha lehet eláztatnak minket, de a maguk természetességében mindig változnak: hol eltűnnek majd újra visszatérnek.